Rossz lehet a lelkiismeretünk, hiszen Levendel László halála óta a felsorolt gondok jelentősen súlyosbodtak. Nyilvánvaló, ezek nem az elmúlt másfél évtizedben keletkeztek, sőt, semmi nem történt, amit különösebb profétikus készség nélkül ne lehetett volna előre látni.
Mi az oka, hogy bár a kialakult helyzet gyökerei a két világháború közti időszakra nyúlnak vissza, egyetlen kormányzat sem tudott vagy akart megoldást találni? Vannak megyék, ahol alig van cigány – vajon miért? Vas megyében vagy Győr-Sopronban miért sikerült az ottani cigányságot asszimilálni, munkához segíteni, integrálni, valamiképpen „cigánytalanítani”? Vagy éppen az ellentéte lenne igaz, hogy ezekből a kulturált, civilizált megyékből módszeresen kizsuppolták a cigányokat?
Nem hanyagolhatjuk el a történeti megközelítést, hiszen nem arról van szó, hogy a cigányság mint átok vagy istencsapás szakadt az országra. Sok száz éves együttélés ez. Már a 18. századtól a legkülönfélébb nyomait találjuk ittélésüknek, létszámuk azonban csak a 20. századi átalakulások nyomán vált akkorává, hogy a többségi társadalom ellenérzését kiváltsa. Meggyőződésem, hogy nem érdemes arról beszélni, hogyan kell a cigányokat röghöz kötni, civilizációs, kulturális, vallási szokásaikat a többségi társadalom bevett normáihoz illeszteni, hiszen ez csak akkor lehetséges, ha az integrálni vágyott kisebbséget feltétlen tolerancia fogadja. Ez igaz a zsidóra, kínaira, szlovákra, azaz mindenkire, akinek a nyelve, szokásai, álmai, vágyai eltérnek a többségi lakosságétól. Ha a kisebbségi eleve szorong attól, ami levethetetlen sajátja, amitől önmaga, sohasem lesz integráció, csak erőszak és kényszer, ha nem az első, akkor a második, harmadik vagy sokadik nemzedékben.
A soa után a cigányság anyagi kárpótlása hosszú időn keresztül elmaradt, illetve csupán részleges volt. A visszaélések magas száma nyilvánvalóvá tette, hogy mindez jóvátehetetlen. A zsidó mágnásnak, akitől elvették a gyűjteményét, vissza lehetett adni a képeket, mások visszakaphatták a gyárukat vagy a villájukat. A beás cigánytól csak a rézüstjét vagy az üvegvágó kését vehették el. A kétezres évek elején lezajlott több köztörvényes ügy is bizonyítja, hogy a kárpótlási biznisz kiépülésével mindennek csupán szégyen és gyalázat lett a következménye.
Az igazi gond a magyar társadalom problémája. Olyan ez, mint amikor az ember kisujja körme gombásodik: csak úgy tudja meggyógyítani, ha gyógyszert vesz be, és az egész szervezetében kiöli a gombát. A cigánysággal kapcsolatos nyomorúság az egész ország nyomorúsága. Világunk kimondatlanul, de jól láthatóan két célt tűzött ki: az osztálytársadalom rekonstrukcióját és a kizsákmányolás törvényesítését. Ha az egyiknek sokkal több van, mint ami a létfenntartáshoz kell, szükségképpen alakul ki az a nagyon nagy tömeg, amelynek semmije nincs. Ezt az ellentmondást nem lehet egyszerűen feloldani. A magyar népesség egyharmada biztonságban, sokszorosan aládúcolt jólétben él, de ennek az az ára, hogy a lakosság másik egyharmada teljes bizonytalanságban, szorongásban és mindenfajta ínségben kínlódik. A kettő közötti egyharmad hol szorong, hogy olyanná válik, mint az alsó egyharmad, hol gyötrődve vágyódik a felette lévő egyharmadba. Többszörösen hasadt és egymással szembefordítható, kijátszható rétegekre tördelt a magyar társadalom, amelynek rendbetétele sokszorosan meghaladja néhány cigány gyerek iskolába, egyetemre járásának költségét, cigánytelepek modernizációját, munkahelyek teremtését. Az elmúlt húsz év pénzügypolitikai gesztusai a cigányság iránt képmutatóak, vagy a haldokló orcájának megsimogatásához hasonlatosak. Egy pillanatra talán enyhítenek valakinek a gondján, de valós céljuk nem a kérdés tényleges és hosszú távú megválaszolása. A többségi társadalom így hitetheti el magával, hogy ami tőle telt, azt megtette.
A cigányságon kívül számos kisebb-nagyobb csoportnak hasonló problémái lehetnek. A magyar társadalomban ugyanígy nem találja meg a helyét egy felnőtt autista, akinek nincs otthona, de ön- és közveszélyessé válhat, ha nem törődünk vele. Rengeteg a mozgássérült, akiket ugyan törvény véd, de meg lehet nézni, hány busz és középület felel meg a törvényben előírtaknak. A fogyatékos embert éppúgy frusztrálja a munkához jutás gondja, mint a cigányt. Bár esetükben az állam sokféle kedvezményt biztosít, hiszen a munka nélkülözhetetlen eleme a szocializációnak, mégsem kellenek a munkaadóknak.
Vannak nyugat-magyarországi városok, ahol nincsenek hajléktalanok – valószínűleg kiverték őket. Ha a többségi társadalom úgy dönt, látni sem akarja a páriákat, kiüldözi őket, és a hajléktalanok egy idő után továbbmennek. Cigány hajléktalanokat gyakorlatilag nem ismerünk. A több tízezer hajléktalan csoportja valamikor stabil egzisztenciával rendelkező, főleg vidéki munkásemberből és polgárból áll. Cigány hajléktalan nincs, mert a nomád életmód, a vándorlás eleve kizárja a hajléktalanságot. Az a cigány, aki mégis lemond arról, hogy Isten szabad ege alatt éljen, és ahol éppen kedve szottyan, letáborozzon, a hajlékát megosztja másokkal. A józsefvárosi, ferencvárosi, angyalföldi lakásokban tapasztalhatjuk, hogy a cigányok tömegesen laknak együtt. Ez hozzátartozik a civilizációjukhoz, és semmiféle gondot nem okoz. Számukra az emberség, a másik iránti felelősség, törődés, irgalom nem pusztán fogalom vagy program, és csak annyiban érvényes, ha naponta és konkrétan számon kérhető – a másik ember bőrén vagy lelkén érezhe-tő – megvalósulása. Más civilizációban nőttem fel, családom több generációra visszamenően polgári értelmiségiekből áll, de megrendülten érzékelem, hogy eljegesedett, eldurvult, a másik felé tett mozdulatra rest társadalmunkban ez a magától értetődő, a cigány létből származó irgalom milyen jelentős.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy néhány évtizeddel vagy generációval korábban jobb volt a helyzet, mintha mi lennénk az első generáció az Édentől keletre, és a Paradicsom a Monarchia kiegyezés utáni korszaka, vagy a két világháború közötti időszak lett volna. Ez önámítás. Amióta Ádám és Éva kiűzetett az Édenből, ez a nosztalgia és sóvárgás különös, keserű kísérőjelensége a tenni képtelen és önmaga létén változtatni nem tudó emberiségnek. Persze, amikor emberiséget mondok, mindig konkrét emberekre gondolok. Itt gyökerezik a harag, hogy miként merészel egy ilyen kódis, semmirekellő, dolgozni nem szerető, gyüttment, nomád létű cigány boldognak lenni. És mindjárt adott a magyarázat: csak úgy lehetséges, hogy valamiképpen az ördöggel cimborál. A közelmúltban elkövetett gyilkosságokban érzem ezt a gyűlöletet, amelyben nincs semmiféle személyes, kézzelfogható tapasztalat, se hallás, se látás, s így marad a nyers és puszta gyilkolási vágy, aminek egyetlen legitimációs oka a másik puszta léte. Mondhatjuk, hogy a gyilkosok elmebetegek, de én nem így gondolom. Összeadódik, koncentrálódik bennük mindaz, ami nagyon sok embernél megfigyelhető, ha cigányt lát: széles ívben elkerüli, fintorog, vagy valami belső bizonytalanságot érez.
Közel harmincéves koromig ritkán találkoztam cigányokkal. 1981-ben kerültem Miskolc belvárosában a parókiára. Két villamosmegállónyira már putrik álltak, de soha semmi atrocitás nem ért. Egyszer késő este az utcán megszólított néhány cigány ember, hogy adjak pénzt. Mondtam, hogy pénzem nincs, de szívesen adok élelmiszert, ha elkísérnek a templomba. Amikor meglátták, hogy tényleg a templom mellett lakom, bocsánatot kértek, és semmit nem fogadtak el. A vallásos ihletettségű tiszteletre több hasonló személyes élményemet is sorolhatnám. Sajnos, más előjelű tapasztalatom is van. Ózdon helyettes lelkészként dolgoztam 1982–83-ban. Akkor még működött a gyár, amely a két háború között templomot tartott fenn a különböző felekezeteknek. Az ötvenes évektől mindez erős hanyatlásnak indult. Olyan kicsi volt a gyülekezetem, hogy a hidegebb hónapokban a parókia egyik szobájában tartottuk az istentiszteletet, mert oda is befértünk. Végigjártam a környéket, látogattam, beszélgettem, és összeszedtem 8–10 rendkívül kedves cigány gyereket, akik rendszeresen eljártak hozzám. Nyitottak voltak, érzékenyek, de egészen másfajta kommunikációt igényeltek. Nem lehetett teológiai előadást tartani nekik, mert nem érdekelte őket, és ebben igazuk volt, engem is csak azért érdekel, mert szellemi megpróbáltatást jelent, de akit nem izgat, nem kell magára vennie az életfogytiglani tanulás igáját. Aki cigányokkal foglalkozik, pontosan tudja, hogy fogékonyak minden érzelmi, akusztikus, vizuális eseményre, a kreatív, mozgással együttjáró élményekre. Egy zsidó gyerekkel órákon át elbeszélgethetek a teremtés történetéről, a sabbat jelentőségéről, de a cigányok számára ez érdektelen. Csupán a másik emberrel együtt megélhető élmények érdekesek nekik. Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna magányos cigánnyal, mindig legalább ketten vannak. Legfeljebb szociofotókról ismerek olyan magányos alakot, ahol a fénykép megörökíti a sorsát vesztett cigányt, akinek nincs közössége. Onnantól mintha nem is cigány lenne. Ózdon észrevettem, hogy a nem cigány gyerekek elmaradoznak az alkalmakról. Először megütköztem, aztán felháborodtam, végül egyenként felkerestem a nem cigány szülőket, akik közölték velem, hogy döntsem el, kiket akarok tanítani, mert nem engedik a gyerekeiket cigányok közé. Tették ezt anélkül, hogy ismerték volna a hozzám járó gyerekeket vagy eljöttek volna bármelyik foglalkozásra. Úgy érezték, a puszta találkozás tönkreteszi a gyereküket, valamiképpen elcigányosítja, és ennek a lehetőségét ki kellett zárniuk. A szokásos sztereotípiákat sorolták: a cigány nem mosakszik, tetves, büdös, lop és egyáltalán, rossz hatással van a többi gyerekre. A ki nem mondott, meg sem fogalmazott szorongást a cigány gyerekek által közvetített értékrend és magatartásminta jelentette, a személyiség egészen másfajta kiteljesítése. Ezek az emberek nem attól tartottak, hogy tetves lesz a gyerekük, hanem hogy boldog ember lesz, de másképpen boldog, ahogy ők nem akarták boldognak tudni. Úgy gondolták, ennek a boldogságnak a puszta megismerése is kárhozatba visz. Nyilvánvaló volt, hogy nem meggyőzhetők. A zsigeri szorongást nem lehet szellemi úton orvosolni, ehhez több idő kellett volna, de csak hat hónapig voltam ott. Nem tehettem mást, külön voltam együtt a cigány és a nem cigány gyerekekkel.
Később Sajókazára kerültem, ahol már akkor jelentős számú cigány lakosság élt. A kazincbarcikai vegyiművekben és a bányákban találtak munkát. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy bármiféle súrlódás lett volna az ott élők között, ami számomra bizonyítja, hogy igenis, kezelni lehet a feszültségeket, amelyek legtöbbször gazdasági okok miatt keletkeznek. Aztán Csepelen elsősorban nem a saját felekezetemben, inkább a katolikus templomban és a Jehova tanúi közösségében találkoztam cigányokkal. Az a gyanúm, hogy ez a két irányzat jobban vonzza a cigányságot. Az egyes ember vallásosságának tárgyiasítása sokkal kevésbé jut szerephez a protestáns egyházban, de a katolikusoknál támogatott, sőt, egyenesen elvárt – gondoljunk csak a kegyhelyeken elhelyezett, saját készítésű dísztárgyakra. Igaz ez a görög katolikus egyházra is, amely a szabolcsi, szatmári, hajdúsági területeken a legintenzívebben pásztorolja a cigányságot, nyitott és befogadó a cigány emberek vallásos igényei iránt. Bár a protestantizmus nem igazán vonzó a cigány mentalitás számára, magam is vagy húsz cigány gyereket kereszteltem, néhány cigány embert el is temettem. Amikor erre kérnek, a papot látják bennem, mindegy nekik, milyen felekezethez tartozom, csak a személyemhez kötődő érzelmek és a bizalom számít.
Mindaddig nem tudunk segíteni, amíg nem tanulunk meg cigányul gondolkodni. De ez nem megy egyik pillanatról a másikra: sokáig kell együtt élni, megismerni egymás szokásait, együtt enni, kézzel nyúlni a tálba, meghúzni a körbeadott pálinkásüveget. Azt hiszem, nem ettől cigány a cigány, de még ezen a felületes szinten sem tudjuk elfogadni őket. Könnyelműség lenne lebecsülni a társadalmi ellenérzést, ami az alig magasabb civilizációs szinten élő, szorongó, boldogtalan, sikertelen emberekben lappang, akiknek csak a gyűlölet, irigység, szégyen maradt, mert képtelenek saját létük jobbításán fáradozni.
Tudomásom szerint minden egyház foglalkozik cigánymisszióval. Én magam ugyanúgy idegenkedem ettől a kifejezéstől, mint a „cigánykérdés”-től, hiszen miért kellene a cigányt misszionálni? – megvan a maga élete, vallása, nincs semmi igénye, hogy megtérítsék. A felekezetemben nem tudok olyan papról, aki cigánynak vallja magát, a katolikus egyházban biztosan van, de személyesen senkit nem ismerek. Cigány ember számára a papnevelde töménytelen előírása, szabálya, az egyházi hierarchia alkatilag idegen, amihez csak nehezen tud alkalmazkodni, mert a megadott struktúrákhoz kellene görbítenie szabadság és kreativitás iránti vágyódását. Devla, az ősi cigány isten, akire Levendel László utal, már réges-régen nincs, és ha volt is valaha, inkább csak egy szekta hitében élhetett, amelyik eleuropaizálódott változata lehetett a hinduizmusnak. A magyarországi cigányság 150 évre visszamenően univerzalisztikus hitű, amelybe belefér a Mária-kultusz, de az is, hogy engem kérnek fel keresztelni, mert a pap az pap. Vallásosságuknak olyan értékei vannak, amelyhez érdemes visszanyúlni a nem cigányoknak is, hasonlóan ahhoz, ahogy a magas fokra fejlesztett amerikai metodista egyházak a néger rítusokból merítenek spirituális erőt.
II. József uralkodásáig fel sem merült, hogy a reformátusok, evangélikusok, unitáriusok ugyanolyan tornyos, utcára nyíló templomot építsenek, mint a római katolikusok. A görög katolikusoknak még tovább, 1848-ig kellett várniuk. A magyarországi szerb vagy román lakosság, ha nem is azon a szinten, mint ma a cigányság, felekezetileg nem volt egyenrangú. Kossuthnak sem sikerült a nemzeti kisebbségek helyzetét rendezni. A magyarok a kiegyezés után sem látták be, milyen bűnök terhelik őket a kisebbségekkel szemben. Az a szemlélet uralkodott, hogy a magyar úrnép, a kisebbség meg arra jó, hogy dolgozzon: cselédként, napszámosként. Utoljára a zsidókat emancipálták, 1895-ben. Mondhatnám ironikusan, hogy csak ki kell várnunk: a dédunokáink majd megérik, hogy nincs cigánykérdés, mert ez az elképesztően dölyfös, nehéz gondolkodású nép addigra tán megelégeli, hogy a másikban büntesse saját hibáit. Csakhogy ennek az is feltétele, hogy addigra a magyar társadalom legalább kétharmada gazdasági biztonságban éljen.
A 2002-es választási küzdelemben a Fidesz rendkívüli eréllyel vette igénybe a nagy felekezeteket, hogy a konzervatív-keresztény-nemzeti éthoszt és magatartást hirdessék. Ezzel nem nagyon fér össze, hogy a cigányság iránt is megértő és elfogadó magatartást kérjen és várjon az egyházaktól, vagy hogy az egyházak ezt maguktól nyújtsák. Elképzelhető, hogy ha felülről utasítják, a pap engedelmeskedik, de magától nem cselekszik, mert csak újabb konflikusba kerülne a hívekkel. A Jobbik megjelenésével nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon létezik olyan tömörülés, amely a cigánykérdés rendezése kapcsán nem az elmúlt körülbelül nyolcvan év integrációs, humán megoldásaiban gondolkodik, hanem a 20. század eleji brutális amerikai rendben, ahol a négerek a busz egyik oldalán utaztak, a fehérek meg a másikon. Romániában, Szlovákiában, Lengyelországban, Csehországban elképesztő példákat látunk: ezekben az állítólagos kultúrországokban gettósítják a cigányokat. Az aktuális magyar szélsőjobb megnyilvánulásait az alsópapság valamilyen szintű szimpátiája kíséri. Anélkül, hogy bárkit megvádolnék, feltételezem, hogy a papság jelentős része ugyanolyan rideg és távolságtartó módon viszonyul a cigánysághoz, mint annak idején a zsidóság alsó rétegeihez.
A sorozatgyilkosságokra reagálva a Deák téri evangélikus templomban csöndes imádkozó vecsernyét szerveztek, hogy felhívják a gyilkosságok botrányára a figyelmet. Tele volt a templom. Az egyházi demonstráció az evangélikus lelkészek belső levelezési fórumán éles vitát váltott ki. Pár igen ellenséges levél hozzám is eljutott, azt állítva, hogy a cigányok ettől majd vérszemet kapnak, lopni, csalni és gyilkolni fognak. Volt, aki úgy vélte, nem helyes a demonstráció, mert ugyanígy emlegetni kellene azokat, akiket a cigányok öltek meg. Rendkívül bizarrnak gondolom, hogy a dunántúli püspök Veszprémben megáldotta a Marian Cozma emlékére emelt szobrot. Nem a szobor ellen van kifogásom, hanem hogy így szakrális jelleget kapott valami, ami nem a gyilkosság, hanem a cigányság ellen kelt indulatokat.
Ezeréves, sorsát kereső nép a magyar, akkor is, ha zsidó, akkor is, ha cigány. Aki megmarad szlováknak, románnak, szerbnek, horvátnak, bosnyáknak, görögnek vagy töröknek és németnek, valamiképp megválaszolja, ki ő, és mit keres itt a Duna táján. A zsidó és a cigány sorson túli jelenléte mindig lelkiismeretet mozdító. A bamba és olykor gyilkos délibábkergetők megszégyenülnek. Csak gyógyítva lehet józanul és tisztességesen a gondokon enyhíteni. Mert ez a sorsunk, az ínségben lévőé is, és a már nem szűkölködőé is.