1.

„Mivel előző éjszaka minden elhatároztatott, hajnali négyre megrendeltem a csézát. Figyeltem, ahogy elhalványodnak a csillagok, és kivilágosodik. Végre négy óra lett. Nem sikerülhet, lehetetlen – gondoltam –, biztosan leselkedik ránk valahol valami veszély. Mentem. Megláttam őt. Odalépett hozzám. Még maradt egy negyed óra. Még valamit el kellett rendeznie, rövid időre magamra hagyott. Milyen borzasztónak tűnt ez a várakozás!”
Ezernyolcszáztizennégy július huszonnyolcadika van, hajnali négy óra, a helyszín London. Shelley huszonegy éves, most szökteti meg új szerelmét, a tizenhat éves Mary Godwint. Fenti szöveg a Maryvel közösen vezetett naplóból való. A költő a Skinner street 41. számú ház előtt álldogál, Mary apja, a tabukat döntögető politikai filozófus, William Godwin Ifjúsági könyvesboltja előtt. Most még csak az ébredező madarak törik meg a csendet. Pár óra múlva majd megremeg a föld Godwin háza és a nemes Shelley-család Field Place-i birtoka alatt. A költő már jó ideje famíliája szégyenfoltja. Egy ateista tanulmány miatt kirúgatta magát az oxfordi egyetemről, zűrzavaros életet él, a szabad szerelem és az ír forradalom lelkes híve, szegények gyámolítója, három évvel előbb már megszöktetett egy tizenhat éves lányt, legkedvesebb húgának, Elisabethnek a barátnőjét, mi több, feleségül is vette, együtt buzgólkodtak az írországi lázadók érdekében, már a második gyerekük is útban van, ám véget ért az idill, a költő elköltözött otthonról, és most egy másik fiatal lány jó hírének tönkretételén fáradozik. A forradalmár Godwin éppen úgy felháborodik majd, mint a gőgös Shelley klán. Mary édesanyja – a szép és tehetséges Mary Wollstonecraft író, filozófus, a nők jogainak elszánt harcosa, aki politikai főművét (Rights of Women) Talleyrandnak, a francia forradalom oktatási miniszterének dedikálta, aki tíz nappal kislánya születése után meghalt – bizonyára támogatta volna a fiatalok ügyét; egy hónappal előbb a szerelmesek az ő sírjánál, a St. Pancras temetőben fedték fel egy-más előtt érzelmeiket. „A magasztos és elragadtatott pillanatot, melyben megvallotta, hogy ő az enyém – írja egyik barátjának, Thomas Hoggnak Shelley –, az enyém, aki már rég az övé voltam –, nem lehet lefesteni halandó képzelet számára.” A pillanat jelentőségét talán aláhúzná, ha elgondolnánk, hogy a sír fölé terebélyes tölgyfa hajolt akkor, melyet e felejthetetlen temetői dialógus éjszakáján kettésújtott egy villám. Baljós jel, vagy valamilyen égi üzenet, „zápor zuhan, s villám, bús angyalok”, de milyen üzenet? A rájuk váró utazás némely állomásán a szerelmesek majd Wollstonecraft írásait olvasgatják, Mary mindenhová magával cipeli e becses műveket, melyeket Shelley is lelkesedéssel tanulmányoz.
Már jócskán elmúlt hajnali négy óra, Shelley még mindig várakozik, úgy érzi, öröktől fogva áll itt, szíve hevesen dobog, alig kap levegőt, a szabad szerelem hetyke hívét szinte földre sújtják Mary iránti érzései. „Nem hiszem, hogy az emberi természet bírhat oly kiválósággal, amit benne maradéktalanul fel ne lelhetnék...” – írta a már idézett, Thomas Hoggnek címzett levélben. „Azonnali és heves szenvedély ébredt bennem e felbecsülhetetlen kincset birtokolni. Először magam elől és előle is rejtegetni igyekeztem ez érzés valódi természetét, és nem láttam, hol a határ, melyen az önfeláldozás már őrültséggé válik.” Pár perccel múlt négy. Mary megjelenik a bejáratnál. Odaszalad Shelleyhez. A naplóbeírás tömören összefoglalja a következő pillanatokat: „A karjaimban volt, biztonságban voltunk, már útban Dover felé.”
Mary gyengélkedik, rosszul viseli a rettentő hőséget, ezért minden állomáson megállnak, Shelley nagyon félti őt, a pihenőket mégis túl rövidre szabja, rossz arcú férfiakról vizionál, akiket Godwin fogadott fel, hogy őket feltartóztassák. Maryvel közösen vezetnek naplót az útról, az első két nap eseményeit azonban csak ő jegyzi le. Írja, hogy Dartfordtól négylovas kocsival száguldottak Doverig, ahová délután négy felé érkeztek meg. Fürödtek a tengerben, vacsoráztak, lerakodtak, a tengerészekkel és a vámosokkal tárgyaltak. Végül hat óra felé elindultak egy kis csónakon. Szép este volt, de Maryt elgyötörte a tenger. Alig tudott mozogni. „Egész éjszaka a karomban feküdt, a kevés erő, ami még kimerült tagjaimban megmaradt, mind abba összpontosult, hogy a fejét megtartsam a mellemen. A szél erős volt és ellenkező irányt vett.” A tengerész azt javasolta, hogy ha nem tudják elérni Calais partjait, induljanak Boulogne felé. Az utat két órányira becsüli, ám telik-múlik az idő és ők még mindig egyformán távol vannak. Közben „a hold belehullott a viharos, vörös horizontba, és a gyors, tünedező fény lassan elhalványult a virradatban.” A szél erősödik, vihar jön, a hullámok beözönlenek a csónakba, még a tengerész is megijed, Mary nem vesz tudomást a veszélyről, szótlanul hever szerelmese karjaiban, Shelley gondolatai a halál körül járnak, nem fél, de bizonytalanságot és csalódottságot érez, ha meg kell halniuk, gondolja szorongva, akkor megszűnik ez az édes összetartozás Maryval... „És reggel lett, kialudtak a fények, lecsillapodott a szél. Miközben Mary még aludt, megérkeztünk Calais-be. A homokon lépkedtünk. (...) – Mary – szóltam –, nézd, felkelt a nap Franciaország fölött... – Átmentünk a homokon egészen a fogadóig. Bevezettek bennünket egy apartmanba, megfelelőnek látszott, lehetett benne ülni, lehetett benne aludni. Mary ott volt velem.” És Mary írásával: „Shelley velem volt.”
Este a hajóskapitány közli, hogy egy feldúlt, kövér hölgy érkezett ide, azt állítja, hogy Shelley megszöktette a lányát. Tehát nem sötét arcú férfiak üldözték őket, csak Mary mostohaanyja, Mrs. Godwin. A kövér hölgy azonban nem is tárgyal Maryvel: saját édes lányát, a Marynál néhány hónappal fiatalabb Jane-t akarja hazacipelni. Jane-t? Az olvasó felkapja a fejét, nem érti. Nem is könnyű megérteni. Shelley részletesen megörökítette az utókor számára ennek a felejthetetlen két napnak minden fontos eseményét, nagyjából az első perctől az utolsóig. De hogy Mary hat hónappal fiatalabb mostohatestvére, Jane is velük szökött el azon a hajnalon, hogy ő is ott ült a tűző napon a csézában, hogy együtt keltek át a háborgó tengeren, a francia partoknál ő is megcsodálta a felkelő napot, szóval hogy negyvennyolc órán át folytonosan velük volt, azt Shelley, abban a felfokozott lelkiállapotban, amelyben a naplót írja, egyszerűen elfelejti megemlíteni.
– Jane, nincs kedved velünk jönni? Te jól beszélsz franciául, majd tolmácsolsz... – Valami ilyesmit mondtak neki a szerelmesek egy-két nappal a szökés előtt. Jane-t vonzotta az ötlet, ő még iskolába járt, tetszett neki, hogy önálló döntést hozhat, és kiveheti részét a botrányból, a szerep is tetszett, amit akkoriban betöltött, a szerelmesek titkos találkái alkalmával a temetőben mindig ő állt őrséget. Nem sokáig mérlegelt, igent mondott, pihekönynyű pillanat volt, kaland, Jane imádta a kalandokat, akkor hát, fel a vitorlákkal, indulás Xanaduba! Ő és Mary még egészen kicsik voltak, még írni és olvasni sem tudtak, amikor otthon, a zongora alá bújva hallgatták, ahogy Coleridge a Kubla Khánt olvasta fel Godwinnak. Jane dúdolva pakolt, elképzelte, hogy reagál majd az anyja, amikor búcsúlevelét olvassa. Aztán úgyis megbékél, Godwin majd lecsillapítja, ez nem történhet másként egy családban, ahol a családfő a szabad akaratról ír értekezéseket.
Még volna visszaút, a calais-i fogadóból haza, a Skinner streetre. Anyja az ékesszólás minden árnyalatát beveti, hogy erre rábírja őt, de Jane elhatározása szilárd, új országokat és városokat akar megismerni, és már itt áll a nagy kalandhoz vezető út kapujában, egy képzeletbeli regény hősnőjének érzi magát. Ráadásul ez kegyelmi korszak; Napóleon áprilisban mondott le, a háborús évek véget értek, Dorothy Wordsworth sokak érzelmét fejezi ki, amikor azt írja: „egyetlen perc alatt minden olyanná vált, mint egy álom... béke van, béke...” Valamit Jane is megérezhet ebből a légkörből, esze ágában sincs meghátrálni. Mrs. Godwin teljes vereséget szenvedve, sietve eltávozik.

2.

„Üdv, üdv! – hazámnak partja már, víz kékjén szürke folt...” A Child Harold is ott lapul Mary poggyászában, sok más könyv mellett. Hat hétig utazgatnak. Pénzük hamar elfogy, Shelley eladja az óráját és az óraláncát, de ez sem elég, egy Tavernier nevű bankár menti meg őket némi kölcsönnel. Párizsi élményeik ambivalensek, a város még nem tért egészen magához, utcáin még a forradalom és a háború fájdalmas emlékei kísértenek, Shelley csüggedten állapítja meg, hogy a Tuileriák parkja elhanyagolt, a Notre Dame belseje kiábrándító, a Louvre kincsei egyhangúak, csak Poussin Özönvíz című festménye előtt áll meg álmélkodva.
Svájcba vágynak. Kocsit bérelnek, aztán szekeret, a szekeret eladják, vesznek helyette egy szamarat, a szamarat is eladják, vesznek helyette egy öszvért, az állat sántítani kezd, eladják, vesznek helyette egy lovat, azt is eladják, ismét vesznek egy öszvért (vagy megfordítva történik), a jámbor állat engedelmesen viszi a hátán a gyengélkedő Maryt. „Négy nap alatt százhúsz kilométert tettünk meg” – írja Shelley egy levélben, amit elhagyott feleségének, Harrietnek küld el. „Az utóbbi két napon háború sújtotta tájakon jártunk. Nehéz leírni ezt a kietlen pusztulást. Lerombolt és kiégett falvak, egyik a másik után; lakóik éheznek, egykor független gazdacsaládok az út mentén koldulják kenyerüket ebben a nyomorúságos országban. Élelem, szállás sehol, mocsok és éhínség mindenütt...” Egyik este egy Guignes nevű városka fogadójában szállnak meg, nemrégen Bonaparte és tábornokai töltöttek ott el egy éjszakát, a fogadós (úgy képzelem) áhítattal mutogatja a szobát és az ágyat, amelyben Napóleon álomra hajtotta a fejét, Shelley meg (ezt is csak képzelem) az ágy támlájára felírja a témába vágó verse első szavait: „Gyűlöltelek bukott zsarnok...” Az út viszontagságait Mary tűri a legrosszabbul, mintha a rájuk szakadt boldogságot kicsit nehéz volna cipelni, apja miatt bánkódik, akit istenként tisztel és akit szökésével jóvátehetetlenül megbántott. Néha azonban felejthetetlen pillanatokat élnek át. Például egy erdei séta alkalmából, amikor mindhárman elalszanak a fák alatt, „a fű lágy volt – írja Shelley –, és ahogy a szél mormolt a fák lombjai között, az édesebb volt, mint egy aeol hárfa muzsikája... és elfelejtettük, hogy Franciaországban vagyunk, sőt, arról is elfelejtkeztünk, hogy a világon vagyunk...” Augusztus közepén érkeznek el Svájcba. A táj elbűvöli őket, „és akkor... ó, és akkor jött a félelmetes Alpok...” – ez Jane naplójában olvasható. „Azt hittem, hogy pelyhes, fehér felhőket látok, és meglepődtem, amikor hosszas vizsgálódás után kiderült, hogy ez bizony a hóborította Alpok. – Igen, az Alpok; emitt egy kiszögellés, amott egy magányos hegycsúcs, a leheletkönnyű felhők egy pillanatra egyetlen tömbbé simultak össze, megpihentek, majd elszálltak, fenséges, felejthetetlen jelenet volt...” Lucern határában hat hónapra kibérelnek egy kis házat, de már a második napon tudják, éppen csak annyi pénzük maradt, amennyi nagyjából fedezi a visszautat, hajóval. A kora őszi Rajna szerencsére nagyon békés, a fedélzeten ringatózva Jane a Lear királyt olvassa. A mű valósággal földre sújtja, sír, amikor Cornwall kiszúrja Gloster szemét. Néhány nap múlva másodszor is elolvassa a darabot, ahogy ő mondja, „szembenéz a borzalommal”. A próbát kiállja, bár Cordelia sorsa túlságosan felkavarja. „Milyen igaz – írja a naplójába –, a valódi szeretet nappali fényben nem mutatja meg magát...” Milyen szeretet?
Rotterdamban újabb hajóra szállnak, ám még sincs elég pénzük, a kapitány kölcsönzi a jegyüket Angliáig. A hosszú út alatt a lányok egy-egy elbeszélést írnak, Jane Az idióta címet adja az övének, a francia felvilágosodás kedvelt témáját tárgyalja, egy vadon felnőtt lányról ír, aki minden társadalmi törvényt felrúg. Az átkelés viharos, a tenger megint vadul háborog, mindenki beteg a hajón, kivéve Jane-t.