Amikor a bútorok, utazókosarak, bálákba kötött
ágyneműk, de kivált a kilátástalan sorsok súlyától roskadozó szerelvényt
az erőlködő mozdony betolta a V*-i pályaudvar legkülső vágányára,
nagyapám kinézett a tehervagonból, amely hetekig az otthona volt, és
beleszimatolt a füstszagú levegőbe. Havazik Csíkban, gondolta, és
hirtelen megrohanta mindaz, amit maga mögött hagyott, s amitől immár az
újonnan meghúzott határ örökre elválasztotta. Akár a farkasok, rontottak
rá az elvesztett dolgok, és érezte, hogy a villogó fogsorok
összecsattannak, tépik-marcangolják a húsát, az inait, látta tüzes
parázsszemüket, hallotta lihegésüket és a csontok ropogását, még a
vérszagot is érezte. Tépjetek csak, gondolta, szedjetek szét ízekre és
faljatok föl, ne maradjon meg egy porcikám se, mert hogy éljek én most
már idegenben ekkora teherrel a lelkemen?
Váratlanul érte az érzelmi
attak, nem számított rá, azt hitte, ezen túl van, hiszen nem sebtében,
hirtelen keltek útra, volt ideje a felkészülésre. Elvégzett mindent
becsülettel, egyetlen dolgot kivéve, és nem rajta múlott, hogy
elvarratlan szálat is hagyott maga után. Elintézte a papírokat, az
engedélyeket; pökhendi hivatalnokoknál előszobázott, akik nem akarták
érteni a beszédét; aláírások, stemplik után futkosott, amik nélkül nem
vághattak neki az áttelepülésnek, fuvarost és trégereket fogadott, hogy
bútoraikat és ládákba csomagolt egyéb ingóságaikat berakodják a
tehervagonba, előtte azonban elbúcsúzott a barátoktól a kaszinóban és a
halottaktól a temetőben, megmászta a közeli szirtet, ahonnan utoljára
szétnézhetett a szeretett tájon, kifizette az utolsó havi lakbért, a kis
cseléd és a mosóné járandóságát, maradék vagyonkáját pedig, a tucatnyi
arany húszkoronást bevarratta nagyanyám míderjébe, tartaléknak, Margit,
ha bármi történne. Nem ez volt az összes pénze; a mellényzsebében lapult
még három a megspórolt aranyakból, azokat azonban másnak szánta,
feleségének nem szólt róluk.
Ha volt bűne, az csupán annyi, hogy túl
sokáig halogatta a találkozást, és csak az indulás előtt kereste fel a
városszéli házat, ahol az a nő lakott. A kisudvari szoba üresen állt,
mindössze egy bágyadtan zümmögő őszi légy keringett benne. A szomszédból
előjött öregasszony – ő vigyázott a gyermekre, amíg az anyja munkába
ment – elmondta, hogy a nőt a spanyoljárvány utolsó hulláma vitte el és
közös sírba temették, egy szál lepedőbe csavarva, mert semmi se maradt
utána, kivéve a gyermeket, azért meg eljött egy öregember szekéren
valahonnét Csíkból, azóta nem hallott felőlük.
Nagyapámat megrázta a
hír. Nem a nő miatt – alkalmi kaland volt egy görbe éjszaka után, az
egyetlen, mióta megházasodott –, a gyermeket sajnálta, és azt, hogy már
sohase tudja meg az igazat a fiúcskáról. (Mert fiú volt az istenadta kis
fattyú, fiú! Margit nagyanyám viszont az egyetlen leányka után csak
halott magzatokat szült, és e tények mellett jelentéktelenné zsugorodott
az apaság bizonytalansága.) A hátralévő néhány napban azon fáradozott,
hogy kiderítse a gyermek hollétét. Végül talált egy varrólányt; földije
volt a nőnek, tőle megtudta a falujuk nevét, a szerelvény azonban
indulásra készen állt, nem maradt idő a további keresésre, és az aranyak
úgy égették a mellét, mint a tűz.
Az utazás hosszúra nyúlt hetei
alatt nagyapám igyekezett nem gondolni a kisfiúra. Élete eleddig masszív
épülete a vonat indulásával ingataggá vált, ezért megpróbálta az
elhagyott otthon reguláit a vagonbeli életre is kiterjeszteni, és ebbeli
törekvése lefoglalta minden idejét, lekötötte energiáit. Valami rendnek
muszáj lenni akkor is, ha minden összezavarodik körülöttünk; mosakodni,
beretválkozni, bajuszkötőt kötni, rendesen felöltözködni akkor is kell,
magyarázta, és ragaszkodott hozzá, hogy nagyanyám damasztabrosszal meg
az ünnepi porcelánnal terítsen, még ha csak üres krumplileves vagy
puliszka főtt is a petroforon a konyhasarokban.
A szerelvény sokszor
vesztegelt napokig külső vágányokon, olyankor nagyapám bejárta az
idegen várost újságok és hírek végett, és szóba elegyedett az ottani
polgárokkal, de nem tudott meg újdonságot sem a lapokból, sem az
emberektől, sőt, őt ostromolták mint messziről jöttet, mondaná meg, mire
számíthatnak. Semmi jóra, semmi jóra, uraim, lám, már pájslit sem kapni
a restiben, szerencse, hogy vörösbort még mérnek néhanap.
Nagyanyám
rettegett, mikor így egyedül maradt, mert ilyenkor neki kellett őrizni
holmijukat a szerelvény körül ólálkodó tolvajoktól. Egyedül az
vigasztalta, hogy legalább a leánykát – anyámat – nem kellett félteni,
tavaly ősszel elküldték öregapjához, a v*-i kántorhoz, aki mindnyájukat
befogadja, amíg rendeződnek nagyapám dolgai, lakást talál és álláshoz
jut valamelyik iskolában.
Hosszú volt az út és megpróbáltatásokkal
teli, de nagyapám tartotta magát, nem úgy, mint a reménytelenségbe
gubózó, elvadult szakállú, befűzetlen cipőben járkáló férfiak, és
felesége se hanyagolta el magát, mint slampos társnői, akik nem
átallottak fésületlenül, pongyolában trécselni és kávézni, a gyerekeket
meg kicsapták a sínek közé játszani.
Most azonban, mikor a vonat végre célba ért, a várva várt megkönnyebbülés helyett rárontottak a farkasok.
Vince, a sógora a peronról figyelte a vonat érkezését, és azonnal
észrevette nagyapámat a vagon félrehúzott ajtajában vagdalkozni a
semmivel. Fölfedezte Margit nagyanyámat is, előkapta hát vadonatúj
Kodakját, és klikk, már el is készült az első felvétel a tudósításhoz,
amely pár nappal később Vagonlakó menekültek érkezése a v*-i állomásra
címmel jelent meg a helyi lapban, nagyapám elől azonban eldugták, mert
levegőben kaszáló karjával úgy nézett ki a fényképen, mintha segítségért
rimánkodna.
Mikor nagyapám meglátta sógorát, azonnal összeszedte
magát, egy rántással megszabadult láthatatlan szörnyeitől, és kitárt
karral nekilendült, hogy leugorjék a csikorogva fékező vonatról, át a
tócsán, amit az elvonuló eső hagyott a vágányok között. A szürkület
dacára is jól látszott. amint kalimpáló lába elszakad a vagonajtó
vasküszöbétől, ám mire Vince másodszorra is elsütötte masináját,
nagyapám nem volt ott, ahol lennie kellett volna.
Az a helyzet, hogy
másutt sem volt. Egyik pillanatban még könnyedén szállt a pocséta
fölött, a másikban meg már nem látszott sehol. Vince nem tudta mire
vélni a dolgot, nézett jobbra, nézett balra, de akárhogy meresztgette a
szemét, csak a húgát látta, Margit nagyanyámat, először mosolyogva, majd
értetlen, végül rémült arccal állni a vasúti kocsi ajtajában.
Nem
tudni, mennyi idő telt el béna várakozásban. Vince szerint mindössze
néhány perc, nagyanyám szerint egy örökkévalóság, az azonban biztos,
hogy elég sokáig álltak zsibbadtan és tanácstalanul, mígnem nagyapám
–
épp oly váratlanul, amiként eltűnt – ismét megjelent a pocsolya fölött,
és töretlen ívben befejezte az elkezdett ugrást. Mire szabályosan
rugózva földet fogott, mint a nyújtóról leérkező tornász, Vince észhez
tért, a gépéhez kapott, és harmadszor is meghúzta a zsinórt.
Nem
várt reggelig az előhívással. Még aznap éjjel nekilátott, és
hitetlenkedve nézte a vegyszeres oldatban ázó celluloidszalagon
lassacskán földerengő képeket. Az érkezést megörökítő első és az ugrás
végét rögzítő harmadik filmkocka nem okozott meglepetést, de a
középsőnél, ami épp az eltűnéskor készült, nem akart hinni a szemének:
az állomás és a szerelvény helyett zúzmarás téli erdő negatívja kezdett
kirajzolódni nagyapám aránytalanul nagy, ugró alakja mögött (mintha egy
más léptékű felvételről szökkent volna ide), ködbevesző hegyoldallal,
végtelenbe vivő úttal. Vince semmi magyarázatot nem talált rá, hogy az a
havas-hegyes táj miként került filmszalagra itt a dél-alföldi róna
közepén, nem beszélve nagyapámról, akit hiába faggattak Margittal,
minden kérdésre nem emlékszem volt a válasza, miközben valami
megmagyarázhatatlan derű és nyugalom ült ki az arcára.
Amíg Vince a
sötétkamra vörös homályában töprengett, nagyapám az igazak álmát aludta a
bőséges vacsora és a több pohárnyi csongrádi kadarka után a kántorék
vendégszobájában. Margit nagyanyám is fent bóklászott még; levette a
fűzőjét, lebontotta súlyos hajfonatait, kicsomagolta a szépítőszereit,
és éppen lecsavarta a kebelfeszesítő balzsamot tartalmazó tégely
tetejét, amikor meglátta a földön nagyapám mellényét, ejnye Péter! és
miután fölvette, némi tétovázás után belenyúlt a zsebébe (mert korántsem
volt ám az a naiv, gyanútlan nőszemély, akinek az ura hitte), és
megállapította, hogy az aranyak eltűntek. A pénz hiányát azonnal
összefüggésbe hozta azzal a csipkés kendőcskével, amit három éve
ugyanebben a mellényben talált. Belemart a féltékenység, de nem sokáig
gyötrődött. Azzal vigasztalta magát, bárhol járt is az ura, visszajött
hozzá, és végül őt is elnyomta az álom, mint mindenkit a v*-i kántor
házában ez után a nehéz nap után.
Csak nagyapám farkasai voltak ébren, de már messze jártak: hazafelé ügettek a korán jött havazásban.