Idén a húsvét előtti három napot Pannonhalmán töltöttük, szállást egy közeli település erdészházában találtunk. A környéket beautózva félig kivágott jegenyefasorok tönkjei mellett haladtunk el. A friss vágásfelszínek, ha rájuk esett a felszakadozó, sötétkék felhők közül előbukkanó nap fénye, szinte világítottak.
A zsidó hagyományban tu bisvát, azaz svát hónap tizenötödike a fák újéve. A gyümölcs-termő fák életkorát ennek a határnapnak a figyelembevételével határozzák meg; a faültetés, az újjászületés, a rügyfakadás ünnepe is ez, s némiképp emlékeztet március huszonötödikére, Gyümölcsoltó Boldogasszonyra, mely Jézus fogantatását kapcsolja össze a fák szemzésével. Aki ezen a napon oltott fát kivág, az a göcsejiek szerint megvakul, halála után pedig elkárhozik. A rabbinikus irodalomban azt olvassuk: „Ha éppen faültetéssel vagy elfoglalva, és azt mondják, jön a Messiás, akkor előbb fejezd be az ültetést, és csak utána menj fogadni őt.”
Ritka, hogy valamely ünnep középpontjában növények álljanak. Ha van a fáknak újéve, vajon húsvétja is van-e? Az oltárfosztás utáni csendet érzékeltethetik-e az út mellett tőből elmetélt jegenyék?
Húsvét vasárnapjának délutánján érkeztünk haza. A lépcsőház üzenőtábláján frissen felcelluxozott papír fogadott bennünket, ami az esős nap félhomályában szinte világított. A nagypénteken, tehát már távollétünkben kiragasztott közleményben a társasház közös képviselője értesítette a lakókat, hogy az udvaron álló akácfa eltávolítása szükségessé vált, mint írták, „az élet- és balesetveszély érdekében”. A fa kivágatásáról haladéktalanul intézkedtek, a munkát a szombati nap folyamán végzik el a szakemberek.
Ez volt az ablakunk előtt hajladozó akácfa, mely nyilván hosszú évek alatt küzdötte fel koronáját a negyedik emelet magasába. Hétszer láttuk kirügyezni, levelet hajtani, virágzani. Október végén apró, sárga leveleit hullatta, télen azt mutatta, mennyi hó esett. Ágai cinkéket, varjakat, galambokat, szarkákat vonzottak ablakunk elé.
Csomagjainkat az előszobában ledobva azonnal a nappaliba siettünk. Szemközt a banképület téglahomlokzata, fölötte tompa, szürkésfehér ég. A szélben kábeltévé vezetéke lengett. Első pillantásunk azonban mégsem az ürességre esett, hanem a nappali szőnyegére, ahol az ablak elé állított kétméteres szobanövényünk hevert kelet-nyugati irányban hanyattvágódva, ájultan. Lombja a padlón, cserepéből kidőlve jó pár maroknyi föld.
Feltámogattuk, földjét visszatöltöttük, meglocsoltuk.
Az akácfán már nem segített, hogy egy hónap múlva kertes házba költöztünk. Este a platánlombok, mogyoró-, bodza- és orgona-bokrok miatt koromsötét, esőben sistergő, szélben suhogó levelek, gyerekkori ősborzongás. Világos nappal két, fékezhetetlenül terjeszkedő hársfa lombkoronája terít árnyékot a házra, mert hajtásai elérhetetlen magasban újra meg újra megerednek. Falat, tetőt, ereszcsatornát karistoló ágvégei metszőolló után kiáltanak. Ha az egész napos szakadó esőben az odébb kotort cserepek miatt beázik a frissen tapétázott nappali, várhatunk-e a hársfától e tárgyban empátiát? Aligha. Neki nem dolga, hogy műveljen és őrizzen bennünket. Nekünk viszont nem csupán megőriznünk kell őt, de művelnünk is. Küzdelem ez, talán viaskodás is, de semmiképp sem háború.
Vajon hogyan gondolkodnak az apátság hegyorma tövében kanyargó út kezelői Nyúl és Ravazd között? Miért vágták ki a jegenyéket? Saját érdekükben? Tüzelőnek? Pénzért? Különben is, hol vannak manapság úton hazafelé ballagó, árnyékra áhítozó napszámosok?
Az udvari akácfa kivágatásában alighanem benne volt az egykori házmester keze is. Nem akarta, hogy amikor kockás kempingnadrágjában, fehéren világító atlétatrikójában kiül a lakásából nyíló kiskertbe, nyakába hulljanak a száraz gallyak.

A szerző fotóival.