1.
Megint hajnali három óra van és D.
felébredt, hónapok óta így megy ez. Már mindent áttanulmányozott az
álmatlanságról, orvosokkal is tárgyalt, kivizsgálták, traumás ébredés,
mondta a pszichológus, aki az idősek gyászmunkájára specializálta magát.
A kritikus időpont egyfajta Checkpoint Charlie lét és nemlét közt.
Hajnali három óra volt, vízkereszt napja, amikor Rozi, D. felesége
meghalt. „Banális eset, megoldjuk...” – mondta még a pszi, és percről
percre tudni akarta, mi történt abban a kritikus utolsó félórában, Rozi
mondott-e valamit, és ha igen, mit, és D. mire gondolt közben. Ezekre a
kérdésekre azonban D. képtelen volt válaszolni, mert a sokk-hatás túl
nagy volt, nem emlékezett semmire. „A pszi hülye... – sipított Mónika,
az öregember lánya a telefonba. – Sürgősen hagyd ott!” „Már otthagytam” –
válaszolta D. Akkoriban Mónika, férje és kamasz lányuk, Luca
kíséretében egyéves vendégtanári meghívását töltötte az Ottawai
Egyetemen (középkori gazdaságtörténetet adott elő). A kritikus napon is
hosszan szkájpolt Rozival, vidáman cseverésztek semmiségekről, és néhány
óra múlva Rozi már nem volt. „Apa, figyelj! Az is lehet, hogy az a pszi
mégsem hülye. Anya hajnali háromkor ment el. Te mindig olyankor
ébredsz. Az összefüggés nyilvánvaló.” D. üvöltve közbevágott: „Mi az,
hogy elment, nem elment, még jó, hogy nem azt mondod, elszállt...” Mint
mostanában annyiszor, ezúttal is lecsapta a kagylót, és hétezer
kilométerrel arrébb Mónika, mint mostanában annyiszor, zokogott. A
terápia tehát nem használt, D. természetgyógyászhoz fordult,
reformkosztolt, mozgott, jógázott, végül néhány héten át rendszeresen
felment a netre, izgalmas bridzs-partikat bonyolított egy japán
tengerésszel és egy új-zélandi házaspárral, de ez csak rontotta az
állapotát, a végsőkig elcsigázva, az álmosságtól bódultan járt-kelt
egész nap... Na és? Egy vén trotty, nyolcvan és ezerkettő között, kit
érdekel, hogy alszik-e és meddig, és álmodik-e és mit? Miként Calderon
mondta, álom a teljes élet, holmi álom álma csak, D. ezt pontosan
tudja, óriás feje túltömött akvárium, amelyben az általa használt hét
nyelven idézetek úszkálnak, (műfordítók betegsége), darwini világ, a
törvényei fordítva működnek, itt a kicsik falják fel a nagyokat. Egy
sötét hajnalon D. majd arra ébred, hogy egyetlen halacska maradt csak a
fejében, a végső, legrövidebb idézet, csak egyetlen sor, a kulcsszöveg.
2.
Írónak
készült, műfordító lett, „csökkentett módban működtem”, mondja, ha
szóba kerül az életpályája. Nagy ritkán filmeket vagy forgatókönyveket
fordított, utálta ezt a munkát, vagy inkább a filmeseket utálta, rossz
volt szembenézni a narcisztikus gőggel, amivel ezek az emberek a
világban jártak-keltek. „Atyaisten, de hiszen nálad önimádóbb embert nem
ismerek!” – nevetgélt a felesége. „Az vagyok?” D. elégedett volt,
szerette, ha Rozi önimádónak mondta, meg zsarnoknak meg egoista
szörnynek, legalább valaki volt a felesége szemében, meg valamilyen
volt. Egyszer az egyik filmben rábukkant egy párbeszédre, amely különös
módon felkavarta, noha az egész csak két mondatból állt. Az egykor
ígéretes karrier előtt álló, negyvenes éveiben járó gyógyszervegyész
beszélgetett évtizedek óta nem látott ifjúkori szerelmével, aki
váratlanul hazalátogatott külföldről. A vegyész csüggedten ismerte be,
hogy nem tudta megvalósítani az álmait. „Nem találtam fel a rák
ellenszerét, csak egy könnyű fájdalomcsillapítót...” – panaszolta. –
„De hisz annyi könnyű fájdalom van...” – válaszolta derűsen a vendég.
Bölcs szavak voltak, ha később eszébe jutottak, D. úgy érezte, egy
pillanatra megérinti „a boldogság aranyszárnya”, ezt a dagályos
kifejezést egy általa fordított norvég regény írója használta. Végül is
szerencsés embernek tarthatta magát, nyugodtan hagyatkozhatott a
fejében tolongó idézetekre, általában helyes irányba terelték, ahogy egy
GPS terelgeti a volán előtt tévelygő vezetőt.
3.
Három
óra. D. felébred, minden tagja sajog, sóhajt, már megszokta. Kikecmereg
az ágyból, megáll az ablaknál, redőny nincs, csak sötétítő függöny,
elhúzza, odakint még az utcai lámpák világítanak és egy macska szeme, a
macska az ablak túloldalán a párkányon ül, őt nézi, ez valami
rémlátomás? D. felkapcsolja az íróasztali lámpát, a macska valóságos,
bundája kékesszürke, feje szívalakú, szeme: mint abban a thai versben,
amit D. nemrég fordított, „mézcseppek egy lótusz levelén”, varázsszem.
Nézik egymást, a macska és az öregember. „Mit akarsz tőlem?” – kérdi D.,
és arra gondol, hogy az ősidőkben a macskához sokféle babonás hit
tapadt, a germánok istennőnek tartották, aki a házastársi boldogságot
védelmezi, a kelták sötét hatalmak jelképét látták benne és rettegtek
tőle. D. gyerekkora óta ki nem állhatja a macskákat, visszataszító
lényeknek tartja őket, Rozi azonban nagyon megörülne a váratlan
látogatónak, behozná, dédelgetné, cirogatná, valamilyen vicces nevet
adna neki. D. hirtelen fékezhetetlen dühöt érez, jobb kezét ökölbe
szorítva fenyegeti a macskát, ordít: „kotródj, te dög!” A macska
eltűnik. Három óra tíz. És most? Az íróasztalon ezüstkeretben Rozi
nevetős fényképe. D. egyszer összeszámolta, hányféle nevetése volt
Rozinak: boldog, rosszalló, fáradt, szomorú, féktelen, titokzatos, még
az utolsó napon is nevetett, az volt a hetedik, a bocsánatkérő nevetés.
A macska máskor is meglátogatja. D. már nem kergeti el, már megszokta a
jelenlétét, sőt, ha a macska olykor késik, nyugtalanul várja, hogy
felbukkanjon. A szobába azonban nem ereszti be, rejtélyes látogatója ezt
nem is igényli. Csak üldögél a párkányon, nézi őt, és mire a nap
felkel, eltűnik. Napközben ismeretlen tájakon kóborol. D. fejében
szédítően zsong egy Baudelaire-szakasz: „Mintha az lenne a lakása, /
agyamban ide-oda jár /egy szép nagy macska. Csupa báj. / Alig hallatszik
nyávogása...”