Ma már csak híres-hírhedt Lear-adaptációja kapcsán emlegetik nevét, de Nahum Tate korának elismert költője és írója volt, olyannyira, hogy 1692-ben a koszorús költői címet is megkapta. Számos eredeti, nagysikerű színpadi művet írt, a Brutus of Alba, or The Enchanted Lovers [Az elbűvölt szerelmesek] címűt dolgozta át később Henry Purcell operájának (Dido és Aeneas) librettójához. A színpadi művek szakértőjeként több reneszánsz dráma adaptációját készítette el, és úgy tűnik, munkásságából az utókort ez foglalkoztatja leginkább.
Átírta a II. Richárd-ot A szicíliai zsarnok [The Sicilian Usurper] címen, a Coriolanus-t A hálátlan köztársaság [The Ingratitude of a Commonwealth] név alatt, adaptálta Chapman és Marston művét, a Keletre fel!-t [Eastward Ho!], és Webstertől a Fehér ördögöt [The White Devil]. Egy adaptációja sem hozott azonban olyan nagy és kitartó sikert, mint a Lear király története [The History of King Lear], amelyet 1681-ben fejezett be, és a 19. század közepéig Shakespeare tragédiája helyett uralta a színpadokat melodramatikus-tragikomikus atmoszférájával, bolond nélkül, szerelmi szállal, „happy ending”-gel, mindazzal, ami a kor közönségének vonzó lehetett. Tate korában, a restauráció idején a kritikusok és irodalmárok „nagyon is tudatában voltak a saját neoklasszikus kifinomultságuknak. (...) A kor szövegkiadásai Shakespeare-t a saját szintjükre akarták emelni szabályosság és decorum terén”.
Tate a Lear király kiadásakor előszót, pontosabban ajánlást írt a darabhoz Thomas Botelernek. A szöveg rövid, lényegretörő, kiolvasható belőle a restauráció nézete az adaptációról, és különösen érdekes információkhoz jutunk a darabról, mert Tate csaknem összes motivációja elénk tárul. Érdemes közelebbről megvizsgálni:

Ajánlás Kiváló Barátomnak, Thomas Boteler nemesúrnak

Uram,
Természetes joga van ehhez a műhöz, mert az Ön tanácsára próbáltam némi változtatásokkal feltámasztani. Ilyen vakmerő vállalkozásra semmi nem vehetett volna rá, csak az Ön rábeszélése és rajongásom Shakespeare minden ránk maradt műve iránt. Előfordult, hogy a történet újraalkotása nehéz feladatot rótt rám: a főszereplőknek karakterükhöz illő mondatokat kellett kimondaniuk, amelyekhez nem találtam Szerzőmnél alapot. Lear valódi és Edgar színlelt őrültsége olyan extravagáns természetű (ezt másként nem tudom kifejezni), hogy nem születhetett volna máshonnan, csakis a mi Shakespeare-ünk teremtő fantáziájából. A képi világ és nyelvezet furcsa és meglepő, mégis kellemes és találó, s bár tudjuk, hogy senki, csakis Shakespeare formálhatta ezeket a képzeteket, mély megelégedéssel tölt el a tény, hogy az adott mondanivalót máshogy nem lehetett volna kifejezni a világon. Kérdésére felelve, az egész művet egy halom ékkőhöz tudnám hasonlítani, melyek nincsenek felfűzve, megcsiszolva, ám rendezetlenségükben is oly megrendítőek, hogy hamarosan felismertem: igazi kincs van a kezemben. Jó szerencsémnek köszönhetem, hogy kiutat találtam a történet szabálytalan és valószínűtlen szerkezetéből az egész művön átívelő szerelmi szál formájában Edgar és Cordelia között, akik az eredetiben egy szót sem váltanak egymással. Ez teszi valószerűvé az első színben Cordelia közönyét és apja szenvedélyességét. Magyarázatot ad Edgar álca mögé bújására is: nemeslelkű tetté válik, ami azelőtt kisstílű, az életét mentő menekülésnek tűnt. A történet hangulata így egyértelműen emelkedettebbé vált, és alkalom adódott egy-két új szín megírására, melyek (talán) több sikert, mint érdemet hoznak majd. Ez a módszer szükségszerűen oda vezetett, hogy a történetet az ártatlanul szenvedők diadalával zárjam: másképpen a színpadot holt tetemekkel kellett volna túlterhelnem, ami sok tragédia végét nevetségessé teszi. De nem kis félelem töltött el e vakmerő lépés miatt, míg ki nem derült, hogy a közönség jól fogadta a változtatásokat; és ha ez az olvasót nem győzné meg, olyan tekintélyt is idézhetek, akinek bizonyosan hisz:
„Nem könnyű vállalkozás egy tragédiát boldog véggel zárni, hiszen életben tartani nehezebb, mint ölni: a tőr és a mérgezett kehely mindig készenlétben áll, de az írótól sokkal több művészi erő és helyes ítélőképesség szükségeltetik, és az előadás során is sok gyötrelemmel jár, hogy a cselekmény a végső kétségbeesésig fokozódjon, és azután valószerű történésekkel mégis minden jóra forduljon.” (Dryden úr előszava a Spanyol Szerzeteshez.)
Még egy okból szabadkoznom kell: kissé régies kifejezéseket használtam a darab legújabb részeiben is. Bevallom, egyrészt alkalmazkodni próbáltam íróm stílusához, hogy a jelenetek illeszkedjenek a darabba, másrészt közelíteni akartam a szöveget a megjelenített időhöz és személyekhez. (...) Sok hibát látok a következő oldalakon, és kétségem sincs afelől, hogy Ön még többet talál; mégis, olyan sokra tartom barátságunkat, hogy az egész művet Önnek nyújtom át ajándékként, és maradok baráti tisztelettel alázatos szolgája:
N. Tate

A szövegből először a Shakespeare-re vonatkozó megjegyzéseket és elszólásokat érdemes kiemelni: amikor ezek a sorok születtek, Shakespeare személyét már bizonyos fokú rajongás vette körül (korabeli források arról számolnak be, hogy Tate maga is a hódolók közé tartozott), ám világosan észlelhető az odaadás és a mély tisztelet mellett a „javító” szándék, ami a zseni tévedéseinek szól. Shakespeare költői zsenialitását Tate az őrület-jelenetek kapcsán említi meg, szuperlatívuszokban beszél „a mi Shakespeare-ünk teremtő fantáziájáról”, és ebben a többes szám első személyű birtoklásban a személyes rajongáson túl már az angol nemzeti költőzseni el- és felismerését láthatjuk. Shakespeare képei furcsa, meglepő, kellemes és találó jelzőket kapnak, és a kezdeti lelkesedésből arra következtetnénk, hogy Tate változtatásként némi csiszolgatásra és egy-két mondat beékelésére szorítkozik. A főszereplők karakteréhez illő sorok beírásáról olyan szerényen és érintőlegesen beszél Tate, mintha mennyiségben és minőségben csekély lenne a változtatás mértéke. Ez azonban korántsem igaz.
Tate hírhedt és sokat idézett gondolata, hogy Shakespeare Lear-jét egy halom csodaszép, de felfűzetlen és csiszolatlan ékkőhöz hasonlítja. A nyelvi, stilisztikai „csiszolgatás” tehát nem elég, a kép eleve jelzi: ahhoz, hogy ékszerré válhasson a mű, Shakespeare ékköveit fel kell fűzni, azaz szükséges a szerkezet teljes átalakítása. Azt gondolhatnánk, az „ékkövek” csiszolgatása és sorba rakása, és egy-két plusz gyöngyszem beiktatása (az új sorok formájában) elég lehetne, de Tate ekkor veti fel legizgalmasabb ötletét: a szál, amire felfűzi majd az ékköveket, hogy rendet tegyen a darab minden szintjén, a szerelmi szál Cordelia és Edgar között. Tate (és más korabeli kritikusok) számára problémát jelentett Cordelia modora. A restauráció konvenciói szerint a lány viselkedése az első jelenetben nem méltó egy úrinőhöz, túl nyers és teljesen indokolatlan. A szerelmi szál szerkezetileg és tematikusan is telitalálat, mert nemcsak motivációt biztosít Cordelia számára („a tiltott románc beékelése .... új belső vívódást teremt az apja iránti szeretet [és engedelmesség] és a szerelem érzése között”), hanem erősíti a fő- és a mellékszál kötelékét is: a testi, öncélú és tobzódó kapcsolat Edmund és a nővérek között méltó ellenpontot kap Cordelia és Edgar tisztának ábrázolt szerelmében, ráadásul a két mellékszál az egymásra találó szerelmesekkel végül össze is fonódik.
Mindebből még nem következik, hogy a darab tragikus végét át kell alakítani, de Tate szükségszerűnek látja, hogy a darab „emelkedettebb hangulatát” boldog véggel zárja, és a költői igazságszolgáltatás hatalmas erejével megjutalmazza a jókat, és megbüntesse a gonoszokat. A boldog (de legalábbis megnyugtató, kiegyensúlyozott) végkifejlet nem csak Tate darabjára jellemző: „míg a Shakespeare-darabok sokszor ellentmondásokkal és antiklimaxszal érnek véget, az adaptációk végződéseiben minden befejezett: a cselekményszálakat elvarrják, a szereplőket kiházasítják vagy meghalasztják, és így a darab erkölcsi üzenete bizonyosan célt ér.”
A jó és a rossz harca mindig a zárójelenetekben jut a csúcspontra. Bár szenved a tisztesség és a jóság, a gonosznak menthetetlenül bűnhődnie kell. A „költői igazságtétel”-ként ismert elvet a legkorábbi adaptációkban is alkalmazták (bár a restauráció korában maga a kifejezés még nem volt általános), és legtöbbször arra törekedtek, hogy a darab végén a jó győzedelmeskedjen. A hírhedt „happy ending” Tate Lear királyában nagyszerű példa a költői igazságtétel működésére és működtetésére, ráadásul a boldog végkifejlet szépen illeszkedik a történethez. Ha belegondolunk, az eredeti Shakespeare-darab vége tűnik természetellenesnek, hiszen minden adott a boldog végkifejlethez: Lear és Cordelia kibékülnek, a gonoszok megbűnhődnek. A teljes döbbenet erejével hat, hogy Cordeliát nem sikerül megmenteni a haláltól. Ahogyan Nuttall fogalmaz, „Shakespeare destrukív energiáinak maximumát mozgósította, amikor [a krónikákban is győztes] Cordelia győzelmét vereséggé formálta.” Tate ragaszkodása a boldog végkifejlethez tehát nem is olyan botrányos, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Több mint valószínű, hogy Shakespeare minden forrástól eltérő és minden addigi tragédiánál sokkolóbb zárójelenete az Erzsébet-kori közönségnek éppúgy szokatlan és döbbenetes volt, mint a „happy ending” a Shakespeare-szöveget ismerő és shakespeare-i fordulatokat váró nézőnek. Számos kritikus szerint Shakespeare tragikus végkifejlete túl kegyetlen, nem színpadra való, és ráadásul történetileg sem hiteles. Ezért támogatta Tate verzióját 1765-ben Samuel Johnson is, aki Tate-hez és más restaurációs szerzőkhöz hasonlóan a költői igazságszolgáltatást juttatta volna érvényre minden drámában. A zárójelenet elemzése a későbbi kritikákban is kulcsfontosságú marad, ám Johnsontól eltérően a legtöbb értelmezés Shakespeare tragikus fordulata mellett teszi le a voksot, különböző okokat és motivációkat keresve és találva Shakespeare döntése mellett. A romantika korára már egyértelműen kárhoztatták Tate eljárását, William Hazlitt és Charles Lamb botrányosnak tartja Tate „jó szerencsével” megtalált változtatásait (a szerelmi szálat és az abból születő boldog végkifejletet), és az utókor az ő véleményüket fogadta el.