L. J.: A Nusi egy hülye trampli! De csak magamat hibáztathatom... minek engedtem ennyit a cselédemnek!? Hogy jön ő ahhoz, hogy beleszóljon, mit csinálok, hová megyek! Tudnia sem kellene róla. Sajnos, ilyen vagyok, úgy beszélek vele, mint egyenrangúval, aztán persze a fejemre nő... hányszor megfogadtam, hogy rátartibb leszek... és főleg gyanakvó. Édes istenem, hányszor megesküdtem magamban! De hát engem tényleg az csap be, aki akar, és még a cselédemtől is el kell tűrnöm, hogy sipítozzon... Ne, ne... nem szabad! Drága kisasszony, hallgasson rám!... az édesanyja emlékére kérem, azt mesélte nekem az édesanyjáról... olyan jelenetet rendezett, mintha legalábbis ő készülne szereplésre. Idétlen kapkodása közben még a kalapomat is leverte, na most már elég! menjen a dolgára... Csöppet sem csodálkoznék, ha kiderülne, utánam eredt, és most valahol itt bujkál. Lehet, megpróbálja kilesni, mi történik velem... mi történhet? Nagyot kacagtam, mikor meghallgattam Dénes ajánlatát, hogy én üljek a kormányhoz?... de hát én nem értek az automobilokhoz, nem tudok még kormányozni se... Sebaj, mondta, nem kell kormányozni, aztán kacsintott, és hozzátette, hogy szerelni sem kell, és megcsókolta a kezemet. Aranyos, drága ember, de valahogy, valamikor majd ő is becsap... Azt mondta, oda kell ülnöm a kormányhoz, és nem árt, ha rámosolygok a bámészkodókra, különösen a fényképészekre... ennyi az egész. Fel nem foghatom, hogy mi ebben a rossz! Lefényképeznek és kinyomtatják a fényképemet. Dénes azt is mondta, hogy nem egyetlen lap tudósít majd a bemutatóról, mert ő elintézte, mindenkivel megbeszélte... és készüljek fel, hogy úgy donganak körülöttem az újságírók, mint a legyek... nem mondta, hogyan készüljek fel, csak újra kezet csókolt. Ő mindig igazi úrinőnek tart, és a Nusinak is vagy hússzor meghagyta, hogy vissza ne éljen a jóságommal, és becsülje meg a nagy szerencséjét, hogy engem szolgálhat... erre az a hálátlan éppen a Dénestől óvna! Hiszen a Dénes fogadta fel nekem! Amim most van, azt mind a Dénestől kaptam, és én nem vagyok hálátlan fajta. Azt hittem, megbolondulok annak a libának az óbégatásától... ne, ne, drága kisasszony, ne mutogassa magát... tetszik tudni, kiket mutogatnak így?... kik engedik, hogy a képüket lássuk az újságban?! Ki nem mondom, kik... de a kisasszony másfajta... Eleinte még nyugodtan magyaráztam neki, hogy ne féltsen, a fényképezéstől senki sem romlik el, meg hogy a Dénes nem tenne olyat, ami káromra van. Hallotta maga, hogy az úr valaha tegezett engem? Na, ugye! Az úr nagyon is tiszteletben tart, s ha megkér, hogy üljek oda és mosolyogjak, miért ne tenném meg?! Az úr nemcsak jó ember, de okos is, és ha úgy gondolja, hogy az automobiljai ettől kelendőbbek ... Hát itt hibáztam. Minek beszéltem így a cseléddel?! Azt hitte talán, hogy most már mindent lehet. Majdnem megríkatott... nem is tudta, mit hadar összevissza... és a fogai... hogy elöl az a nagy köz... hogy távol vannak egymástól,,, nem lesz előnyös a fényképen... De a Dénes azt súgta a fülembe, hogy ha mosolygok, és kivillantom a bűbájos, kislányos fogaimat... csiklandozott a lehelete, és nevettem, belecsókolt a fülembe, én még jobban nevettem... milyen ruhában lesz?... kap tőlem egy új brosst... ami illik ahhoz, és a kalapja... ne árulja el majd senkinek, hogy hozzám tartozik... érti? A mi dolgunkhoz senkinek nincs köze...

H. J.: Már a teraszról kiszúrtam a nőt, mert ahogy abban a méregdrága autóban tette magát, a vak is láthatta, hogy nem tud vezetni, csak pipiskedik, egyfolytában igazgatja a kalapját meg rúzsozza magát. Biztos a Szalontay ültette oda, hogy a vevőknek gusztusa támadjon az autóvásárláshoz, mintha minden járműhöz tartozna egy ilyen nőcske, kötelező felszerelésként, mint a fényszóró. A Lénárd persze nem azért küldött ide, hogy nőket nézegessek, de az is egy jó firma, Boldikám, te olyan jól értesz ezekhez a technikai izékhez, nézd meg azt az autóparádét, hiába mondtam, hogy vezetni sem tudok, és attól még, hogy két éve interjút csináltam egy olasz tervezővel, nem lett belőlem szakértő, a Lénárd csak megveregette a vállam, hogy a Szalontay Dénes, az autókereskedő kifejezetten engem kért, egy ügyes ember mindenhez ért, ha muszáj, de ha nincs kedvem hozzá, megírhatom a Vagács nekrológját, mégiscsak harminc évig dolgozott a lapnak. Ezt persze direkt mondta, mert tudta, hogy utáltam a Vagácsot, és még hosszan magyarázta, milyen hálás leszek a kapcsolatért, mert a Szalontay befolyásos ember.
Először a fölső teraszra mentem, gondoltam, talán akad ott egy kolléga, aki konyít valamit a kocsikhoz, és legalább néhány modell nevét elárulja, mert elég soványka cikk lesz, ha annyit írok, hogy elegáns, sötét színű automobilok, esetleg fekete-fehér, vidám hangulatú járművek, és még ha eszembe is jut néhány használható szókapcsolat, például lenyűgöző motorteljesítmény vagy finom kidolgozású bőrhuzat, nevek nélkül akkor sem megy. Ittam egy feketét és meregettem a szemem, de hiába, a teraszról csak a kalapos nőcskét láttam, aki egyébként innen messziről, a maga közönséges módján egészen gusztusosnak tűnt.
Amikor a másik nő sikoltozni kezdett, meg cibálni a lány kalapját, már reméltem, hogy jó nagy botrány lesz, mert halálosan untam az egész hajcihőt.

L. J.: A Nusi mindenfélével próbálkozott, hogy visszatartson. Őrülten hadart, aztán vinnyogott, dobálta magát, mint egy nyavalyatörős. Gondoltam, biztosan nem is miattam aggódik, csak valami úgy felszakadt benne. Hagyja abba!, hagyja már abba!, de képtelen vagyok én rendesen parancsolni, inkább könyörögtem, vinnyogtam vele együtt, hogy még borzasztóbb legyen az egész. Nem lehetett kivenni, végül is mit akar tőlem, meg miért emlegeti az édesanyámat, akit sohasem látott – én se sokat láthattam, mert négyéves voltam, amikor meghalt. Azóta rám senki sem vigyázott igazán, és a bolond, becsapható természetemmel nem volt könnyű megállni a világban. Magamnak kellett vigyázni saját magamra! De ha így volt, ne fenyegessen engem a Nusi, hogy rajtaveszt a kisasszony! Meglátja, rajtaveszt, mert a férfiak nem becsülik, amit könnyen kapnak... az úr nem fogja feleségül venni... ha már egyszer odaült neki az autójába... meglátja... Akkor már toppantottam is, úgy kiáltottam, hogy menjen a dolgára, hagyjon engem. Hallottam, hogy bőg a konyhában, de mindent mégsem tűrhetek. Soha nem mondtam neki, meg másnak se, hogy szeretném, ha Dénes feleségül venne. A toalett-asztalomban tartom azt a sötétkék bársonykötéses emlékkönyvet, amibe csak én írok emlékeket magamnak, és abba, nagy titokban, bele is rajzolgattam, hogy Szalontay Dénesné... próbálgattam így meg úgy kanyarítani a betűket, és még a kisfiamat is lerajzoltam, és aláírtam, hogy Szalontay Zoltán... Csak nem lopta ki a Nusi?...
Taxi vitt az autókiállításra, és nekem még akkor is úgy vert a szívem... Nehogy rosszul legyek, jaj, ne látszódjon rajtam semmi! Kedves fiú kísért az automobilomhoz... mielőtt beültem, leengedte a ponyvatetőt, mutatta, hogyan nézzek kifelé, hogy jobb kezemmel éppen csak érintsem a kormányt, bátran könyököljek... elegánsan... mindent elegánsan, mondogatta. Igyekeztem mosolyogni, de annyira féltem, és egyre az emlékkönyvemet láttam magam előtt, és amikor az a hisztérika rám rontott, nem is hallottam mást, csak hogy Szalontay Dénesné!... még mit nem! Azt hiszi, bármelyik cafka lehet Szalontay Dénesné?!... Esküszöm, először azt hittem, a Nusi az... utánam jött, beöltözött... nem értettem semmit. Édes istenem, segíts!... Csak ne bőgjek!, pedig ha én istenhez fohászkodom, és arra gondolok, hogy édesanyám azért néz engem az égből, mindig elsírom magam.

H. J.: Olyan hirtelen állt fel a mellettem lévő asztaltól, hogy meglökte a kezem, és pár csepp kávé a nadrágomra löttyent. Szívesen helyretettem volna a spinét, ha nem viharzik el, de így csak bámultam utána, ahogy lerohan a terasz lépcsőjén, egyenesen a gusztusos nőcskéhez. Ahogy felugrott, azt hittem, valami fruska, aki észrevette a barátnőjét, de amikor már visított, meg a napernyőjével ütötte azt a csodaszép autót, láttam, hogy hatvan felé járhat, bár jól tartja magát, a nyári ruhája is előnyös, csak a hangját nem tudja álcázni, ahogy azt sipítja, hogy Szalontay Dénesné, mintha százéves lenne. A pincér közben észrevette, mi történt, és egy kis szivaccsal törölgette a nadrágom. Végre, egy hasznos ember, gondoltam, nem is értem, miért nem vele kezdtem, mert a pesti pincérnél jobb informátort aligha találok. Ha szerencsém van, még az autómárkákhoz is ért. Laza csuklómozdulattal, amit hoszszú évek újságírói munkája során alkalmam nyílt tökéletesre csiszolni, papírpénzt csúsztattam a mellényzsebébe, és a sikoltozó nő felé biccentettem. A pincér diszkréten söprögette makulátlan zakómat, és közben a fülembe súgta: őnagysága a Szalontay úr édesanyja. Az mondják, magándetektívvel figyelteti a nagyságos urat, és sokat mondóan bólintott. Akkor már bántam, hogy megkérdeztem, mert hogy nézne ki, ha ezek után az autó márkájáról faggatnám!?

L. J.: Dénes megdicsért, milyen okosan tettem, hogy azonnal behúztam a vászontetőt, és remekül feleltem annak a hölgynek... hölgy!, na, ez végképp összezavart. Most már semmit sem értek, mi történt az autóbemutatón, hiszen még arra sem emlékszem, hogyan kerültem a taxiba. A ház előtt meg... inkább már a lakásban, a saját előszobámban úgy éreztem, idegen helyre csöppentem... vagyis hamarosan idegen lesz, nem az én lakásom – huss, elszáll minden... Dénest többé nem látom, majd levelet ír vagy megüzeni... Nem tettem és nem mondtam semmit okosan. Szörnyű állapotban voltam, a bekészített vacsorára rá se néztem – Nusi két személynek terített, ahogy szokta, de nem mert előbújni... utánam lopakodott, és mindent látott, vagy egész idő alatt a konyhában gubbasztott és bőgött a maga szerencsétlensége miatt? Nem tudom... nem érdekel a Nusi, sohasem bocsátom meg neki, hogy fenyegetőzött és jósolgatott, mintha ő többet tudna a dolgaimról, mint én magam. Egy darabig feküdtem a kanapén, csukott szemmel... bár halott volnék, felravatalozva, aztán gyertyát gyújtottam, de nem az ezüsttartóba állított hosszút, hanem csak egy kis tömzsit. Néztem a lángocska reszketését, olyan közelről, hogy szinte perzselt. Szép volt. Mindig is szerettem a kicsi gyertyalángot figyelni. Akármilyen szomorú, meg is nyugtat. Képes leszek ettől megbékélni a sorsommal.
Késő este mégis megjött Dénes – muszáj volt nevetni, annyi ajándékot hozott, rózsacsokrot, pralinét, selyemharisnyát... és mindjárt a dicséretemmel kezdte. Nem faggattam, hogy akkor mi történt, és ki volt, és igaz-e... úgyis azt és annyit mond el nekem, amennyit akar... szerinte a lehető legjobbat válaszoltam annak az ideges hölgynek... hogy nem tudom, miért kiabál, aszszonyom, valakivel összetéveszt talán! Nem hiszem, hogy ilyesfélét mondtam. Sőt, semmit se mondtam, mert majd meghaltam a rémülettől... véletlenül vagy ösztönösen nyomtam meg a gombot is, hogy betakarjon a tető. Dénes egy újságírót emlegetett... jónevű újságíró, akit egészen elbűvöltem, szeretne megismerni, mert minden szavamat hallotta ott, és látta, hogy mások is felfigyeltek rám, sorban álltak az autogramomért... az újságíró Dénestől kérdezte, ismer-e, s hogy valóban színésznő vagyok-e... de mások már úgy értették, igen, színésznő vagyok, Amerikában sokkal híresebb, mint itthon... fogadok, a holnapi lapban nem is egy fotográfiáját láthatom!... az újság majd megírja az egész kínos incidenst, vagyis hogy mégsem lett kínos, mert én olyan igazi úrinő vagyok, akit nem lehet botrányba keverni. Dénes kérte, adjak lehetőséget az újságírónak a személyes találkozóra... csak vigyázzon, kedvesem, mondta, mert a mi Boldink nagy nőcsábász!... és olyan hamiskásan kacsintott rám, hogy megint elvesztettem a fejemet – képtelen vagyok egyedül eldönteni, hogy szeret-e Dénes... annyira szeret, hogy akárkivel szembeszáll, ha kell még a tulajdon mamájával is? Feleségül vesz, és mindenben segíthetem, a nagy vállalkozásaiban... Vagy éppenséggel megszabadulna tőlem... nem tudom... semmit sem tudhatok biztosan...

H. J.: A kalapos nőcske mégsem lehetett olyan ostoba, mert ahogy Szalontayné visítani kezdett, felhúzta az autó tetejét. Igazán nagyon praktikus szerkezet ez az izé, a végén még veszek egyet, és ha meglátom, hogy közelít a Lénárd és hülye megbízást akar adni – ezt mindig látom, az arcára van írva, hogy tudja, mekkora marhaságba rángat bele –, szóval ilyenkor csak felhúzom a tetőt, és huss! már ott sem vagyok.
Éreztem, hogy ebben a cikkben egyetlen márkanév sem lesz, maradjunk az általános, ámde kifinomult jelzőknél, most, hogy megittam ezt a kitűnő feketét, még eszembe jutott néhány. A Lénárd persze fanyalog majd. A pálya másik felén, ahol az igazi autóversenyzők várakoznak a rajtra, talán szóba állna velem valaki, csak ott nagyon erősen süt a nap, és nincsenek ilyen kényelmes székek. Menni vagy nem menni? Odaintem a pincért, hogy egy korsó hideg sört rendeljek, és testiekben felkészülve vessem magam a munkának, de a garcon megint a fülemhez hajol: Szalontay úr várja a konyhában, és előresiet, hogy mutassa az utat. Nincs mit tenni, menni kell, de hogy mit keres egy autókereskedő a kávézó konyhájában, és egyáltalán, miért kell egy kávézónak konyha? Ha tudtam volna, hogy itt rendes ételt is felszolgálnak, azonnal rendelek valamit, és már összefut a számban a nyál, ahogy a hideg tejfölös uborkasalátára és a nagy szelet rántott húsra gondolok. Közben beérünk a konyhába, ócska kis lyuk, itt legfeljebb omlettet csinálnak, ahhoz meg nincs kedvem. Szalontay úr három egymásra pakolt faláda mögött rejtőzik, magához ránt, mint fuldokló az utolsó szalmaszálat: Boldikám, maga az én megmentőm!
Üzleti ügyeket nem szívesen teregetek ki, elég legyen annyi, hogy egy bizonyos pénzösszeg gazdát cserélt, a noteszembe feljegyeztem néhány autómárka nevét és a nőcske lakcímét, aztán szaladtam Szalontay őnagyságához. Drága asszonyom, félreérti a helyzetet: a kalapos kisasszony az újságom megbízásából fényképészkedik az autóban, híres színésznő Amerikában, direkt erre a megbízásra utazott haza, bizonyosan nem ismeri Szalontay urat, igen, valami félreértés lesz, erre tessék, itt a teraszon elfogyasztunk egy finom jeges limonádét, megnyugszunk, és én hazakísérem a nagyságos asszonyt, úgyis arrafelé van dolgom, be kell adnom a szerkesztőségbe a cikkem.