Megfigyelték-e, hogy a kalapszalonokat belengi
valami párlat; apró, kárászéletű gőzök szállnak fel diszkrét
kalaptompokról, melyeken ott szenved-izzad a ráfeszített posztódarab,
mint kínpadon az áldozat? (Tegyük el ezt a szót: „belengi”. Afrika
érződik benne.) A kalapszalonban tollak és tüllök úszkálnak, s a
spriccelők izgatott fröccsei, amint sápadt és kék szemű lányok
(régiesen: kisasszonyok) hajolnak a kreációk vázai fölé, s apró
öltésekkel erősítik a pompás színekben játszó papagájtollazatot,
narancsszeletet, árvalányhajas hálót a kívánt méretűre hajlított
alaptompra. (Alaptomp, mondtam, de mondhattam volna kalaptompot is.) A
kész kreáció aztán ideiglenesen a kirakatba kerül, mígnem eljő érte a
megrendelő. Ilyenkor enyhén remegő kezek kiemelik a kalapot a
kirakatból, és gyengéden a vevő hajkoronájára illesztik.
Az utcáról
nézve még csak most kezdődik az előadás, a kalap-próba szertartása. A
főkalaposné – a kalapos Madame – lassú lejtésekkel körültáncolja a
megrendelőt, kezét néha széttárja, majd imára kulcsolja, és egy szárnyas
tükör előtt egyengeti, meg-megérinti a fejen trónoló kalapcsoda
széleit, hogy a készítmény előnyös fekvését meg a tollazat lebbenéseit
biztosítsa, ennek szinkronba kell kerülni az általában hatcentiméteres
cipősarkak keltette ringással. (Újabb zárójel: néhai apósom egyszer a
következő, számomra meglepő kijelentést tette: „Vagy szar, vagy
kalaposinas”. A mondás eredetét a mai napig képtelen vagyok felfedni,
hálás lennék, ha valaki fényt derítene rá. Apósomnak azonban feltétlenül
hiszek, mivel ő a Simplon kávéház főura volt.)
Nos, itt az ideje,
hogy részt vegyek a cselekményben. Ugyanis nem véletlenül töltöm az
időmet a kalapszalon üvegportálja előtt. Innen szedem
– úgymond –
áldozataimat, ezeket a györnyörű, üde, bájos és ellenállhatatlan
bakfisokat, akiket aztán rendszerint sikerül magamévá tenni, azaz
későbbi korok szóhasználata szerint: megkefélni, megdugni, partiba
dobni. A láthatatlan Ügyelő intésére tehát belépek a boltba, még jobban
kihúzom magam – egyébként is a két métert ostromlom –, s könnyedén,
mondhatnám, nyeglén a pultra penderítem szürke puhakalapom. A Madame
körtánca megáll a vevő körül, szájszegletéből kihúz egy készenlétbe
helyezett gombostűt és azt mondja:
– Jó napot, uram! Azonnal rendelkezésére állok... Néhány perc....
Ilyenkor idegesen kell dobolni a pulton. Egy ritmust. Például a Tell
Vilmos nyitányát, a taram-taram-taramtattát, vagy Figaro belépőjét A
sevillai borbélyból. Mindegy. A bolt mélyéről előtotyog egy görnyedt
öregember (megfigyelték, hogy a boltoknak általában mélye van és az
öregemberek görnyedtek?), sokdioptriás pápaszemét rám emeli, hogy majd
kitörik a nyaka.
– Mi kell? – kérdi költői választékossággal.
A Madame azonban, aki továbbra is a Tünemény körül legyeskedik, odaszól:
– Hagyja, Gráciusz. Mindjárt az úrral leszek...
Az öregember visszacsoszogna a „bolt mélyébe”, ekkor azonban mintegy marasztalóan a pulton heverő kalapomra mutatok:
– Átalakítás – mondom.
Az öreg felemeli a kalapot, meggyűri, megdörzsöli.
– Nyúlszőrtomp – szól megvetően.
– Már megbocsásson – nézek a pápaszembe –, az való igaz, hogy ennek a
kalapomnak az alapanyaga nyúlszőr, ezért olyan puha és ruganyos. A Deli
kalapüzletben vettem, idestova négy éve. Remek kalap.
– Akkor miért kívánja átalakítani?
– Meguntam.
Gráciusz most két kezébe veszi a kalapot, csontos-eres bal kezét ökölbe
formálja, és bedugja kalapomba, jobb kezével tartva a karimát...
Forgatja benne az öklét, a kalap engedelmeskedik a sok kalapot látott
bal kéznek (amennyiben még most, a harmincas évek elején sem tűnik fel
az ártatlan képzavar), dudorok keletkeznek, majd tűnnek el, szinte
táncol a kalap, akárcsak egy cirkuszi gnóm a porondon. Aztán az ököl
kijön a kalapból, az pedig megnyugszik.
– Mit akar vele? – kérdi jogosan a pápaszem.
Hát igen... Várhattam volna ezt a kérdést, ha az átalakítás igazán
érdekel, de valódi célom az a púder-puhaságú, a tarkó pihéivel sejtelmes
vonaglásokkal ívelő elefántcsont színű nyak volt, amiért tulajdonképpen
beléptem a boltba. Ilyen esetben legjobb a rejtőjenői egyenes utat
választani: hazudni kell.
– Temetésre lenne. Szegény jó
unokaöcsém... tegnapelőtt röpített golyót a fejébe. Huszonhat éves
volt... És miért? Mert elvesztette a kaviár-jegyét!... Hát van Isten?!
A nők megmerednek abban a mozdulatban, ahogyan közlésem előtt voltak.
Érzem, hogy csatát nyertem. Történetem híd, melyen keresztül az isteni
nyak ágyamba vonaglik. De Gráciusz, ez a biatorbágyi rém egyszerűen
felrobbantja a hidat.
– Hát kérem... – kezdi a helyzet tragikumára
való tekintet nélkül. – Ha erről van szó, akkor engedje meg az úr, hogy
felhívjam figyelmét a lószőrtompra. Ez egy príma kalapanyag, a lószőr,
nem ilyen puha, de éppenséggel keményen és magasan áll, ahogy az ilyen
alkalmakkor kívántatik... A karimát, tetszik látni itt, meghagyjuk,
ráformázunk egy keményített, természetesen fekete lószőrtompot.Ez nagyon
népszerű manapság, az őszi versenyeken hordják a hölgyek, uraságok...
– Versenyeken?...
– Hogyne. Tessék idenézni.
Ezzel egy fiókból nyitott képesújságot terít elém. Az oldalon – én
hülye, megszámolom! – tizenegy fotó sorakozik: elegáns nők, urak,
katonatisztek lezseren, de érdeklődéssel ácsorognak és néznek a távolba,
láthatóan valami azért foglalkoztatja őket. A kalapok valóban
imponálóak, nem kétséges, hogy legalább ötven kiló lószőr berzenkedik a
tetthelyen.
– A hétvégi lóversenyen készült – világosít fel Gráciusz. – Badalló volt a befutó, egy Gordon nevű angol... Kezét csókolom!
Ezt a boltajtó felé mondja, melyen keresztül az elefántcsont-nyakú
tünemény éppen kilép az utcára. Ebből már csak lószőrtomp lesz. Mit
tehetek? Erőltetett érdeklődéssel nézem a tizenegy fényképet, s
egyszerre feltűnik, hogy csak népek és lószőrtompok láthatók, lovak nem.
– Jól becsapott, Gráciusz – bökök a Pesti Napló képeire. – Hol vannak a lovak?
Az öregember a lap fölé hajol, hosszan vizsgálódik, majd mint aki nem hisz a szemének, szinte önmagának leheli:
– Tényleg...