Megengedhetem-e magamnak – egy-egy tárgykörben jártasságot, elmélyülést megkövetelő orvos létemre –, hogy nyilvánosan szóljak a cigányságról, noha hiányosak és megbízhatatlanok az ismereteim? Eredetükről, évezredes történelmük, világjárásuk, szétszóródásuk és együttmaradásuk folyamatairól, mindenkori, halmozottan hátrányos helyzetükről és fennmaradásuk számomra sok vonatkozásban rejtélyes csodájáról? A logikus és tisztességes válasz a magam feltette kérdésre: nem. Ehhez történészi, etnológiai, etnográfiai, transzkulturális ismeretekre és ki tudja, még mi mindenre lenne szükségem. Ha csak a zsidók diaszpórájára és fennmaradására gondolok, érzékelem az egyistenhit, a Törvény, Jehova szellemi hatalmát – de mit tudok én Devláról, a cigány istenről, az ősi cigány vallásról?
Serdülőkoromtól izgat, foglalkoztat a szegények, a „depriváltak”, a betegek, hátrányos helyzetűek, póruljártak, a megvetettek és megalázottak helyzete – hiszen ez az orvoslás értelme, legitimációja. Ötvenévi egészségügyi munka után újra felteszem a kérdést: megengedhetem-e magamnak, hogy ne írjak a cigányságról, társadalmunk eleven, elintézetlen gondjairól, azokról a – sikereknél nem kevesebb kudarcok árán nyert – tapasztalatokról, melyeket akarva-akaratlan a cigány betegek gyógyítása során szereztem, átéltem? A logikus és tisztességes válasz megint a nem.
A mérleg két serpenyőjébe tett „nem” érvényességét, érvényesítését legalább két szubjektív tényező is befolyásolja. Életkorom, mely sürget, és félelmem, hogy megint elkésünk. [...] A magyarországi cigánykérdés az egész magyarság emberségének próbaköve, és egyben nagy kísértés újabb történelmi bűnbeesésre. A nemzeti kérdés, a határon túl élő, elsősorban az erdélyi magyarság sorsa révén – sok évi hallgatás, elhallgatás után – előtérbe került. De ne csapjuk be magunkat! A maréknyi német, román, szerb, szlovák kisebbség irányában folytatott nemzetiségi politika jelentősége elsősorban példateremtő mivoltában rejlik. A magyar progresszió mindig is elkötelezte magát olyan sebezhető, törékeny, de utólag történelmileg igazolt értékek mellett, mint a tisztesség, a tehetség megbecsülése, a más nemzetiségűekkel és fajúakkal szembeni tolerancia, az idegen eredetű magyarok teljes emancipációja. Ma a magyar progressziónak egy félig vagy rosszul elintézett és egy elintézetlen ügye van: a zsidókérdés és a jellegében, megjelenésében ettől igen különböző cigánykérdés. A hivatalos álláspont és a felszíni közmegegyezés szerint zsidókérdés nincs Magyarországon, holott a lelkekben latensen meghúzódik [...] A leghátrányosabb helyzetben a magyarországi cigányság van, se közel, se távol nincs anyaország. Az amerikai értelemben hangsúlyt kapott emberi jog, a kivándorlás lehetősége nem segít rajtuk, S ugyan ki fizetne értük „fejpénzt”, melyik ország fogadná be őket tömegesen? Ugyanúgy nincs alternatívájuk, mint a többi hátrányos helyzetű másfél-kétmilliónyi magyarnak. Számukra is egyértelműen szól a Szózat: „Itt élned, halnod kell”. Végül is a félmilliónyi hazai cigányság a legnagyobb idegen etnikum, a magyar nemzetiségi, emberjogi politika próbatétele. [...] Sokaknak az a véleménye [...] hogy a cigánykérdés megoldhatatlan, másutt sem sikerült megnyugtató eredményre jutni. Ez a szkepszis azonban legalább anynyira elhárító, halogató, mint a zsidókérdésben a probléma annullálása.
A cigánypolitikának ma nincs egységes, elfogadott koncepciója. Ez talán még szerencse is, mert ha történetesen a többség gondolkozásmódját, nézeteit, érdekeit tükrözné, kevéssé érvényesülnének a cigányság demokratikusan kifejezésre jutó önszerveződési, autonóm törekvései. A cigányprobléma megoldásának legnagyobb akadálya a szabadságban, demokratikus közéleti, népképviseleti, érdekképviseleti gyakorlatában erősen és tartósan korlátozott magyarság megromlott reakciója, fokozódó toleranciahiánya, az előítéletes gondolkodás, a diszkrimináció lehetősége, elszenvedése és elszenvedtetése. Ez pedig a magyar és még inkább az erdélyi történelem tanúsága szerint nem szükségszerű, nem is magyar sajátosság. A cigánykérdés megoldásának alapvető feltétele – bármilyen általános és patetikus is, amit mondok – a magyar demokrácia és a magyar szabadság eszményének újraéledése, európai látóhatárú, folyamatosan építkező gyakorlata. És fordítva, a cigánykérdés mai fejlettségünkhöz viszonyított optimális megoldása nélkül a magyar demokrácia és a magyar progresszió ügye sérül, törékeny marad. Ez a felfogás és nézet persze a legnehezebb út választását is jelenti, hiszen nemcsak beszélni kell, hanem tenni, kirívóan aprólékos és sok erkölcsi, anyagi erőt kívánó munkát végezni. A politikai enyhülés, a nagyobb szólás lehetősége ugyanis negatív megnyilvánulásokat is eredményez: a cigánysággal szembeni türelmetlenség, előítéletrendszer, ellenszenv „bátrabban” és hangosabban fogalmazódik meg. A tömegbázist kereső, különböző irányú és szemléletű politikai csoportosulások [...] hallgatnak, mert jól érzik, hogy álláspontjuk [...] nem volna feltétlenül népszerű, és nem tudnánk olyan összefogást elérni, mint az erdélyi magyarság ügyében.
A cigánykérdés megoldásán töprengő, tenni akaró értelmiségiek többnyire önmagukból, saját gondolkodásmódjukból, értékrendszerükből kiindulva keresik a cigányság javát.
Sokan romantikus széplélek módján közelítenek hozzájuk. A cigányság a maga elhúzódó, nomadizáló, gyűjtögető életmódja, az évszázados társadalmi kivetettség, diszkrimináció következtében a társadalmi szerveződés nagyon alacsony szintjén rekedt meg, nem tudta kitermelni a maga szuverén, politizáló értelmiségét, érdekvédelmét. Önerőből nem képesek a modernizációra, a modern társadalmi beilleszkedésre, ugyanakkor helyettük és főleg nélkülük ezt senki nem tudja megtenni. Mi a teendő? Hogyan induljunk el? A válasz kereséséhez tapasztalataimhoz fordulok.
1953-tól öt évig jártam Zalába, a megye tbc elleni küzdelmét segítő instruktorként. Már ott is szembesültem a „cigányproblémával”. Mikor azonban 1958-ban Borsod megyét kaptam, tömegével szakadt rám a megoldhatatlannak látszó gond. Borsod és Szabolcs volt akkor az ország tbc-vel „legfertőzöttebb” megyéje. Feladatunk volt a fertőző források számának csökkentése. Borsodban akkor 2600 ilyen fertőző, idült beteg volt, s a kemény magot az alkoholista, aszociális és cigány betegek képezték. Egyszerűen megszöktek a tüdőgyógyintézetekből, eldobálták a tbc elleni gyógyszereket. Nem kooperáltak, és „saját hibájukból” gyógyulatlanul maradtak és fertőztek tovább, egyaránt veszélyeztetve önmagukat, családjukat, környezetüket. Osztályom valamennyi orvos munkatársa odaadóan vett részt e feladat vállalásában, kitűnő együttműködést teremtve a Borsod megyei kollégákkal. Mégsem sikerült lényeges változást elérnünk. 1960-ban megszületett a tbc-törvény: a gyógyítás ingyenes lett, fertőző beteg esetében kötelező. Ez a törvény segítette munkánkat az együttműködésre késztethető betegek esetében, de a cigány betegeknél alig. Hiába volt a kényszerkezelés, hiába vitte be a rendőr a cigány beteget az intézetbe, mihelyt tehette, megszökött. Ha családja, sok gyereke volt, annál inkább. Végül azt találtuk ki, hogy akivel a területi intézetben nem bírunk, azt hozzák fel Budapestre, az országos intézetbe, onnan talán nehezebb megszökni. Így került osztályunkra az évek során mintegy kétszáz borsodi cigány beteg. Persze hamar átláttuk – ők is, én is –, hogy Magyarországon nincs akkora távolság, amely bárkit visszatartana. Hogyan lehet hát meggyógyítani az olyan beteget, aki nem akarja? Miért nem akarja? Milyen a cigány beteg, hogyan gondolkodik?
A súlyos alkoholbeteg gyakran önpusztító módon feladja magát. A cigány beteg nem ilyen. Éppen hogy élni akar, de a családja, felesége, gyermekei nélkül rosszul érzi magát, visszautasítja a kórházi kosztot, hiányérzete van, szenved. Nagyon erős a kötődése a családjához, a nagycsaládhoz, a rokonsághoz, egész környezetéhez. Ezek nélkül szorong, rémképeket lát: hozzátartozói betegek lesznek, szerencsétlenség éri őket, nélkülözik őt, féltékeny házastársára, szakadatlanul fantáziál. Hiába magyaráztam, hogy életét kockáztatja, ha megszökik, ezt egyszerűen nem hitte el, mert nem érzékelte a bajt, hiszen a gyógyszerek hatására már nem volt láza, megjött az étvágya. A leghatásosabb érvnek még az mutatkozott, ha figyelmeztettem, hogy legalább a családját ne veszélyeztesse. Felhívtam a házastársát, szüleit, felnőtt gyerekeit, és alkut kötöttünk: ha a gyógyszert rendszeresen szedi, azon leszünk, hogy mielőbb visszatérhessen otthonába. Sokan havonta jártak fel ellenőrzésre és a gyógyszerekért, sokan beleegyeztek a műtéti megoldásba, hogy hamarabb hazamehessenek. A családtagok bevonása a kooperáció megszerzéséhez, az egyedi, kompromisszumos, közösen megkeresett megoldások meggyőzőbbek voltak, mint az intellektuális „felvilágosítás”. Az érzelmi befolyásolás, a szuggesztív ráhatás, a diszkriminatív megnyilvánulások visszautasítása mind eredményesebbnek bizonyult. Döntőnek pedig azt tartom, hogy felismertük: a cigány-kooperáció problémája megoldható, csak át kell lépnünk a szokványos módszereken. Minél többet tudunk cigány betegeink életéről, gondolkozásmódjáról, annál eredményesebben dolgozhatunk. Egy idő után észrevettük, hogy az érkező új betegeket pozitív irányban befolyásolják a már régebben ápoltak. Ez is segített.
[...] A legjelenősebb vonás a cigányoknál, hogy az életet érzelmi oldalról közelítik [...] Gondolkodásuk képszerű, gyakran mozaikosan tördelt. Hajlamosak az álmodozásra, igen erős a vizuális és akusztikus elemekkel átszőtt fantáziatevékenységük. A fantáziaélet összemosódik a reális történésekkel, konfabulációra hajlamosít. A fantázia gyakran korrekciós tartalmú, a veszteségek, hiányok pótlását szolgálja. A pavlovi tipológia szerint mindezek a vonások a művésztípussal rokonítanak. Ezért vonzódnak a cigányok a zenéhez, tánchoz, ilyen irányú tehetségük, kézügyességük nyilvánvaló. A manualitás és az erős fantáziaélet rajzra, faragásra, képzőművészetre is hajlamosítja őket. Ideges tüneteik konverziós jellegűek, hisztériás színezetűek.
Ezek persze nagyon általánosító megállapítások, melyeket az egyéni személyiségvonások ismerete csak gazdagít, színesít. Miért fontos ismeretük? Az alkoholizmus miatt egészségileg tönkrement, személyiségükben, családi és társadalmi kapcsolataikban súlyosan sérült betegek rehabilitációjával, reszocializációjával foglalkozva ma döntő fontosságúnak tartom a betegek személyiségének megismerését. És nemcsak a bajok, károsodások, torzulások felfedése szükséges, hanem legalább annyira a megmaradt humán elemeké, a pozitív magoké, mert építkezni elsősorban ezekből kell. A primer szocializációs törekvésekben sincs ez másképp. A cigányság pozitív karaktervonásainak, képességeinek, tehetségének ismerete nemcsak elfogadásukhoz szükséges, hanem a változtatás megalapozásához is.
A cigányról sokan azt tartják, hogy primitív, babonás, hazudik, hamisan esküszik, csal, lop stb. Amikor ezt leírom, eszembe jut Ilona. Gyönyörű, 17 éves, szelíd, szófogadó cigánylány volt. Súlyos tuberkulózisa szépen gyógyult. Egyszer váratlanul hidegrázásos, magas lázzal járó tüdőgyulladás lépett fel nála. A vénás tetránra jól reagált, a gyógyszert drazséban adtuk tovább. A nővérek akkor szóltak, hogy Ilonka megtagadta a tetrán szedését. Nem értettem, hiszen addig ilyen gondunk nem volt vele. Amikor megkérdeztem, miért nem veszi be a drazsét, sokáig hallgatott, majd röviden válaszolt: csak! De Ilonka, ez nem válasz, és nem értem magát. Megint hallgatás. Unszolásomra annyit mondott: mert zöld! És ha zöld, miért ne venné be? A válasz megint: csak! Majd nehezen, szorongva, súgva mondta: a zöld méreg. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy megsértődjem. Ilonka, elképzeli, hogy én meg akarom mérgezni magát? Tiltakozott. Ő ezt nem gondolja. Akkor miért nem veszi be? Csak, mert méreg! A nagymamám mondta. De Ilonka! És akkor mentő ötletem támadt. Ha lekaparjuk a zöld cukorbevonatot, kérdeztem, beveszi? – Akkor igen. Ezzel a kompromisszumos megoldással mindketten jól jártunk. Ilonka tüdőgyulladása meggyógyult, én meg tanultam valamit az archaikus, babonás gondolkodásról, amit az egyetemen nem tanítanak. [...] A cigány lop! A hatvanas évek elején ápolt Eta betegünknek sok-sok gyereke és egy Rumos nevű, italkedvelő élettársa volt. Némelyik gyereknek – pontosan Eta sem tudta, melyiknek – Rumos volt az apja. Mindenesetre össze akartak kerülni és nagyon kuporgatták a pénzt egy kibelezett, kiszuperált autóbuszra, ami „lakókocsinak” még megfelelt. Egy nap a másik osztályról visszatérve éktelen ordítozást hallok már a lépcsőházban. A hangzavarból kiválik Eta átkozódó kiabálása: „Igen, én loptam el, itt van a p...ban, ide dugtam. Nézzétek meg...!” Annyi történt, hogy az egyik nőbeteg fürdéskor letette az aranyóráját és ottfelejtette a fürdőszobában, majd kis idő múlva visszament érte, de az már eltűnt. Még két cigány nőbeteg volt az osztályon (a tettest mindig a cigányban vélik felfedezni), de a gyanú Etára terelődött, mert spórolt, mindent (például eldobott üvegeket) gyűjtögetett. Heves reakciójából, túlzott, de nem hiteles felháborodásából éreztem, hogy baj van körülötte. Az egyik beteg rövid tájékoztatója után Etát kiemeltem a tumultusból, bevittem a szobámba. Hagytam, hadd mesélje el ő a történteket. Ebből is kiderült, hogy ő járt a fürdőszobában. Erősítette, hogy ott senki sem volt, nem is tudott volna senkitől lopni. Higgyem el, hogy ő soha nem lop, és most sem lopott. Akkor megértettem Etát. Meg is mondtam neki. Maga nem lopta az órát, hanem ott megtalálta, és ott senki sem volt. Ezt így elismerte, és szépen elhozta az órát. A főnővér vállalta a cinkosságot, hogy neki a takarítónő talált tárgyként leadta az órát, és így az visszakerült a tulajdonoshoz. Mindenki megnyugodott. Én pedig elgondolkoztam, hogy a tulajdonjog érzete nem egyik napról a másikra alakult ki bennünk sem. Hát még a gyűjtögető életmódot folytató, ilyen családból származó Etánál! Ő maga is, amikor szorult helyzetben van – szinte értelmetlenül kezd gyűjtögetni, guberálni a kórházban. A tulajdon és az eltulajdonítás az ő tudatában még másképp tükröződik. Lopás, ha benyúl valaki táskájába. De amit talál, és azt sem tudja, kié, azt megtarthatja, az nem lopás. Hová jutna a gyűjtögető életmódot folytató cigány, ha úgy akarna megélni, hogy a „becsületes megtaláló” szerepét is megpályázza?
A cigányok lopásának, ami azóta is előfordult az osztályon, főleg az alkohológiai részlegen, sajátos koreográfiája van. Az eltulajdonításhoz kell a nélkülözés, a hiány – igaz, nem egyformán. Egyik betegünk megkapta rokkantsági nyugdíját, betette az éjjeliszekrény fiókjába. Pár nappal előbb hevesi cigányembert hozott a mentő. Rendőr „gyűjtötte be” hajnalban. Semmi holmit nem hozott, pénzt se. Akart kérni a nénjétől, de a rendőr nem engedte át a szomszédba, nehogy megszökjön. Cigarettát is a betegtársaktól kért. Az előbbi beteg észrevette, hogy a fiókjából hiányzik egy százas. A cigányt gyanúsította, aki tagadott. Én is azt gondoltam, hogy egy belevaló tolvaj – ha jószívű – egy százast otthagy, és a többit veszi el. Különben másnap már saját cigarettára gyújtott. A megoldás nyilvánvaló: az ember ne kerüljön olyan megalázó helyzetbe, hogy egy cigarettája sincs. Mióta a bent fekvő betegeknek is biztosítjuk a foglalkoztatást, a kevés terápiás pénzhez jutást, csökken a „tarhálás” és még inkább az ilyen kis lopások előfordulása.
Sorolhatnám és értelmezhetném azokat a „cigánytulajdonságokat”, „cigánybűnöket”, a cigány szubkultúra sajátos, másfajta szabályozási morálját, törvényeit, melyeket nem értünk, nem érthetünk. A jogi szabályozás elvont készséget feltételez, nem olyan primer formát, mint a cigány szubkultúra érzelmekre, ösztönökre, sokszor archaikus mechanizmusokra hagyatkozó szabályozása. Milyen más a cigány, ha énekel, táncol, zenél. Oldódik a szinte mindig benne lévő szorongás a „mi és ti” feszültsége miatt. Saját gondolati és érzelmi világában önmaga lehet, önmagát adja, ezzel hitelessé, rokonszenvessé válik.
A modernizáció a mi társadalmunkban is sok elidegenedés, humán sérelem forrása. Hát még a cigányság számára, mely ebben a „fejlődésben” nem tud lépést tartani, és némi civilizatorikus haladás mellett is inkább fokozódik zavara. A régi falusi életben volt helye a vályogvető, szegkovács, teknővájó, útkaparó, drótos, köszörűs cigánynak, és nagyon különböző presztizse a pöcegödörtisztító, a tyúktolvaj, a gombaszedő, a patkoló, a vásáros, a lókupec cigánynak. A viszonylatok – patriarchális módon – eleve személyesebbek voltak. [...] milyen fájdalmas az a csendben elkövetett, mára szinte elfelejtett, a náci fajelmélet ihlette gaztett, amely a magyarországi cigányok ezreit pusztította el. És a nácizmus üldözötteinek kijáró erkölcsi és anyagi jóvátétel végképp elkerülte a cigányságot, bár állítólag a németek nagy summa jóvátételt fizettek. (Sok márkát szabad lopni, tyúkot nem?) De még a földosztás gesztus szintű élménye sem adatott meg a cigányoknak. Nem igényelték még a földet, a tulajdont? Nekünk kellett volna segíteni! Megpróbáltuk? Ez a mulasztás a felszabadulás után éledező magyar demokrácia gyengesége.
Ezután következett az iparosítás, a modernizáció programja. Kétségtelenül nagy változást hozott a cigányok foglalkoztatása a társadalmi beilleszkedés, a megtelepedés terén. Ha valahol, akkor itt aztán szélsőségesen megmutatkozott modernizációs programunk egyoldalúsága: a gazdaságcentrikusság a humán tényező elhanyagolásával, olykor semmibevételével járt együtt. A falusi szolgáltató, iparos tevékenység, a paraszti gazdaságokban, a kommunális szolgáltatásban végzett alja cselédi munka is fokozatosan feleslegessé vált: a cigány férfiak olcsó munkaereje nem maradt parlagon. Beáramolt az extenzív iparfejlesztés, főleg az építőipar, a képzettséget, szaktudást nem igénylő, a piszkos, lenézett és főleg rosszul fizetett munkák munkaerő-szükségletének gyűjtőmedencéjébe. A mi iparosításunk „idegen munkásai” a Szabolcsból, Borsodból, Békésből kikerülő cigányok voltak, az ingázó, munkásszállón, bódékban, elhagyott melléképületekben, sufnikban meghúzódó „újmagyarok”. Erről a rétegről tbc-orvosként, de alkohológusként is kiterjedt ismeretekre tettem szert, s nemcsak egészségügyi vonatkozásban. Rajtuk keresztül értettem meg, hogy a cigányok a hazai másfél-kétmilliónyi deprivált, főleg a magyar falusi szegénységből származó réteghez tartoznak. Életmódbeli különbségeik nem olyan kirívóak, azt is mondhatnám, abba a rétegbe képesek voltak „integrálódni”. Ugyanaz történt velük, mint történelmünk során oly sokszor. Nyugaton kevésbé, inkább csak Kelet-Közép-Európa elmaradottabb részein tudtak megmaradni, ott is a faluszéli telepeken, mindig és mindenütt a települések perifériájára szorultak.
A legfőbb cigánytársadalmi törvény: helyük mindenkor a sokszorosan hátrányos helyzetű népességen belül található, ahol beilleszkedésük, ha nem is gond nélküli, de még leginkább lehetséges. Talán mert a társadalmi előítélet is ebben a közegben a legkisebb. Ezt személyesen is tapasztaltam. Az alkoholosztályon, az alkoholmentes klubokban a cigányokat jobban befogadják, mint a társadalmi hierarchia „magasabb” szintjein.
A magyarországi modernizáció új szakaszához érkezett. A tovább elodázhatatlan struktúraváltásnak megint csak kárvallottjai lesznek a cigányok? Sajnos, ennek nagy az esélye, mert a feleslegessé váló, iskolázatlan, szakképzetlen munkaerőtömegben a cigányoknak predesztinált helyük van. Ha képesek lennénk tanulni a magyar–cigány együttélés drámájából, akkor a mezőgazdasági, ipari szektor visszaszoruló foglalkoztatási igénye mellett a terebélyesedő szolgáltatási szektorban kellene helyet találni cigány polgártársainknak, ahol képességeik, tehetségük, hagyományaik szerint könnyebben megtapadhatnak. Ezért tartom most a legfontosabbnak az etnikai közösségnek és a hozzá tartozó egyedek értékeinek felismerését, elfogadását, őrzését és fejlesztését. Mert csak saját értékeik „birtokbavétele” segítheti őket az új értékek befogadásában. Erőszakolni még jó szándékból sem szabad, mert abban nem lesz köszönet.
Mik azok az emberi tényezők, humán értékek, melyek a cigányságot belső építkezésük, társadalmi haladásuk útjára segíthetik? Elsőként a cigányok életigenlését, életszeretetét említem, a képességet az élet örömeire. A 20. század emberének humán válságában szembetűnő a cigányok családszeretete, primer emberi kapcsolataik érzelmileg fűtött intenzitása. Gondolok itt a cigány pajtásságra, szerelemre, az élettárshoz való kötődésre, ragaszkodásra, a gyermekek és szülők szeretetére, a testvérségre, a rokoni érzés elevenségére, a nagy család, a cigánykompánia kohéziós erejére, a permanens kommunikáció igényére, szinte szükségletére – és mindezek hőfokára, intenzitására. Párhuzamosan képzeljük el a mi középosztályunk családtípusát a maga illő érzelmi visszafogottságával, csendességével, egyre csökkenő belső kommunikációjával. Mellette a cigány család érzelmi, hangulati hullámzását, a szerepmegnyilvánulás és az állandó veszekedések, civakodások, indulatkitörések szcenikáját, melybe beletartozik a sértettség, féltékenység, irigység, a brutális testi fenyítés, verekedés, a vérbosszúig terjedő megtorlás, az agresszivitás is.
Mindezt lehet visszataszítónak látni, de nem mondható elidegenedett emberi kapcsolatnak. Vajon a mi családfogalmunk a hatékonyabb? Az életben maradás, a túlélés szempontjából ez magasabb rendű? A cigányság minden csapást, viszontagságot elviselő erejének nem itt van a forrása? [...] Az orvos talán még többet is lát ennek a vad ösztönvilágnak aszociális megnyilvánulásaiból, amely a társadalmi előítélet és elutasítás kiapadhatatlan, hatásosan felnagyítható, általánosítható anyaga. A gátlástalanságon, az indulat vezérelte kriminális cselekedeteken túl a kevésbé látható vérfertőző, incesztuózus kapcsolatok is léteznek, ami különben a deprivált rétegekben is jóval gyakoribb, mint ahogy a köztudat tartja. Depressziós, alkoholista, prostituált nőbetegeim közt az eredendő gyerekkori, serdülőkori trauma okozója gyakran az apa, főleg részeg apa. Megfigyeltem azonban egy különbséget a cigány és a nem cigány betegek közt, amelynek nem tudom megállapítani kiterjedését, szabályszerűségét, de a tényét igen. Az ilyen trauma a nem cigány nőbetegeknél csaknem mindig frigiditáshoz vezetett, ami a prostituálódás fontos és gyakori hajlamosító tényezője. A cigány nők, noha nagyon megsínylik, mégis jobban elviselik ezt a traumát. Számos érzelmi, életviteli torzulás promiszkuitás forrása lehet, de frigiditást nem okoz. Én frigiditást cigány nőnél csak súlyos depresszió esetén exploráltam – persze nehéz megállapítani, mi volt előbb. A különbség okát e tekintetben a szexuális libidó intenzitásbeli eltérése körül kell keresni. A testiség humán felhajtó ereje nem kis részben a test esztétikumából következik. Az előítéletes kívülálló is felismeri, sokszor provokatívnak tartja, milyen szép egy-egy fiatal cigány nő vagy férfi. Hamar tönkremennek – életmódjuk, munkavégzésük, illetve a gyakori szülés, szoptatás következtében. Ugyanakkor biztató, hogy a cigányok, főleg a nők nagy tanulékonyságot mutatnak a testkultúra, a testi higiénia, a ruházkodás terén. Ezt putrikból felkerült nőbetegeknél pár hónapos kórházi ápolás során is észleltem. [...] Ha tőlem függne, nagy súlyt helyeznék a cigány szépségápolásra, talán még az iskolai oktatásba is beépíteném. [...]
A zsidók társadalmi elfogadását, asszimilációját segítette az orvosi pálya „elzsidósodása”, a sok és nem is akármilyen orvos működése. A cigányok értelmiségivé válásában, a többségi népi kultúra kiteljesedésében, tömegessé és modernné válásában hasonló szerepe lehetne a cigány művészetnek. Ehhez viszont a cigány gyerekeket már most sem kis létszámú és kisegítő iskolába kellene szorítani, hanem olyan elemi iskolába, ahol a fő cél, hogy ne érezzenek sikertelenséget. [...] Ebben az iskolában az első egy-két évben ének, zene, tánc, a kézügyesség fejlesztése volna a fő tantárgy, a testkultúra, higiéniára, szépségápolásra, étkezésre, lakáskultúrára nevelés, és csak ezután kerülne sor játékos formájú, a vizuális gondolkodásra hagyatkozó írni-olvasni tanulásra, számolásra. [...] Azt is sokszor halljuk, hogy a papi pályán gondokat okoz az utánpótlás. Vajon bekerül-e cigányfiatal a papneveldébe? Pedig az egyházak, a keresztény egyházak sokat, a mostaninál többet tehetnének a társadalmi előítéletek, gyűlölködések, a krisztusi szeretetet megcáfoló mindennapi megnyilvánulásokkal szemben. A cigány papok sajátosan erősíthetnék a keresztény szeretetszolgálatok, missziók hatékonyságát.
És a sokat emlegetett „cigánybűnözés”!
A deviancia-kutatás feltáró szakaszában magam is megdöbbentőnek tartottam a cigánykriminalitás arányát, a cigányság túlreprezentáltságát a börtönökben. A különböző statisztikai, demográfiai, szociológiai felmérések gyakori módszerbeli, mintavételi és összehasonlítási hibája, hogy a cigány–magyar prevalencia-adatokat az összmagyar és összcigány népességre vonatkoztatják. Pedig a korrekt összehasonlítás csak a társadalmilag hasonlóan hátrányos helyzetűekre volna vonatkoztatható. Sajnos, a másfél milliónyi nem cigány deprivált réteg bőséges kontrollcsoportot nyújt a bűnözési statisztikák összehasonlításához. A kutatási eredmények így reálisabban tükröznék a felnagyítás nélkül is súlyos problémát, és kevésbé irritálná a közvéleményt, sokakat további felnagyításokra, általánosító túlzásokra ragadtatva.
Riadalmat keltenek a magyar közvéleményben a cigány népesség demográfiai adatai [...] Kevésbé foglalkoztatja a közvéleményt, hogy a jóval nagyobb születési arányt a jóval alacsonyabb átlagéletkor kíséri [...] Aki a magyarságot félti a cigányosodástól, hatásosan egyet tehet: beáll azok sorába, akik a cigányok emberi és társadalmi felemelkedésében látják a cigánykérdés megoldását. [...]
A megindult struktúraváltásban égetően szükséges nemcsak gazdasági érdekeltségű, hanem emberközpontú cigányfoglalkoztatási politika kialakítása. Ismerek jó képességű értelmiségieket, akik cigány származásúak vagy félcigányok. Életmódban, gondolkodásban, kultúrában teljesen elmagyarosodottak. Nem vállalják cigány eredetüket, mert úgy érzik, ezzel magyarságtudatukat sértenék. Én viszont úgy gondolom, aki a cigánykérdésben „belülről” tud segíteni, legalább annyira a magyarságnak tesz semmivel nem pótolható szolgálatot. Vagy várjuk a cigány messiásokat?