Tizenöt éven át ENSZ-szakértőként a világ legkülönbözőbb pontjain megfordultam, jártam Indiában, Koszovóban, Jamaikában, Cipruson, Észak-Koreában, Kínában. 1994–95-ben az indiai Bihar államban dolgoztam egy timföldgyár hulladékgazdálkodásán. Beutaztam a környéket, és feltűnt, hogy a szilárd burkolatú utaktól néhány kilométerre olyan falvak állnak, amelyek mintha nem is Indiában volnának: ragyogóan tiszták, és korszerű eljárásokkal, öntözéssel termesztenek, többek között búzát is. Megtudtam, hogy egy alapítvány működik a közelben, a Győrhöz hasonlítható méretű, de milliós népességű Ranchi nevű iparváros határában. Egy mintafaluban fogadják a jelentkezőket, és még az analfabétákat is ingyenesen megtanítják valamilyen mezőgazdasági vagy ipari tevékenységre. A képességfejlesztő gyakorlati kurzus elvégzése után a jelentkező kap egy igazolást, amivel elmegy a bankba, és ha például zöldségtermesztést tanult, a bank kutat fúrat neki, hogy a száraz évszakban is tudjon termeszteni, és két évvel később kell elkezdenie a törlesztést. Így nemcsak magát, a családját látja el, és a falujában értékesítheti a terményeit, hanem ha olyan szintre ér a termelés, hogy a környéken már nincs piaca, az alapítvány célfuvarszállítmányozást szervez, összeszedik az árut, és az úgynevezett szolidáris bolthálózatban eladják. Ezekben a boltokban a legolcsóbbak a termékek, de az árból itt kapják a legnagyobb százalékot a termelők.
A program Gandhi munkásságából ered. Az indiai politikusok felismerték, hogy ha nem tesznek valamit, kiürülnek a falvak, és élhetetlen, kezelhetetlen városok keletkeznek. Ez többé-kevésbe mégis bekövetkezett, mert 10–20 milliós városaik vannak. Hasonló katasztrófa fenyegeti Magyarországot is. 1948 és 1988 között felszámolták a tanyasi gazdálkodást, beleértve a tanyasi iskolákat. Magam is ilyen iskolában végeztem az alsóbb osztályokat, Hajdúszoboszló határában.
Amikor hazajöttem Indiából, felkerestem különféle pártokat, mert úgy gondoltam, az Indiában látott módszer bevezetésével nagyon sokat segíthetnénk a falusi cigányság helyzetén. Csakhogy senkit nem érdekelt a mondandóm, se a jobb, se a baloldalt. Debrecenben találkoztam egy cigány származású volt évfolyamtársammal, neki elmondtam az ötletemet, és a segítségét kértem. Azt gondoltam, ha a politika nem segít, bizonyításképpen önerőből, alulról építkezve vágok bele, de ehhez olyan települést kellett találnom, ahol többségében cigányok élnek. Ő javasolta, hogy menjek Szabolcs-Szatmár megyébe, az ukrán határnál, a Batár-patak mentén fekvő kis faluba, Uszkára. A polgármestert érdekelte a tervem, és megígérte, hogy odaadja a használaton kívüli iskola épületét meg a hozzá tartozó területet. Megkezdődött a tervezés, csakhogy akkoriban voltak a 2002-es választások, és a polgármester valakitől úgy hallotta, ellene kampányoltam, ezért megvont minden támogatást. Persze eszem ágában sem volt a politikába bonyolódni, nem is voltam itthon, éppen Romániában dolgoztam, de a rágalmakkal szemben semmit nem tehettem. Csakhogy makacs ember vagyok, nem könnyű elkergetni. Az ENSZ-küldetéseken ennél jóval nehezebb problémákat is megoldottam, így elhatároztam, hogy véghezviszem, amit elterveztem. A tiszai ciánszennyezéskor Romániában felkértek szakértőnek, és az ott kapott tiszteletdíjamból, ötezer dollárért megvettem Uszkán egy kisnemesi kúriát a hozzá tartozó földterülettel.
Az uszkai lakosság 82 százaléka cigány, de csak magyarul beszélnek, nem ismernek egyetlen roma nyelvet sem. Ma már tudják, hogy előttem nem mondhatják: „az a magyar”, mert mindig rákérdezek, hogy „Miért, te milyen nyelven beszélsz? Én ismerek néhány idegen nyelvet, de attól még nem vagyok francia, hogy Franciországban éltem egy ideig, és megtanultam a nyelvet. Te nem ismersz mást, csak a magyart. Akkor miért mondod, hogy te roma vagy, én meg magyar?” A közvetlen közelükben élve, rendszeresen együtt étkezve, gyakran tapasztalom, hogy az előítéletek fordítva is működnek: a romák is sokszor lenézik a nem romákat.
2003-ban megalapítottam a Falufejlesztési Népjóléti Program Egyesületet. Az uszkaiak többsége a Szabad Keresztények Gyülekezete nevű kisegyházhoz tartozik. A prédikátoruk meghívott egy istentiszteletre, és amikor bemutatott, azt mondta, a Jóisten azért küldött engem közéjük, hogy a segélyek mellé egy kis munkát biztosítsak. A zenés mise és eksztatikus fohászkodás után szót kaptam, és azzal kezdtem, hogy a prédikátor úr tévedett, engem a Jóisten azért küldött, hogy a segélyek helyett biztosítsak munkát. Egy pillanat alatt véget ért az eksztázis, és komolyan megrémültek. Hiába mondtam, hogy Indiában például nincs munkanélküli és szociális segély. Egymilliárd ember mégsem hal éhen, mert nem másokra számítanak, hanem magukra. Akkor nem hittek nekem, de ma már nagyon sokszor megállítanak az utcán azzal, hogy „Feri bácsi, hallgattunk volna magára, mégis igaza volt, lehet, hogy a végén nem lesz segély”.
Gyakran mondogatom: csak rajtuk múlik, hogy megművelik-e a kertjeiket, vagy hagyják, hogy tovább nőjön a sűrű vadon, amibe a róka sem megy be. A legtöbb portához közel félhektáros terület tartozik, amely ellátná az ott élő családot, és még eladható felesleget is termelhetnének. Arra tanítom őket, gyakorlati tanácsokkal és példamutatással, hogy ha a gazdálkodás során mindenre odafigyelünk, kitermelhető, ami a konyhára kell, a tüzelő és még a gyógynövények is, amelyekkel szintén kímélhetjük a pénztárcát. Múltkor sírva jött hozzám az egyik cigányasszony, hogy a kislányának gennyes fogínygyulladása van, és a háziorvos, aki mellesleg a település polgármestere, fölírt gyógyszert, de ötezer forint, nem tudja kiváltani. Az egyesület kertjében szedtem neki orvosi zsályát, hogy azzal öblögessen, és három nap alatt meggyógyult. Az ötvenes években politikai okokból üldözték a füvesembereket, füvesasszonyokat, ezért már csak kevesen ismerik a gyógyszereknél lényegesen olcsóbb gyógynövényeket, pedig manapság sokan kerülnek olyan helyzetbe, hogy választaniuk kell: ennivalót vesznek vagy gyógyszert. Ez persze mindenkire vonatkozik, de a cigányságnál erősebben jelentkezik.
Bár a falu messze van Budapesttől, próbálom meggyőzni az ittenieket, hogy ha áttérnének a biogazdálkodásra, és éjfélkor megpakolnák az áruszállító autót, reggel hatra a budai biopiacon lennének, és délben már indulhatnának haza, mert addigra eladják a portékát. El sem tudják képzelni, milyen fejlődést jelentene ez a településnek. Csakhogy ehhez dolgozni kell, nem az utcán sétálgatni meg a padon üldögélni. A mondás szerint nem szokta a cigány a szántást. Magyarországon a történelem folyamán valóban nem voltak cigány parasztok, így a szokatlan ötlet okoz némi ellenállást, de úgy látom, néhányan már megértették, hogy nem olyan nagy fáradság, ha az ember saját magának dolgozik: ha akar, megpihen, és később folytatja a munkát kedve szerint.
A falusi munkanélküliséget a politikusok ipartelepítéssel akarják megoldani, holott a városokban is tönkremegy az ipar. A háború előtt falusi munkanélküliség egyszerűen nem létezett. A jelenlegi magyarországi termőterület ötvenmillió ember ellátására elegendő, mégis lassan több az import termék, mint az itthon termelt. Kétezerötszáz hektáros területet egy osztrák bérlő sok géppel és öt emberrel műveltet meg. Ha ezt a területet felszabdalnák, és nagyüzemi módszerek helyett családi gazdaságokként működtetnék, többszörösére növekedhetne a termelés mennyisége, értéke, és megszűnne a falusi munkanélküliség. A magyar falvak történelmi múltja és jövője az önnfenntartó, önellátó ökológiai gazdálkodás.
Magyarország megművelhető területe lehetne Európa biogazdasága. Sajnos, a háború végén olyan sok felesleges hadianyag halmozódott fel, hogy ki kellett találni valamit, és mivel a kálcium-nitrát robbanóanyag kitűnő nitrogén trágya, az érdekelt iparágnak sikerült elterjesztenie a műtrágyázást. Igaz, a növények a szervetlen sókat még oldatban sem igazán szeretik. A több ezer éven át jól működő, önfenntartó földművelésnél olyan módszereket használtak, ami biztosítja a talaj termőképességének megmaradását. A nagybirtokok kialakításával elterjedt, hogy szerves anyag utánpótlás nélkül gazdálkodnak, ami természetesen a talaj tönkretételéhez vezet. Az ezerhektáros birtokokon gazdálkodó zöld bárók rövid távon gondolkodnak, csak a közvetlen haszon érdekli őket, és nem törődnek vele, hogy sivatagot hagynak maguk után.
Ez az ország átélt egy tatárjárást, elszenvedte a törökök dúlását, de arra még nem volt példa, hogy nem idegenek, hanem magyar állampolgárok teszik tönkre. Katasztrofálisabb a helyzet, mint Ceaus¸escu alatt a romániai faludúlás idején. A falu elvesztette önrendelkezési jogát, például nem tarthatja meg az iskoláját, ha túl kevés a gyerek. Uszkán 350 lakos van, de se bölcsőde, se óvoda, se iskola, a pici gyerekeket busz viszi a másik községbe. Nincs bankfiók, nincs posta. A több ezer éven át kitűnően működő közlegelőket, amelyek a település osztatlan tulajdonában voltak, privatizálták, így ezekben a falvakban nem lehet lábasjószágot tartani, mert a családi ház környékén nincs alkalmas méretű legelő. Többször, több fórumon javasoltam, hogy állítsák vissza a falvakban a piacnapot, a vásárokat. Ha a falusiak a termények 80 százalékát önfenntartásra használnák, és csak 20 százalékot adnának el a falun kívülre, olyan egyensúly alakulhatna ki, amely szinte teljes védelmet biztosít a gazdasági válságokkal szemben. A globalizáció egyik legnagyobb problémája, hogy megszünteti az önfenntartást.
A politikusok mintha azon igyekeznének, hogy leszoktassák az embereket a munkáról. Ennek jól bevált módszere a közhasznú munka. A közelmúltban történt, hogy azt látom: a cigányasszony, akinek megtanítottuk néhány gyógynövény termesztésével kapcsolatosan a tudnivalókat a magvetéstől a csomagolásig, közhasznú munkát végez. Néztem, néztem, végül megkérdeztem, mert nem hittem a szememnek: „Mondja, Margit, mit csinál?” Partvissal seperte az úttestet. Mivel az önkormányzat nem tudott seprűt adni, azt mondta a polgármester, hogy mindenki hozzon seprésre alkalmas eszközt. Margit a parvist vitte, azzal sepregette – még csak nem is a járdát, hanem az úttestet. Óriási pénzek mennek el közhasznú munkára: például csoportosan járnak lekaszálni az árokparton a füvet. A levágott füvet bedobják az árokba, a következő csapat meg kiszedi. Amit egy ember is elvégezhetne, egymást akadályozva csapatban csinálják, de a közhasznú munkáért járó pénzt mégis minden résztvevőnek kifizetik. Bementem a munkaügyi központba Fehérgyarmaton, és elmeséltem, mit tapasztaltam. Azt javasoltam, az értelmetlen munka helyett menjünk végig a falun, takarítsunk ki, és minden kertet hozzunk olyan állapotba, hogy lehessen ott valamit termeszteni – ennek valóban „közhaszna” volna. A munkaügyi központban azonban csak a fejüket csóválták: „Azt nem lehet, közmunkát csak közterületen végezhetnek.” Így költenek milliárdokat a semmire.
A cigány emberek megkapják a szociális vagy munkanélküli segélyt, és ha tehetik, elmennek napszámos munkát vállalni, naponta ötezer forintért, persze feketén. Az egyesület ezzel szemben polgári szerződéseket köt, amiben benne van, hogy nem kérünk pénzt a tanításért, de nem is fizetünk a tanulás közben végzett munkáért. Ám ha az illető szorgalmas, jól teljesít, az egyesület megjutalmazza. Ez vált be. A többség még mindig ragaszkodik hozzá, hogy készpénzt kapjon fizetségül, és inkább feketéznek valahol, de van, akinek az is megfelel, ha az egyesület megvásárolja, amire szüksége volna. Ez nem lehet élelmiszer, cigaretta vagy italféleség, de lehet ajtó és ablak a szocpolból épített házra vagy gyümölcsfa a kertjükbe.