Karel Njazidja nem született úgynevezett őstehetségnek, nem tűnt ki az elsők közül azonnal, nem írta be a nevét rekordokkal sehová, apránként jutott előre, lépésről lépésre alakította a kondiját, szívós munkával hozott ki magából kétszer annyit, mint amennyi eredetileg benne volt. Úszóként sem az örök második, inkább az örök harmadik pozícióját foglalta el, ennek megfelelően mindig indították, a váltókból sem hagyták ki soha, biztos alapnak számított, olyannak, aki egy kicsit mindig jobb az előző napi Karelnél, de a legjobbakhoz képest sohasem az igazi. Alkata is inkább diszkoszvetésre predesztinálta, nem volt elég hajlékony, elég sudár, elég gyors, elég hosszú, elég karcsú, ám az izom- és akaraterejét nagyra tartották. Karel inkább stabil volt, semmint sikeres, s ennek hátterében az is lehetett, hogy eredeti célja nem a siker volt, nem rekordok felállítása, nem az éremgyűjtés, hanem valami egészen más, nehezen körvonalazható, spirituális cél. Karel persze erről a célról nem mint spirituális, szimbolikus célról beszélt. Komolyan gondolta, hogy az ember számára is elérhető a repülés. Gyakran fejtegette, hogy a repülés és az úszás aerodinamikailag s lényegileg ugyanaz, és amikor a pingvin sebesen nyilall az antarktiszi jégtábla alatt, voltaképp nem úszik, hanem víz alatt repül, s az ember is erre törekszik, ha beugrik a medencébe. Annál is inkább
– mondta Karel –, mivel az ember réges-régen, valamikor az ősidőkben valóban tudott repülni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy álmukban ma is sokan emelkednek a levegőbe, s repülnek, akár a sasok, száguldanak, mint a sólymok, vagy hosszasan, gólyaként vitorláznak a termikek meleg áramában. Verseny előtt gyakran küldte a rajtkőhöz Karelt az edző, mondván:
– Repülj Karel, repülj! – s ha ezt mondta, Karel egy kicsivel többet javított az egyénijén, mint amennyit egyébként javított volna. Ez persze távolról sem jelentette, hogy Karel ember-repülésről vallott nézeteit bárki komolyan vette.
Karel viszont nagyon is.
Ennek köszönhető, hogy tizenkét évi úszás után (főként pillangózott) átkérte magát a műugró szakosztályhoz. Hiába győzködték, hogy bár vizes sport az is, és valóban, az ugrás után a medence széléig ki kell úszni, de nem úszósport, és a korábban medencében töltött évek itt nem számítanak, az újrakezdéshez meg már késő – Karel ragaszkodott a váltáshoz, a klubvezetés pedig képtelen volt megtagadni tőle a lehetőséget.
Karel Njazidja a műugróknál is apránként haladt előre, lépésről lépésre, s hamarosan ott is sikeresen foglalta el a harmadik pozícióját. Itt is minden versenyen valamivel jobb volt önmagánál, de nem tűnt ki a legjobbak mezőnyéből. Elrugaszkodás után kicsit hosszabban tartott ki a levegőben, későn zárta karját, és ezzel értékes századmásodperceket, műugróként értékes métereket vesztett, ám ezt leszámítva megbízható és fejlődőképes sportoló maradt. Viszonylag sokáig. Néhány év múlva azonban a klubvezetés úgy döntött, ha az őszi selejtezőkön is hozza a szokásos hibát, vagyis túl hosszan repül a szaltó előtt, kihagyják a válogatottból, tavasszal pedig kiteszik a klubból is. Karel erről nem tudott. Maga alatt vágta a fát, amikor hosszan ecsetelte, hogy álmában tökéletesen tudja irányítani a testéből kiáramló erőket, méghozzá úgy, hogy mindegyik önmaga alatt összpontosuljon, s az így keletkező erőoszlop, mint egy párna, a levegőben tartja. Ezt egyetlen egyszer, de sikerült otthon is megcsinálnia kicsiben, és néhány másodpercig, bár csak néhány centiméterre az ágy fölött, lebegett. Mániájának erősödését eufória kísérte, egyre beszédesebb lett, és a selejtezők előtt bejelentette: lehetséges, hogy már az első toronyugrásnál megkísérli a lebegést, s ha minden jól megy, a repülést is. Tesz egy kört a nézőtér fölött, s csak azután kezdi a kötelezőket, s megnézi majd – mondta őszintén –, hány pontot kap akkor a gyakorlatra!
Az edzőnek tiltakozni kellett volna, de nem tette. Tudta, hogy Karel menthetetlen. Tudta, de nem vette komolyan, s mintha Karel csak viccelne, ércesen hahotázott.
A selejtezőre alig figyeltek. A versenyzőkön, edzőkön, a szakosztályi vezetőkön és pontozóbírókon kívül csak néhány családtag üldögélt a lelátókon. Ragyogott a Nap, kék volt az ég, ultramarinkék, Karel Njazidja szemében pedig ennél is nyíltabb, elszántabb kékség tükröződött, amikor a trambulin előtt rugózott, majd megállt. Az edző lentről is jól látta, hogy holtbiztosan elköveti a régi hibát, talán durvábban, mint bármikor, és megkönnyebbülést érzett. Végre megszabadulhat az örök harmadiktól, aki lassan amúgy is elveszti az eszét. Karel nekifutott, lassú, ruganyos lépésekkel haladt a trambulin felé, szokatlan könnyedséggel, olyan összeszedetten, olyan sudáran és szépen, ahogy a legjobbak, aztán a trambulin előtt magasba lendült, mintha máris a nagy ugrásba fogna, és nem jönne vissza a levegőből dobbantani. Az edző ámult, a kicsiny közönség fészkelődött. Karel úszott a levegőben, aztán mégis a trambulinra hullott, könnyedén, akár egy pehely, de visszalökte a deszka, mintha az űrbe lőné ki, és Karel magasra, iszonyú magasra szállt, s egyszersmind előre is, a feszített víztükör fölé. A lábát olyan szorosan préselte össze, hogy egyetlen uszonynak tűnt, a karját viszont széttárta, mint egy sirály, s ekkor az edző szomorúan lehajtotta a fejét, még a szemét is becsukta, és csak annyit mondott:
– Jaj, szegény.
Karel kíméletlenül hosszú ideig maradt így – minden korábbinál hosszabban. De úgy tűnt, mégis hibázik, igen, nagyon hosszan repül! És néhány másodperc múlva elérkezett az igazság pillanata: Karel Njazidja zuhanni kezdett. Nem fogott bele a kötelező elemekbe, nem ment át szaltóba, változatlanul széttárt karral repült – és zuhant. Aztán ijesztő csattanás hallatszott, a vízbe érést alig látta valaki, a legtöbben inkább félrenéztek.
Hatalmas hullámgyűrű keletkezett a medence közepén. Igen, a közepén, s nem a trambulin alatt. Mindenki várt. Az edző felállt, kész mondatokat forgatott a szájában. Bőségesen elegendő hivatkozási alapja lett. Még ma hazaküldöm, gondolta, és a klubból is kitesszük, nem tavasszal, idén.
Karel viszont akkor sem bukkant fel, amikor a hullámok elültek, s feljött az utolsó buborék. Percek teltek el, mire valaki a vízbe ugrott, aztán a többiek is. Az úszótársak, az ugrótársak, az edzők és szervezők, és mivel a víz tökéletesen tiszta volt, tisztább, mint az aréna fölött az ég, hamar bukkant fel az első fej.
– Nem találom!
Aztán a második fej.
– Nincs sehol.
Hosszas keresgélés, futkosás kezdődött. Karel Njazidja nyomtalanul el­tűnt. Akkor sem találták meg, amikor – biztos, ami biztos – leengedték a medence vizét. Találtak egy medált, és néhány csibort, de semmi mást, mire az egyik pontozóbíró megkérdezte:
– Talán nem figyeltünk, és szegény Karel tényleg elrepült?