Leja Berstein házában a legszegényebb diák is
tökéletes kiszolgálást kapott. A cellaméretű szobácskákat a ház asszonya
mindennap maga ellenőrizte: lassan vonszolta termetes csípőjét a
nyikorgó falépcsőkön, és asztmás sóhajtozások közepette még a tenyérnyi
rongyszőnyegeket is egyenként felemelgette, nehogy Rasa, a semmirekellő
cselédlány oda söpörje a morzsákat. Morzsákat ugyan aligha talált volna a
diákok szobájában, mert a szigorú házi szabályok szerint a bérlők csak a
közös étkezőben ehettek, természetesen Leja Berstein vizsla
tekintetétől kísérve. A háza talán ezért volt mindig zsúfolásig tele: a
hrodnai egyetemre beiratott fiatalemberek aggódó családjai minden
hónapban részletes jelentést kaptak a szállásadónőtől, amelyben
beszámolt bérlői fizikai és lelki állapotáról. Semmi nem kerülte el a
figyelmét – elég volt egy elnyomott ásítás, némi étvágytalanság, netán
másnaposság, hogy kezelésbe vegye az óvatlan fiatalembert. Ilyenkor
fejcsóválva, cöcögve álldogált áldozata mellett, majd egészen közel
hajolt, hogy megvizsgálja az arcbőrét. Egyszer valahol azt olvasta, az
erkölcstelen életmód azonnal meglátszik az ember arcán, és
kötelességének érezte, hogy minden adandó alkalommal ellenőrizze az
állítást. Az ekkorra rendszerint vérvörösre pirult diákot végül galléron
ragadta, és a szalon felé lódította.
A szalon valójában Leja
Berstein szobája volt. Egy kis lukban rejtőzött az ágya, amit függönnyel
szemérmesen eltakart a vendégei elől. Két hatalmas, fényesre kopott
bársonyfotel között aprócska asztal állt csiszolt kristálypalackkal és
két pohárkával. A diákok a kristálypalack tartalmáról eltérően számoltak
be. Egyesek szerint diólikőrt rejtett, mások vodkára gyanakodtak, és
akadt, aki megesküdött volna, hogy Leja Berstein barackpálinkát öntött a
pohárkákba. Biztosra azonban senki nem mehetett, mert az öregasszony
egy pillanat alatt mind a két adagot felhajtotta. Az alkohol
meglágyította arcvonásait, de nem tántorította el szándékától, hogy a
nála meghúzódó hrodnai egyetemistákból jóravaló zsidó fiatalembereket
farag.
Függönnyel takart ágya mellett egy szekrénykén bronzból
öntött mellszobor állt, rajta fekete, négyszögletű ulánus sapka. Ide még
Rasa sem léphetett be, Leja Berstein maga takarította a szobáját.
Miután hosszan lelkére beszélt a helyes útról eltévedt bérlőnek, és a
nyomaték kedvéért néhányszor meghúzta a fülét is, mintha még taknyos
kölyök volna, majd kilökte az ajtón, az öregasszony kimerülten az ágyára
feküdt. A sapkás bronzszobrot maga mellé tette, és fennhangon beszámolt
a napi eseményekről.
– Amsel Fleischmann megint karikás szemmel
jött reggelizni. Megmondtam neki, hogy ostoba regények helyett a
tankönyveivel kellene töltenie az idejét. Írtam az anyjának is Lidába,
hogy rossz társaságba keveredett a fiú, kávéházakba jár, művészekkel
találkozgat, az asztalán múltkor egy halom papírt találtam, tele
csapnivaló versekkel. Amsel, mondom, minek írsz te verseket, ha az Isten
is megsegít, orvos leszel, rendes ember, de csak tördeli a kezét, meg
motyog magában. Alighanem szerelmes vagy te, Amsel, mondom, erre tiszta
vörös lett a feje, mint akit a guta kerülget. Tudom én, hogy van ez,
Amsel, mondom neki, öregasszony vagyok, de én is voltam fiatal. Akkor
meg könnyes szemmel néz rám, mint a vágni vitt borjú. Hanem ha még
egyszer meglátom, hogy éjszaka égeted a mécsest, letépem a füledet,
mondom neki, s ettől rögvest felszárad a könnye. Sejtem én, hogy kibe
habarodott bele, de jobb nem is beszélni róla. Azért csak elmegyek
holnap a boltos Wolfnerhez, hogy ügyeljen jobban a lányára, adja
férjhez, mielőtt bajba jut. Még csak az kellene, hogy úgy járjon, mint
Sisel Hirschfeld, akkor aztán nézhet: már jön a gyerek, a vőlegény meg
kereket old az esküvő előtt...
Leja Berstein ilyenkor addig mesélt a
szobornak, míg elnyomta az álom, s pletykáktól zsongó fejében a sok
alak közül egyetlen férfiarc emelkedett ki. Josef, mosolygott az
öregasszony álmában, és a fiatal ulánus ránevetett, épp úgy, mint ötven
éve, amikor Napóleon hódító seregével Hrodnába érkezett. A gyorsan zajló
történelmi eseményektől akkor szinte forrt a város, és az aprócska
Moses Berstein, Leja apja jobbnak látta, ha bezárja a boltját.
Világéletében óvatos ember volt, azt beszélték, születésekor még csak a
feje volt kint, s tágra nyitott szemmel, némán töprengve nézett a
bábára, mintha azt fontolgatná, érdemes-e a világra jönnie. Óvatosan
házasodott, már a negyvenet is betöltötte, mire asszonyt hozott a
házhoz, de hiába volt olyan elővigyázatos, a felesége pár év múlva
meghalt, és Moses magára maradt három lánygyerekkel meg vénlány
nénjével, aki a háztartást vezette.
A ház aljában nyitott bolt
tisztes hasznot hozott, nem túl sokat, mert ahhoz kockáztatni kellett
volna, de ahhoz eleget, hogy vészterhes időkben pár napra bezárjanak.
Amikor az ulánus egyenruhás fiatalember bekopogtatott a zárt ajtón,
Moses Berstein csak megvonta a vállát, és felkapaszkodott a bolt feletti
lakásba vezető keskeny lépcsőn. A látogató azonban kitartóan dörömbölt,
és miután alaposan szemügyre vették az emeleti ablakból, a boltos végül
ajtót nyitott. Josef Berkowitz tisztelettudóan bemutatkozott, és
átnyújtotta édesanyja levelét, amelyet a távoli rokonoknak küldött. A
híres ezredes, Berek Joselewicz özvegye a család sokat emlegetett
büszkesége volt, mert férje a nagy lengyel felkelés idején Kos´ciuszko
alatt szolgált és megalapította az első zsidó lovas regimentet. Három
évvel korábban, az akkor alig húszéves Joseffel az oldalán, az osztrák
huszárok ellen vívott küzdelemben halt meg.
A magára maradt özvegy
egyetlen öröme a levelezés maradt, Josefnek küldött többoldalas
beszámolóihoz közeli és távoli rokonainak címzett borítékokat csatolt,
amelyeket fia tőle telhetően igyekezett kézbesíteni, bár Napóleon hadi
útvonala nem mindig esett egybe a családtagok tartózkodási helyével.
A csendes, mosolygós fiatalemberről első látásra senki nem gondolta
volna, hogy sokat tapasztalt katona. Lelógó, tömött bajuszt és
oldalszakállt viselt, magas volt, széles vállú, és olyan idegennek tűnt
az alacsony Moses mellett, mint aki a világ másik feléről érkezett. A
kíváncsiskodó Berstein-lányok a lépcsőről leselkedtek, s amikor apjuk
meghívta az idegent, hogy vacsorázzék velük, izgatottan szaladtak a
szobájukba öltözködni. A vendégek ritkaságszámba mentek a házban, csinos
fiatalember meg időtlen idők óta nem tette be a lábát. A legidősebb,
tizenhét éves Leja nem volt különösen szép vagy gazdag, és apja
óvatoskodása elriasztotta az amúgy is csekély számú kérőt. Leginkább
idős özvegyemberek érdeklődtek, de ezeket Moses addig kérdezgette az
egészségi állapotukról, míg sorra sértődötten távoztak. A fiatalabbakat,
különösen ha hozzá hasonlóan kereskedők voltak, az üzletükről faggatta,
és gyászos képpel csóválta a fejét, bármilyen kedvező volt az ügymenet.
A sádchen csak legyintett, ha a Berstein-lányokról kérdezték, mert
Moses fukar volt, és sajnálta a pénzt az olyan hiábavalóságokra, mint a
házasságközvetítés. Ha az Isten is úgy akarja, majd lesz férjetek,
mondogatta a lányainak, és azok engedelmesen fejet hajtottak.
Moses
Berstein pár év múlva meghalt, így sosem tudta meg, hogy végül egyikük
sem ment férjhez. A legkisebb lány alig húszévesen megfázott és
tüdőgyulladásban meghalt, a középsőt pár évvel később vérmérgezés vitte
el, és Leja Berstein huszonnyolc évesen egyedül maradt. Erős volt és
vaskos, a melle lapos, a csípője széles, a haja is erősen őszült. Az
apjától örökölt pénzből rendbe hozatta a házat, felszámolta a boltot, a
tágas szobák mindegyikét három-négy kamrácskára osztotta, és
vasszigorral felügyelte a hamarosan beköltöző diákokat. A ház alig
tízpercnyi sétára esett az egyetem épületétől, és Leja Berstein bőséges,
ízletes kosztot adott. Apjával ellentétben csöppet sem volt fukar, de
az óvatosságát örökölte: ha egy bérlő nem tetszett neki, magyarázkodás
nélkül elzavarta. A hrodnai családok jól tudták, hogy a Berstein-ház
felér egy erkölcsi bizonyítvánnyal; az ott lakó diákokat a lányos
házakban is szívesen fogadták, és Leja Berstein az évek során számos
esküvő díszvendége lett.
Azon az ötven évvel ezelőtti estén, amikor
Josef Berkowitz látogatást tett náluk, Mosesnek szokatlanul jó kedve
kerekedett. Még az is megfordult a fejében, hogy a fiatalembernek
megtetszik valamelyik lánya. Bár irtózott a háborútól, imponált neki,
hogy a vendége Napóleon seregében szolgál, és a négyszögletű ulánus
sapkát olyan gonddal helyezte a kandalló párkányára, mintha a Tóra
tekercse lett volna. A fiút főleg az utazásról faggatta, mert maga soha
nem mozdult még ki a városból, és Josef hosszan mesélt a vonulásról és
az átkelésről.
A lengyel ulánusok a Nyeman egyik mellékfolyójánál
táboroztak, amikor maga Napóleon tűnt fel a közelben, és azt
parancsolta, azonnal keressenek gázlót, ahol átmehetnek a túlsó partra.
Az ezredesük engedelmeskedett, de mielőtt elindította embereit, hogy a
legközelebbi átkelőhelyet megkeressék, magas öregember lépett hozzá.
Korábban sosem látták, mintha a semmiből bukkant volna elő. A
környékbeli litván parasztok ruháját viselte, hosszú szakálla volt és
élénk zöld szeme, a kezében faragott botot tartott, amelynek végén
mesterien formázott hal tátogott. Suttogott, az ezredes körül állók
mégis tisztán hallották, mit duruzsol a vén katona fülébe. Megbabonázta
az ezredesünket, bólogatott Josef, elhitette vele, hogy a gázló ott van a
szeme előtt: csak neki kell vágnunk, és máris a túlparton lehetünk. A
folyó mintha megdermedt volna, olyan békésnek tűnt, akár egy tó, szinte
állt. A lovak azonban rémülten nyerítettek, rángatták a fejüket, míg a
jéghideg vízbe hajtottuk őket, alig tudtuk tartani a kantárt. És ahogy
az utolsó ember is elhagyta a partot, a folyó felzúgott és lecsapott
ránk, mint egy feldühödött, zöld vadállat. Janeket, a tiszttársamat
mellőlem ragadta el az ár, az egyik pillanatban még mérgesen dörmögött,
hogy június közepén melegebb is lehetne a víz, aztán mintha valami
elkapta volna a lábát, egyet kiáltott és eltűnt a szemem elől. Negyven
ulánus fulladt a folyóba, és még több lovat sodort el a víz. Sokan
visszavergődtek a innenső partra, és csak néhányan jutottunk át a
túloldalra.
Az ezredesünk napokig kerestette az öregembert, hogy
felköttesse, őrjöngött haragjában, és szégyenkezett, hogy a bolondját
járatta vele, hiszen a gázló alig félversztányira volt a
táborhelyünktől. A környékről származó litván katonák az suttogták, maga
Upinis, a víziszellem állt bosszút, mert a táborozók megzavarták
nyugalmát. Napóleon végül kitüntette az ezredest a bátorságáért, és
sosem tudtuk meg, miért kellett olyan gyorsan átjutnunk a túlpartra.
Leja Berstein délutáni pihenőin sokszor maga előtt látta Josefet, ahogy
elgondolkodva kenyeret morzsolgat az ujja között, és a víziszellemről
mesél. Az öregasszony ilyenkor pihenten, kipirult arccal ébredt, és pár
percig még fekve maradt. Fiatal lánynak érezte magát, aki izgatottan
várja az udvarlóját, de amint megmoccant, széles csípőjébe hasított az
ismerős fájdalom és lassan, nyögve kászálódott le az ágyról. A bérlők
esti zajai is ingerelték, az ajtócsapódások és a székek tologatása a
kopott padlón. Széles tenyerével dörzsölte az arcát, mintha az álom
utolsó foszlányát törölné le, a sapkás szobrot visszarakta az ágya
mellé, és a konyhába sietett, hogy elkészítse a vacsorát.
Február
eleje volt, már vagy két hete tartott az oroszok elleni felkelés, és
Leja Berstein aggódott, hogy a bérlői közül valamelyik bajba kerül. Azt
beszélték, a varsói zsidók komoly pénzösszegekkel támogatják a lengyel
felkelőket, és egyik este rajtakapta Amsel Fleischmannt, amint egy
térkép fölött jegyzeteket készített. Talán mégsem szerelmes, mélázott,
milyen kár. A biztonság kedvéért elkobozta a térképet, és megfenyegette a
fiút, hogy megint ír az édesanyjának, amiért butaságokra fecsérli az
idejét. De a szokásos pirulás helyett a vörösesszőke, fehér Amsel
halottsápadt lett, dacosan nézett rá és összeszorította a száját. Az
öregasszony pontosan tudta, mit jelent ez az arckifejezés. A maga feje
után megy, motyogta, és annak soha nem lett jó vége. Türelmetlenül
elfordult, hogy a fiú meg ne lássa az arcát. Golde, a középső húga
jelent meg előtte: tizenhat éves volt, hármójuk közül a legszebb és a
legakaratosabb.
Ötven évvel ezelőtt történt, mégis mindenre pontosan
emlékezett: Josef Berkowitz késő estig maradt náluk, és négyszögletű
ulánus sapkáját a kandalló párkányán felejtette. Ők sem vették észre, de
hajnalban a fiú bezörgetett és nagy zavarban magyarázta, hogy a
sorakozó előtt vissza kell kapnia a sapkát. A lányok akkor már a
konyhában sürgölődtek, mert közeledett a szombat, és Golde a sapkával
együtt az ulánus kezébe nyomott egy frissen sült kis kalácsot. Moses
meghívta, hogy töltse velük az ünnepet, és a fiatatalember este ismét
meglátogatta őket. Minden ugyanúgy zajlott, mint előző nap, a sapka a
kandalló párkányára került, és amikor Josef szedelőzködni kezdett, Leja
pontosan látta, hogy oda pillant, de nem nyúl érte. Reggel már várták: a
kalácsot kendőbe csomagolták, és tettek mellé egy almát, a legszebbet,
amit Golde talált. Ahogy újra és újra, apránként végiggondolta az
eseményeket, be kellett látnia, hogy a fiú egyszer sem viselkedett
félreérthetően, nem tette nekik a szépet, egyszerűen otthon érezte
magát, élvezte az ismerős ízeket, a párnázott széket, a tiszta abroszt, a
friss kalácsot, ami az anyja süteményeire emlékeztette. Amikor Moses
Berstein harmadszorra helyezte nagy komolyan az ulánus sapkát a
kandallóra, a lányok összenevettek: vigyázunk rá reggelig, ígérte Golde,
és Josef velük nevetett. Hányszor játszották el mindezt – tízszer?
tizenkétszer?, a napok idővel összeolvadtak az öregasszony fejében, csak
Golde sápadt arca maradt előtte, amikor a lány egyik este, a fiú
távozása után a fülébe súgta, hogy másnap végre tiszta vizet önt a
pohárba. Josefnek választania kell közöttünk, és Leja, aki mindeddig úgy
hitte, ügyesen palástolja érzelmeit, szégyenében nem válaszolt, csak
nézte húga összeszorított száját, ami még így is teltebb volt, mint az
övé.
De Josef másnap reggel nem jött, és este sem, hiába várták,
csak hetek múlva érkezett tőle egy sebtiben írt levél: továbbvonult
Hrodnából a sereg, s olyan hirtelen érkezett a parancs, hogy már
elköszönni sem volt ideje. A sapkáról nem tett említést.
Az
öregasszony hosszan nézegette Amsel Fleischmann térképét. Nem jutott
vele semmire, csak a Nyeman folyó nevét sikerült kibetűznie. Végül
lefeküdt, és órákig hánykolódott az ágyán. Éppen elszenderedett, amikor
türelmetlen kopogás ébresztette. Amsel volt az, félájultan dőlt a
kapunak, a ruhája sáros, a combja erősen vérzett. Koszos rongyot tekert a
sebre, de már nem volt ereje megkötni. Leja gyorsan behúzta a házba, és
mielőtt bezárta volna a kaput, kilesett az utcára. A távolból lövések
dördültek, valahol valami égett, a szürke füst végighömpölygött a
kockaköveken és elkeveredett az éjszakai köddel.