Homályosan emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy reggel iszonyú hidegre ébredtem, odakint mínusz tizenkettô volt, a dolgozószobában, ahol az íróasztalon többek között fénymikroszkóp állt, elmosatlan tárgylemezek és Petri-csészék gyûltek össze, kémcsövek, pipetták, és temérdek szakirodalom, kimásolva, összetûzve, szóval a sok áthûlt intézeti kacat között majd’ megfagytam. Kora reggel kétségbeesetten szaladgáltam fel és alá, másfél órát lógtam a telefonon, felhívtam az összes kollégámat, elsônek Jacket, mivel az éjszaka folyamán megszûnt az áramszolgáltatás a szélvihar miatt. Késôn vettem észre, hisz aludtam. Reggelre teljesen kihûlt a lakás, ugyanis a szivattyú leállt, és vele a fûtés is. Nem az volt a legkellemetlenebb, hogy jéghideg ruhák vártak a szék támláján – aznap is odaraktam ôket, bár Laura nehezen viselte, ha nem pakoltam el a szekrénybe –, inkább az dühített, hogy a váratlanul leesô hômérséklet miatt tönkremehet az alga-projekt tenyészete. Azért csöngettem végig a kollégákat, hogy az intézeti mintákat mindenképp mentsék meg. Ha kell, szerezzenek generátort, gázkályhát, bármit, csak ne hagyják elveszni a sokévi munkát.
Összességében mégsem volt rendkívüli az a reggel, és belemosódott a szintén esztelen rohangálással, szervezéssel, telefonálgatással zajló napok hosszú sorába. Olyan, mintha emlékeznék rá, de mindez valójában már nem emlék, legalábbis igen nehéz eldönteni, hogy emlék-e még. Ha megkérdeznék, mégis melyik ruha volt olyan jéghideg, nem tudnám. Ha azt kérdeznék, milyen színû volt akkoriban a bejárati ajtó, fogalmam se lenne róla. Ebbôl gondolom, hogy nem emlékszem arra a napra, mégis tudom, hogy így volt, leállt a vízforgató szivattyú, és nevetségesen féltettem a negyvenhetes algatenyészetet, egy génmanipulált algaféle negyvenhetedik, lombikban nevelt generációját. Amint azt is tudom, hogy délelôtt tíz óra tájban, a karosszékben ülve, pokrócot terítve a vállamra, esztelen lábrázás kíséretében várva a visszahívásokat, ölemben három lombikkal, arra rezzentem össze, hogy zörög a redôny, és valamiként – radikálisan – megváltozik a légkör. Ezzel együtt a közérzetem is. Könnyûnek és derûsnek érzem magam, olyasmire vágyom, amire azelôtt soha, vagyis szeretnék sétálgatni a parton anélkül, hogy gyûjtôedényeket, lakmuszpapírt vagy lupét vinnék magammal. Szeretném lerakni a lombikokat, és szeretnék nem aggódni többé moszatok, algák, egysejtûek és baktériumok miatt.
Az addig nem érzett vágynak mindössze annyi oka volt, hogy odakint egyik pillanatról a másikra megfordult a szél, északnyugatiról délkeletire váltott, és bár a lakásban nem volt érzékelhetô még, az udvaron fél óra alatt mintegy tizenöt fokot emelkedett a hômérséklet. Fél óra alatt lett tavasz azon a napon, és ami még fontosabb, maradt is. Pár nappal vagy két héttel késôbb sem zuhantunk vissza a télbe, noha aznap csak február tizenharmadika volt. Vagyis lehetett volna még hidegtartalék északon, akár újabb kemény fagy és mindent beborító hó is jöhetett volna, de nem jött. S csak azért tudom ma is – habár homályosan emlékszem arra a napra –, mert életemben elôször nemcsak a légnyomás változását figyeltem, hanem magamat is, illetve mindent az égadta világon; mindent, ami köröttem történt. Miért?
Aznap, az áramszünet ideje alatt akadt a kezembe egy kicsi, barna könyv, amirôl ma sem tudom, hogyan került hozzám. Talán az anyai örökség része, mivel anyám rendkívül sokoldalú, roppant mûvelt, és bibliofil nôszemély volt, tehát mindenféle könyvet összevásárolt, és több mint tízezer kötetes könyvtárat hagyott maga után. A halálát követôen ezt a könyvtárat kettéosztottuk a húgommal, így körülbelül ötezer kötet jutott mindkettônknek. Az is rengeteg. Próbálják csak ki, ha módjukban áll, szerezzenek ötezer kötetet és rendezzék el a lakásukban. Meglátják majd, mennyi polc szükséges, arról nem szólva, hogy az olvasásuk milyen sok idôt vesz igénybe. És említsük meg azt is, hogy ötezer kötet esetén már jó pár olyan akad, aminek az elolvasása valóságos kín. Anyám ebben is páratlan volt: mint évekkel késôbb világossá vált, az ötezer kötet mindegyike – ilyen vagy olyan szempontból – lebilincselô olvasmány. Az ember nem is hinné, hogy ennyi remekmûvet alkottak az évszázadok folyamán – regények, eposzok, életrajzok, krónikák és enciklopédiák ezreit. De néha még a kevésbé jól megírt könyvek is beszippantják az embert, még az olyanok is, mint a szóban forgó barna könyvecske, amely témájában olyan messze esett tôlem, mint Nordkapp Port Elisabeth-tôl.
Sosem akartam regényt írni, még kamasz koromban sem vetôdött fel bennem, noha a kortársaim – erre viszont élénken emlékszem! – gyakran kacérkodtak az írással. No persze rögtön nekem szegezhetô a kérdés: egyáltalán miért olvastam el olyan könyvet, ami regényírásra buzdít? Nos, elôször is rendkívül vékony volt. Másodszor friss levegôre vágytam, de nem a tengerpart friss levegôjére. Inkább arra, hogy korábban sosem látott, sosem érzett, sosem hallott vagy olvasott dolog üdítsen fel, és erre épp alkalmasnak látszott az anyámtól örökölt könyvecske. Belelapozva úgy ítéltem meg, hogy az én tempómban elég lesz egy óra is. Úgy terveztem, hogy az olvasás után rendet rakok az asztalon, elmosom a kémcsöveket, elpakolom a Petri-csészéket, és ha visszajön az áram, ha elindul a szivattyú, vele pedig a fûtés is, folytatom mindazt, amit voltaképp évtizedekkel korábban kezdtem el. Folytatom a kutatást, visszatérek a papucsállatok és egyéb, bolhaszemnél is kisebb lények társaságába. A szerves kémia, a fizika és biológia világába, ám mint az sokakkal megesett már, más korok embereivel, férfiakkal és nôkkel egyaránt, az én életem is megváltozott, körülbelül hatvan perc alatt. Ugyanis körülbelül ennyi idôt vett igénybe a könyv.
Utóhatását vizsgálva persze azt mondhatom, hatvan percnél jóval többet, ugyanis nem maradt következmény nélkül, és egészen más pályára állított, ráadásul abban az idôszakban, amikor az ember már alig-alig képes letérni az évtizedekkel korábban választott útról. Akkor is csak pokoli nehézségek árán képes otthagyni, ha az nyilvánvalóan tévút. Valószínûleg ez volt az utolsó pillanat, amikor nyomokban megvolt még bennem a képesség, hogy változtassak valamin, esetleg – ha csak részben is – magamon. Átalakuljak, felfedezzem magamban a kalandvágyat, ami idôközben szinte észrevétlenül szunnyadt el, és ami rutinfeladattá degradálta a legizgalmasabb kutatást is, és abba a mikrovilágba taszított, ahol már nincsenek alternatíváim. Ahol törvényszerûen veszek el a magam számára is; ahol megkövülnek a gondolataim, az érzéseim, és jóval azelôtt, hogy öregedni kezdenék, jóval az elsô ráncok megjelenése elôtt, mielôtt nehezebbé válna a járásom és látványosan csökkenne fizikai és lelki potenciálom, megállok. Megtorpanok és betokosodom. És bár még egyáltalán nincs rá okom, hisz az élet sûrûje voltaképp elôttem áll, máris átadom magam a távoli halálnak. Sokan esnek ebbe a hibába, elalszik az éberségük, s ezért ôk maguk is, idejekorán elalszanak. Élnek még, maguk elôtt görgetik a családjuk és a karrierjük dolgait, ám ha közelebbrôl vesszük szemügyre ôket, látni fogjuk, hogy ha klinikai értelemben nem is, valójában mégis halottak. Én is az voltam. Aznap, február tizenharmadikán támadtam fel, vagy ha tetszik, születtem újjá, s nem azért, mert különb vagyok azoknál, akiknek ez sosem sikerül, akik egyfajta éber kómában töltik el a negyven fölötti éveket, hanem mert egyszerûen szerencsém volt. Vagy ha ez nem szerencse, akkor anyám könyvtárának, a barna könyvecskének köszönhetem.
Annak ellenére elragadott, hogy se a stílusa, se a mélysége nem érdemes lelkesültségre. Mégis volt benne valami elbájoló. Talán hogy ismeretlen alternatívát mutatott. Higgadtan, racionálisan beszélt olyasmirôl, ami számomra mindig a megfoghatatlan, mi több, az abnormális és túlságosan kényelmes foglalatosságok körébe tartozott. Az írást ugyanis tét nélküli, semmirevaló szellemi ledérségnek gondoltam. Nem is annyira a semmirekellôsége taszított, hanem az a folyamat, melynek során egy vers vagy regény létrejön. Persze mit sem tudtam ezekrôl a folyamatokról. Ismertem a papucsállat osztódásának biokémiai feltételeit; bármikor kiszámoltam, hogy egy X erôvel 23 fokban elhajított kô hol csapódik be egy függôleges, és az elhajítás pontjától ötven lábra található felületbe; hogy óránként hány kilojoule bioenergiát termel egy szennyvíztelep háromtonnányi anaerob baktériuma. Ám hogy az írás folyamata miben áll, hogyan keletkezik egy regény, s fôként hogyan írnak meg egy remekmûvet, melyek az indítékok és a munkamódszerek, arról semmit. Eszembe sem jutott, hogy a regényírásnak is lehetnek munkamódszerei, amint azt sem hittem, hogy tényleges munka lehet. Szellemi luxusnak gondoltam; nárcisztikus, aszexuális férfiak folyamatos idôpazarlásának. Ezen változtatott a tömörsége miatt kicsi könyv, és feltárta elôttem a lehetôséget, hogy még egy olyan ember is, mint én, aki kvázi halott, és aki sosem kacérkodott a gondolattal, regényírásra adhatja a fejét. Kísértés volt, nem vitás – minden kísértésem közül a legvonzóbb.
Rögtön a könyv elolvasása után bezártam az összes Excel-táblázatot, új mappát nyitottam a Wordben, és írni kezdtem. Megfogadva a könyv szerzôjének tanácsát, hosszú idô után ismét odafigyeltem a részletekre; nem a mikrobák világára, hanem a saját életem részleteire, ráadásul mindezt rögzítettem is; mindent aprólékosan írtam le. Ennek máris köszönhettem anynyit, hogy az a nap – bár minden valószínûség szerint ma már semmire sem emlékeznék belôle – tökéletes épségben és részletgazdagon maradt meg. Nemcsak az, hogy épp mennyi volt akkor a légnyomás (egyébként 997 – 1010 h-Paszkál) és hogyan változott (meredeken emelkedett), merrôl fújt aznap a szél, és az iránya milyenre módosult, mikor kapcsolt vissza a szivattyú, és mikor dobtam ki a három algás lombikot, hanem minden. És ami a legfontosabb: azok az érzések is, amelyek a külsô változásokat kísérték.
Csak aznap jutott eszembe, hogy gyerekkoromban zongoráztam, és legalább öt oldalt írtam a zongoratanulással kapcsolatos élményeimrôl, felidézve, milyen volt a régi, Európából hozatott páncéltôkés düsseldorfi illata. Életemben elôször nem éreztem lelkifurdalást, hogy délután nem csinálok semmit, nem a kutatásokkal foglalkozom, nem az irodalmat olvasom és rendezem, nem készülök konferenciára, és nem írok pályázatot, hogy a labor külsôs munkatársait ne kelljen januárban elbocsátani. Nem feszengtem emiatt, mivel nem éreztem úgy, hogy hiábavalót cselekszem. Utólag tudom, hogy akkor sem tettem másként, mint rendesen, a kicsi könyv elôtti években, vagyis ezúttal sem tudtam megállni. Nem mentem sétára, végül is nem, amint azóta sem vált szokásommá a séta, de nem voltam képes becsukni a könyvet, kikapcsolni magam, lefeküdni a szófára, és aludni vagy órákig a mennyezetet nézni, noha talán arra lett volna szükségem. Pihenésre. Ebbôl a szempontból a váltásom csupán látszólag volt radikális, hisz egyszerûen csak a munka tárgyát cseréltem ki, a munka imádata és mániája a régi maradt. Gyorsan gépeltem, hiszen a gépelés amúgy is a mindennapjaimhoz tartozott, és bár az elsô órákban jóval lassabban haladtam, mintha a zöldszemes ostorosról írtam volna egyetemi jegyzetet, de meglepôen hamar belejöttem. Talán mert hosszú-hosszú évek óta nem beszéltem és nem írtam semmirôl, ami engem érintett, foglalkoztatott; semmirôl, amit éreztem, amire emlékeztem. Sem az elsô, sem a második feleségemmel, és a két válást követô szeretôkkel szintén nem beszéltem a gyerekkoromról, a kellemes és a kellemetlen emlékekrôl is hallgattam. Mindig és kizárólag a munka, az aktuális kutatások elôrehaladása vagy vánszorgása volt a téma, s utóbb már csodálom, hogy voltak nôk, akik ezt szívesen hallgatták nap mint nap. Bár érdemes lenne egyszer megkeresni és megkérdezni ôket: valóban szívesen hallgatták? Érdekelte ôket, tényleg? Nem lennék meglepve, ha kiderülne, csak elnézték, mondhatni elviselték napról napra, ahogy más nôk a férjeik szüntelen okoskodását, zsörtölôdését, játékszenvedélyét vagy iszákosságát. Mindenesetre késô már mindezt jóvátenni, s talán nem is lehet, hisz ebbôl a szempontból azon a napon sem változott semmi. Mindössze annyi, hogy reggel még a sejtosztódás állt a figyelmem középpontjában, estére pedig, mire Laura megérkezett, és hatalmas batyuival átpréselte magát az ajtófélfák között – mert a lakás kicsi, és az ajtóim is jellegzetesen apró, szûk és kopott kutatói ajtók – már egy vadonatúj dolog, konkrétan az írás került a sejtosztódás helyébe, s attól kezdve másról se tudtam beszélni. Laura becihelôdött, fáradtan és szeretettel nézett rám, lenyûgözôdve, mert oltári nagy koponyát látott bennem, noha jóval okosabb volt nálam. Sosem mondtam neki, de ez az igazság. Amint az is az igazsághoz tartozik, hogy a váltás azért lehetett ennyire radikális, mert a kutatói évek alatt – az egyetemi tanulmányokkal számolva két évtizedrôl van szó – annyi elhallgatott emlék, érzés és érzület halmozódott fel bennem, hogy úgy tûnt, egy élet sem elég az elmondásukra. Jellemzô a felhalmozódott érzelmi deficitre és a változatlan munkamániára, hogy mire Laura meghozta a kínai édes-savanyú csirkéhez valót, huszonötezer karaktert írtam. Amikor belépett, lepakolta a szatyrokat, és felakasztotta a kabátot, föl sem álltam az íróasztal mellôl, csak köszöntem neki, csókot dobtam felé, azt is csak megszokásból. Igaza volt késôbb, amikor azt mondta, hogy számomra a szerelem is csak megszokás, és engem alapvetôen semmi egyéb nem érdekel, csak én magam, mert a munka is mindig az, ami épp én magam vagyok. Szóval épp csókot dobtam felé, és negyvenkét évesen, a Hidrobiológiai Intézet kutató-mikrobiológusaként annyit közöltem vele:
– Felmondok, és regényíró leszek – majd megszakítás nélkül dolgoztam tovább másnap reggelig. Egyszer érzékeltem még, hogy a hátam mögé lép, belenéz a monitorba, azt is észleltem, hogy a csodálata szinte szétterjed a lakásban, mint a füst, úgy gomolyog szobáról szobára. Ebbe a csodálatba csalódottság is vegyült: mintha mindent kidobtam volna, és egy bántóan üres lakásba térne vissza. Vagy ugyanoda, csak épp egy idegent találna ott, aki viszont váltig állítja, hogy azonos velem, ugyanúgy csücsörít, intonál, ölel, és változatlanok a kedvenc ételei is – borsos tokány, tejfölös hús és túrós palacsinta –, a munkamániájáról, a megalomániájáról nem is szólva, de ugyanakkor egyértelmûen más. Nem azonos azzal, aki egy nappal korábban ott lapozgatta a közlönyöket, s aki elôzô éjjel még ugyanabban az ágyban szerette.