’A hó fehér’ kijelentés igaz,
akkor és csak akkor, ha a hó fehér.
(Alfred Tarski)

Csillagom dőlt szögben
a maga
útját járja,
a Nappal
nappal jut a
Vénusz-Mars határra,
de éjjel rásüt a
Hold hideg, fehér fénye;
vonzza az Alvilág, sötét vizek
mélye.

Jöjjön-e Mars, harc, tűz,
véres bosszúdráma?
Méreg, gyilok, tőr, könny,
gyász, jajongás, lárma?
A tragikus légkör
kényszeredett stíl volt?
Olyan tragikum lesz: leszakad a
mennybolt.

Mert most elég.

Elég a köteles, magam-csinált járom,
Elég, hogy lépését maradozva járom,
Elég, hogy nem szólal a rőt iszap-közöny,
Elég, ami elvész szíven, kézen, közön.

Elég mértékéhez magamból engednem,
Elég, hogy lát mindent, mindenkit, engem nem,
Elég, hogy másnak néz, és ezért nem vagyok,
Elég a hiánya annak, amit hagyok.

Elég, hogy nem keres, sosem hív magától,
Elég, hogy semmisem indul meg magától,
Elég, hogy ki lettem, így függjön magától,
Elég, hogy levelet kár várnom magától.

Elég, hogy egymásba csúsznak a névmások,
Elég, hogy fontos lett, hogy mit nyertek mások.
Elég ez a vers is, betű, papír, szavak,
Elég a név, Bolond, amin szólítanak.

Elég minden, és ha
minden, akkor én is,
A végén elég majd
még ami elég is.
Elég mulatságos?
Sok elég, meg elég:
Lenne elég merszem:
így toporzékolnék.
(Megelégelhetné —
hogyha elküldeném.)
Megelégelhetné
ég, föld, még e lég is,
megelégelhetné
maga az Elég is.

Nem elégia ez,
nem is episztola;
episztemológia?
Versíró iskola.
Színész monológja
(aki sétáló árnyak analógja);
megfojtott vallomás,
siratás egy módja;
hófehér igazság
üszkös, sötét kódja.

Már ritkán álmodom –
mesél: velem szemben.
Nyújtanám a kezem,
de
érinthetetlen.
Látom teljességét,
mellette magamat,
aztán szakadékba
zuhanó
szavakat;
lenni mentek volna,
dacolni a méllyel,
kemény koponyájuk
sziklán csattant széjjel.

Ha ¬-tól: nincs egérút.
Ha -hoz: elveszettem.
Pont
egy ponton állok:
pont a lehetetlen.
(Ugye milyen nehéz mondani:
„vesztettem”?)

Eltűnőben ismét
ablakomban állok;
bevettem volna ám,
bármit is csinálok.
És maga? Csak kiszed?
Kivesz? Kiküld? Kihagy?
(Pedig hányan mondták – kedvesen –:
„bolond vagy”!)
Nem hinném már azt sem:
jönne, hívna, szólna.
Maradjak, s őrizzem
azt — ha maradt volna?

Elszántam: ami jön,
várjam várón, készen,
de csak akkor jöjjön:
kész vagyok egészen.
Jussak át: vigyen hát
túl képen és észen,
fölé, mellé, alá...

késel-e, révészem?