1937. május 12-én a Szép Szó titkárnője szinte rutinosan sürgeti József Attilát: „Nagyon kérjük, hogy a könyvnapi szám részére a verset megcsinálni sziveskedjék...” [sic!]; hat nappal később: „A vers folytatását még nem kaptuk meg és kérjük, sziveskedjék még a délelőtt folyamán a nyomdába eljuttatni, ellenkező esetben kénytelenek leszünk a számból kihagyni...”
Egy esztendővel korábban, az ugyancsak könyvnapra kiadott különszám – inkább antológia –, a Mai Magyarok Régi Magyarokról bevezető verse, A Dunánál is az utolsó pillanat után került nyomdába. Van, aki úgy véli, a költőt nyomasztotta, szinte megbénította a határidő – nem hiszem. Elemi szüksége volt feladatra, s félig-meddig öntudatlanul provokálta a szerkesztőségi kérlelést-sürgetést-fenyegetést. Honnan kaphatott (remélhetett) még ilyesmit?! Tarján Magdi (mindig „Tarján” a levelek aláírása) „Nagyságos József Attila szerkesztő urnak” címezi a sajátos játszmát ezzel a gesztussal is elfogadó üzeneteket; végtére a folyóiratot József Attila szerkesztőként „jegyzi”, így mintha magamagának írogatna. Igaz, szerkesztői ténykedése roppant szeszélyes. Képes a teljes azonosulásra, ismerni akarja a munkafolyamat minden részletét – felkéréstől-előkészítéstől a betűtípusok kiválasztásáig –, de előfordul, hogy hetekig a szerkesztőség felé sem néz, szó nélkül nem megy el a megbeszélésekre, hónapokig (!) nem válaszol fiatal költő neki küldött kéziratára. Az antológiaszerű különszámok esetében persze – az 1937-es összeállítás címe: Mi a magyar most? – a szerepkörön, s főként a szereptudaton is módosíthatott, hogy az alaphangot-színvonalat meghatározó vers ne szerkesztői „előszó”, hanem reprezentatív költemény legyen. A Dunánál-ra és a Hazámra is így készült a mű „megcsinálására” felkért József Attila – s a másik oldalon: a szerkesztők. És a verseken érződik – ritka tünemény így együtt! –: a nagyszabású alkalmiság.

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

A hétrészes Hazám nyitó darabja két mondat. A tagolás – különösen mert sorokon átívelő, többszörösen összetett mondatokat választ el – éles, és mégsem az első mondat végi pont jelzi a váltást. Az egész hatodik sor – a szonett aranymetszésében! – minden ízében-porcikájában dramatizál: a képvágást nemcsak nyelvtani tagolás kíséri, mindezt el is zenéli a vers – mint József Attilánál mindig. Vagyis ha azt írja: Rám csapott, hallatszik is a csapás.
Az indító idill csupa önidézés, rájátszás, kifordítás. Így-úgy saját korábbi, „körpanorámás” verseire épít – ez az igényelt reprezentatív költői felvezetés, áttekintés, összefoglalás egyik eszköze. S persze használja az immár jellegzetes szerkezeti elemet: az eszmélő megfelelő pozícióból indul szellemi útjára. A nekikészülődés leírásakor tehát rögzíti, hogy a lírai én mikor, hol, mit csinál: a rakodópart alsó kövén ülve nézi a Dunát, a csillámló sziklafalon ülve szoktatja szívét a csendhez – vagy a Hazám nyitányával legrokonabb-ellentétesebb Levegőt! kezdetén: sötétben megy hazafelé. Furcsa most latolgatni, mennyire volt tudatos az önidézés – talán semennyire. Talán csak lökést-erőt adtak az ismerős motívumok. Mondhatni járt úton indult – hazafelé. De furcsa és félelmetes a latolgatás azért is, mert akkor a Hazám nem volt, nem lehetett még utolsó a szalagút-eszmény szerint szerkesztett versek sorában, így az „összefoglalás” sem jelenthetett vég-leltárt. Az éj nagy odva mélyén ha visszavillantott is például az első, öt esztendővel előbb írt spirális szerkezetű versére, a Külvárosi éjre, nem az „utolsó” ért össze az „első”-vel. Az allegorikus, olajos rongyokban megálló, sóhajtó éjt visszahozza ugyan a komor munkahelyeken káromkodó közösség látomása, a melodramatikus értelmezést azonban semmi sem indokolja-menti.
Tulajdonképpen hol ment József Attila hazafelé éjjel? A Levegőt! sejtelmes, sőt, ijesztő őszi tája pontosan meghatározható: a Városliget gyepére szállt a sötétség, a városligeti tóban hápogott a vadkácsa. Tudható, hogy esténként gyakran gyalogolt az Andrássy úti Japán kávéházból a Korong utcai lakásig – át a már meglehetősen néptelen Városligeten. De volt-e modellje a Hazám természetidilljének? Konkrétan hol tapsikoltak éjjel a jázminok? Hazafelé ment, tehát valahonnan a budai Káplár utcába tartott. A bársony nesz ingását – mint a Levegőt!-ben a bársony-permeteget – s még a szellőzködő, lágy meleget sem köti a képzelet feltétlenül parkhoz-kerthez, de a jázminokat már igen. Kétségtelen, egy földszinti ablakban is láthatott a költő virágcserépbe ültetett jáz­minokat, csakhogy a nagy álmos dzsungellé lett lélek mintha nagyítása és sű­rítménye is volna a kinti tájnak, valami fás-bokros-virágos ligetfélének. Vagy mégis csupán a korábbi versindítások sugallják a park-képet?
Közel hat évtizede látom magamban, ahogy megy éjszaka, egyedül van, nem andalog, de nem is sietősek a léptei; látom a lágy melegben csöppet sem félelmetes parkban – de hát melyikben? Erre korábban sohasem gondoltam. Tanácstalanná tesz, hogy Szép Szó-beli nekrológjában Ignotus Pál szenvedélyesen érvel József Attila költői pontossága mellett, hogy mennyire ragaszkodott a valósághoz, s egyik példája éppen ez: „Ha valahol azt írja, hogy hazafelé menet nézte a jázminokat, akkor mérget vehetnek rá, hogy nem orgonák voltak.” Ami engem illet, habozás nélkül mérget veszek rá: ha jázminokat említ, jázminok tapsikoltak. Prózaíró lelkemnek amúgy is gyönyörűség a tárgyszerűhöz ragaszkodás erénye; tudom, kényszer is – de hol voltak hát a jázminok? Nem valószínű, hogy a közeli Városmajorban – honnan indult volna hazafelé, miért járt arra?
Különben nemrég éppen a Városmajor széli padon alvó hajléktalanok döbbentettek rá, hogy a jázminokat nem a Városmajorban látta. Amikor a szó szoros értelmében rám csapott – az ő testszagukkal és a saját szégyenemmel, hányhatnékommal együtt – a kérdés, hogy hol történt? Tulajdonképpen hol látta?
Forró nyári nap késő délutánján – még sütött a nap, de már lágy volt a meleg – a Szilágyi Erzsébet fasor és Káplár utca sarkával szemközt, az úttest túloldalán, a villamossíneken és a gyalogúton is túl, a park legszélén, a fáknak, bokroknak hátat fordító padon, vagyis az út felé nézve, mint a kert kirakatában két hajléktalan férfi aludt. Részegen bizonyára. Egyikük oldalára dőlt, feje, fél arca a csupasz deszkán, combja, lába lelógott, a másik inkább ülve terült el, vállát, lapockáját a támla tartotta. A nejlonszatyrok, valami alaktalan motyó még közöttük. Nem fészkelődtek el, öntudatlanul odazuhanhattak – pár perce, néhány órája, valamikor. Ottlétük ideiglenes és örökkévaló. Alkoholtól, éhségtől, dologtalanságtól kábultak, nincs, már nem is lesz erejük az önfenntartásra – ki mondja, hogy hétköznapról hétköznapra könnyű tartani magát az embernek?! –, s mégis, kettősük szinte bajtársi.
Nem háltak ők az utcán, bár látszott, éjjelre sem lesz más helyük. Akkor is, milyen sérült ösztön idéztethette fel a verset, hogyan mondhattam rájuk bármit irodalmiasan, míg bűzükből – az egy-két pillanatig közös burokból – kiléptem? De a megszégyenülés legalább a kérdést is fel-, vagy inkább előkavarta: hol ment József Attila haza? „Legalább”? Az eszmélkedés felfelé tartó szalagútja helyett mintha szakadékba, liftaknába zuhantam volna; nem volt felismerésemben semmi heuréka, csak a testi rosszulléttel kísért bizonyosság, hogy ez a nyomor lényegében ugyanaz a nyomor, és tehetetlenségem is kísértetiesesen hasonló. Súlyosbítva az azóta eltelt évek, évadok óriási nyomásával.
Azt hiszem, nem a Városmajoron át ment. Gyanítom, nem is valóságosan létező parkon-kerten át, ahogy a versbeli jázminoknak sem volt valóságosan látható modelljük – talán saját, ekkoriban született Jön a vihar... kezdetű verséből, s az így mégiscsak valósággá tettből merített?

Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kínok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok.

A Hazám első szonettjének óriás-látomásában – írtam negyven valahány esztendeje – az ölbecsaló anyatermészet és a férfitárs közösség, a társadalom gyermeke-termése a nemzeti nyomor. A képi logika és az iszonyatosba fordított, diabolikus mitizálás megengedi az értelmezést, sőt, ma is úgy gondolom: József Attila így képzelte a világ-nagy nászt, természet és ember „együttműködését”. A nyelvtan azonban zavarba ejtő: a második mondatnak mintha két alanya volna. Vitathatatlan, hogy a közösség az, ami rácsap a költőre, a közösség él férfitársként, káromkodik munkahelyeken vagy töpreng az éj nagy odva mélyén... ám a kettőspont után megnevezett nemzeti nyomor nem következményként jelenik meg, hanem – nyelvtanilag – a mondat másik, egyenrangú-funkciójú alanya. A nyolc és fél soron áttekergő, vallomást és reményvesztett szociológiai látleletet is elbíró, tömény versmondat összetorlódik, akárcsak a multunk a költemény negyedik részében.
A Téli éjszakáról szólva, a nyitányt – Légy fegyelmezett! – ízlelgetve („kívülről reccsenő parancs vagy már belülről szóló intés”) és a versbeli mérés-felmérés gesztusához jutva Fejtő Ferenc megjegyzi, hogy „József Attila hozzábarátkozik az éjszakához”. Hozzábarátkozott már korábban is, hiszen az éjszaka mint allegorikus alak, mint világállapot, mint konkrét napszak, mint a sötétség ideje, amikor a látó a maga belső megvilágítása mellett mégis többet, lényegesebbet fedez fel – az éjszakát feltűnően sok József Attila-versben látjuk: szereplő, eszméltető közeg, fontos kellék – roppant változatosan. A Téli éjszaka és a [Tehervonatok tolatnak...] összekapaszkodása talán a legtudatosabb-szellemesebb: az utóbbiban mintha hivatkozna a kozmikus egész éjre, mintha ez a sulyos éj annak az óriás éjszakának szilánkja volna.
A Hazám első szonettjében, az eszmélkedés kezdetén azért van éjszaka, mert A Dunánál nyitó-képe meg nappali. Ott ült, itt megy. A Szép Szó tematikus különszámai ugyanazt a „témát” variálják, a bevezető reprezentatív versek azonban, úgy tűnik, nagyon is eltökélten különbözőek: másfelől, máshogyan közelítenek és kerítik be világukat. A Hazám például közvetlenül politikai vers – még inkább, mint a politikai bökversnek készült, és a 8 Órai Újságban megjelent Levegőt! –; a szalagúton felfelé kaptatva az aktuális társadalmi nyavalyákat látja és láttatja. Az erőszak, a szabadság vagy a választás fogalmai jóval konkrétabbak, mint akármelyik nagylélegzetű, eszmélő versben, és nyilvánvaló, a zsurnalisztikus hangot, a szókimondó futamokat az első rész mitikussága és személyessége teszi lehetővé. A hatalmas természet-társadalom-képpel biztonságosan alapoz, s mintegy előre hitelesít. Egyébként az újra egyes szám első személyre váltó hetedik részben, a befejező fohászban, mikor romantikusan szimbolizál – édes Hazám, fogadj szivedbe – és tömör politikai programot, jelmondatot fogalmaz – ne legyünk német gyarmat (a Harmadik Birodalom gyarmata!) –, ismét nyelvtani gubancba, ezúttal szemléleti-gondolati hibába botlunk: mert a haza, vagy a 19. századian képzelt Haza nemigen lehet ennek a könyörgésnek a címzettje. A mégoly spirituális hazától sem kérhető, hogy ne legyünk gyarmat. Még akkor sem, ha József Attila itt nyíltan a reformkori romantikát, leginkább Vörösmarty pragmatikusságában is kétségbeesett pátoszát idézi.
*

Különös ereje van a nyitó szonettben a kettős tagolásnak, az éles metszeteknek. Újra és újra mondani kell: s háltak az utcán, és nem azért, mert lépten-nyomon csakugyan hálnak az utcán. A valóságos hajléktalanság tényével gyötrelmes együttélni. A kínt nem szelídíti a szép szó; attól nem finomul – talán még gyötrelmesebb az egész. Vagy mégsem. A költészet használatának veszélyeivel fenyegetni ugyanis nem kevésbé veszélyes, mint praktikus-didaktikus eszközként használni irodalmi műveket. A gyakorlat formálásának eszméje, valami szellemi haszon reménye, némi utilizáló hit és akarat nélkül hogyan is lehetne reprezentatív bevezető verset írni egy folyóirat különszámába?! Hogyan lehetne folyóiratot és irodalmat csinálni?! József Attila és a Szép Szó szerkesztői sem várhatták, hogy antológiájuk hatására kevesebben hálnak majd az utcán, hogy felszívódik a nemzeti nyomor; józanul abban sem bízhattak, hogy lesz, aki az összeállítás nyomán érti meg és korszerűen értelmezi, mi a magyar most. És mégsem csak azért írtak-szerkesztettek, mert ehhez értettek, másféle tevékenység meg nem adódott számukra, vagy mert ilyen irodalmi mintákat örököltek.
A Hazám első szonettje még a József Attila-életműben is rendkívüli sűrítmény. A kecses forma óriási távolságokat fog át, a tapsikoló jázminoktól a nemzeti nyomorig ível a tizennégy sor, s közben nincs ellentét, csak kapcsolat. Minden mindenhez kapcsolódik – nyelvtanilag is. ... nagy, álmos dzsungel volt a lelkem / s háltak az uccán – a sor eleji kapcsolatos kötőszó – aranymetszésben –, az egyetlen hangnyi „s” pedig a vers tengelye. A betű képe is sarokvasat idéz nekem: ajtó, ablak forog rajta, segítségével valami kinyílik, és aztán messzire látni.