...még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
József Attila: Magad emésztô...

Valóban: mi lenne, mi történhetne, / ha mindig magunkba marna / az értelem iszonyu karma? Vélhetôen az, ami megtörtént: öngyilkosságot kellene elkövetni. Márpedig valaki értelmének karma csakis önmagába marhat, hiszen ha az ember haragja / nem az embert magát harapja, / hanem valaki mást, akkor nem értelem az, ami harap, inkább csak indulat, az értelmi ellenôrzést, lelkiismeretet, egyebet hárító düh – pontosan: harag –, s minél erôteljesebb a hárítás-késztetés, annál szélsôségesebb a harag. A tudat – hányszor végiggondolta ezt József Attila –, az értelem minden magasztossága ellenére, fájdalmas – borzasztó, hogy az ember / egyedül van / borzasztó, hogy van tudata / csak azért van egyedül / vagy csak azt hiszi, / hogy egyedül van –; a lét, és azon belül a kapcsolatok paradoxonjai a kényszeresen mindig logikával közelítôt alaposan meggyötrik. Már azt is nehéz eldönteni, hogy az értelem „kényszeres” használata a tudat betegségének tünete, vagy fordítva: a használat vezet-e elkerülhetetlenül a tudat sérüléséhez, vagy – és ez a legéletszerûbb – ide-oda, egymást generálva építi és rombolja a logikusnak tûnô gondolkodás a személyiséget.
De ne a vers második felénél kezdjem!
A Magad emésztô... kezdetû, cím nélküli, Babitsnak és Babitsról szóló, József Attila életében meg nem jelent, és talán a megszólított számára sem ismert – lehet, hogy még a posztumusz kiadás után sem ismert?! – vers az új, centenáriumra megjelent kritikai kiadás szerint 1933-ban született; korábbi gyûjtemények 34-re datálják. Van-e jelentôsége a pontos idô-meghatározásnak? Az engesztelô költemény öt sora lényegében megegyezik az Eszmélet IV. részének elsô 5 sorával

Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.

– s minthogy ez egyetlen mondat, egy gondolati ív, az Eszmélet nyolcsoros strófáinak „rendjét” meg is bontva nem szimmetrikus tagolású a szakasz, hanem az aranymetszéses arányra emlékeztetve 5+3 soros –, de hogy elôlegezi vagy ismétli, mintha mindegy volna. A 2005-ös kritikai kiadás fôként Berda József emlékezése alapján dönt 1933 mellett. Berda ugyanis elmesélte, hogy József Attilával aludt egy szobában a lillafüredi írótalálkozó napjaiban; ô békésen hortyogott éjszaka, társa pedig verset (verseket) írt, és fel is olvasta még akkor hajnalban – elôbb a Magad emésztôt, majd az Ódát. Többen feltételezték, hogy miután a miskolci sajtó beharangozta Babits részvételi szándékát a lillafüredi rendezvényen, József Attila „a találkozás reményében írta versét, melyet át akart neki adni, vagy elmondani”. Babits azonban nem utazott Lillafüredre.
Másfél évtizeddel ezelôtt írt Farkasveremben címû írásomban amellett érveltem, hogy a Magad emésztôt a Medvetánc kötet 34 végi megjelenése után írta József Attila, talán 35-ben – hiszen Németh G. Béla is „kései”-nek nevezi ezt a jellegzetes „idôszembesítô” verstípust, s nyomában Szigeti Lajos Sándor ugyancsak késôbbre datálja a „felismerés-vers”-eket. (Különben ha Berda emlékezése meggyôzô – az lehet –, miért volna kevésbé hiteles Vágó Mártáé? Márpedig ô úgy meséli el József Attila magyarázatát-elemzését az Eszmélet IV. részérôl, hogy azzal kizárja: a Babits-versbôl „átemelt” sorokról volna szó.) De talán mert nem érzem a datálást komoly problémának, mert nem kritikai kiadást készítek, hanem most is „költészetregény”-félét írok, s voltaképpen az izgat, ami fél évszázadnál régebben: hogy miképpen caplatok ama szalagúton József Attilával – szóval nemigen zavar a vers születése körüli ellentmondásosság, inkább élvezem a filológus számára alig-alig megengedett rebbenékenységet, hogy ez is, az is valószínûsíthetô. Igen, lehet, hogy a Babits-vers nyolc-kilenc hónappal az Eszmélet elôtt formálódott, s akkor bátran elképzelhetem, hogy a Hódmezôvásárhelyen, Etuséknál is készülô tizenkét részes kompozíció alakításakor (a negyedik résznek eredetileg Világ volt az alcíme) emlékezetbôl idézte az öt sort; látta, tudta, mit csinál, hogy a „beillesztéssel” megzavarja a szimmetriát – jellegzetes, félrebillentett fejtartással talán nézte a kéziratot; tetszett neki (nekem nagyon) ez a „modernista” gesztus.
A Babits-vers korábbi születése mellett szól persze a levél-dokumentum is, hogy 1933-ban erôsen foglalkoztatta a lehetnénk jóbarátok ötlete; március eleji, minden jel szerint válasz nélkül maradt (!) megkövetô-magyarázó levelében enigmatikusan, de csöppet sem tartózkodóan írja Babitsnak, hogy Amióta tudom, milyen – esztétikától idegen és magam elôl is elrejtôzô – impulzusok kényszeritettek, hogy Önt bizony durván megtámadjam, lelkiismeretem egyre ösztökél, hogy ezt a csorbát kiköszörüljem. De írhatta jóval késôbb: a halálig ismétlôdô, szinte minden kapcsolatát kísérô elszánás-csüggedés-hullámzás akármelyik szakaszának idôpontjában. S mert az is feltételezés csupán, hogy a megszólított-megidézett nem olvasta a verset, elgondolhatom, hogy olvasta, s hogy eltûnôdött, miért tegezik a költôk azokat is, akiket a valóságban eszükbe sem jutna tegezni. Ha bármikor, bármilyen módon mégis Babits elé került a mû, azt hiszem, valamely fontos, érdekes mellékmotívumról és körülményrôl elmélkedhetett magában – végtére az önvédelmi hárításnak furfangos, ám kérlelhetetlen lélektani törvényei vannak.
Engem ezer konkrét helyzet, tény kényszerített, és kényszerít folyamatosan, hogy különbséget tegyek játék és zsiványság között. Hogy képes legyek eligazodni: a „lebegtetés” például mikor élet-gazdagító és mikor a sunyi csúsztatás eszköze. A mérlegelésekhez – ezt újra és újra tapasztaltam – nélkülözhetetlen meghatározni és megint csak megkülönböztetni a tényt és a magyarázatot. A mûvelet nem mindig könnyû, s fôleg nem mindig fájdalommentes. Ebben a gondolatfutamban például ténynek gondolom Babits és József Attila létezését meg verseik létezését, a kinyomtatott pamfletet és a Baumgarten Alapítvány kuratóriumának döntéseit, s persze még sok mindent – és magyarázatnak, hogy ekkor meg akkor ki-ki mit gondolt, miért érezte, amit érzett, mi motiválta egy-egy tettét, és így tovább. A rendíthetetlen tényekre, azok köré, velük összefonódva-gubancolódva rakódhat a végtelen számú magyarázat. Az ember saját, legszemélyesebb élettényeit is másnak érzékeli egy-egy újabb adat, motívum elôkerülésétôl; természetes, hogy különbözô idôszakban, változó kapcsolatok közepette másképpen magyarázza ugyanazt. Megfakulhat, torzíthat az emlékezet, és alapvetô átértékeléseket indukálhatnak felismerések, de a tények manipulálása ugyancsak eltérô az effélétôl. Egy gyilkosság gyilkosság marad akkor is, ha megértjük az indítékokat, még akkor is, ha erkölcsileg felmentjük a tett elkövetôjét. Legalább annyira szeretném hát tiszteletben tartani a tényeket, hozzájuk kötözôdni – elég szorongást okoz a tudat, hogy figyelmetlenül bármikor tévedhetek vagy tévedésekhez asszisztálhatok –, mint élvezni-használni a képzelet korlátlan tágasságát, belekapni még mindenféle újba vagy rácsodálkozni a régire. Gyerekesen egyszerû a vágy, a kivitelezés meg csöppet sem az. Nem érhetem be a tények és elképzelések megkülönböztetésével – ez önmagában is szellemi rigiditást feltételezne és eredményezne –; hiába hajtogatom, hogy csak szlalomozással érdemes próbálkozni: hisz az ember hol kôkemény elôfeltételeket állít (elôítéletek volnának?), hol vadul elsöpri a gátakat – néha a kettôt egyszerre, aztán, ez a legjobb, fintorog csak a saját elméleteire,
a mégoly költôi állításaira is.
A tények elemi ismeretével régen tudható (kikövetkeztethetô) volt például, hogy József Attilát nem akadályozta meg Horger Antal a diploma megszerzésében. Akármilyen indulatosan is fogadkozott, tanúk jelenlétében, a szegedi egyetemen, hogy költônk nem lesz tanár e féltekén, a pesti tanulmányok folytatását nem gátolhatta, mert nem is tudott róla. Az „eltanácsolás” története két-három év után, a Vágó Márta-szerelem idején már biztosan, nyomós érv lett: felesleges neki törekedni a rendezett, polgári életmód kialakítására, például letenni a szigorlatokat. Csakhogy akkor, ott – 1925-ben – az egyetemista József Attila is hallhatta a Horgerrôl szóló pletykákat, s szinte kizártnak tartom, hogy nem olvasta a Horgerné perérôl tudósító újságcikket. Miért nincs József Attila levelezésében, bármilyen reflexiójában nyomuk az oly sok mindent magyarázó közelmúltbeli eseményeknek? Elképzelhetô, hogy elszántan és elôrelátóan törölte a bonyodalmasabb magyarázatokat látóterébôl, és egyes-egyedül a saját, jól használható értelmezésére koncentrált? Haláláig? A neves, Budapesten végzett és elôbb a fôvárosban dolgozó nyelvészprofesszor közel ötvenesztendôsen nôsült, nem sokkal szegedi dékánsága elôtt. A házasság kudarcos volt, az asszony hallani se akart a fôváros elhagyásáról, hogy Szegedre költözzön (feltételezések szerint pedig Horger homoszexualitását takarta volna „férj” státuszával, a feleség ellenkezése így egybôl értelmetlenné tette leplezési kísérletét). Egyik dulakodásuk közben Horgerné pisztolyt rántott, s konzervatív, pozitivista, klasszikus értékeket képviselô urára lôtt. A professzor csak könnyebben sérült, az emberölési kísérlettel vádolt asszony perét jóval késôbb, már válásuk után, 1924-ben folytatták le. Nem tudhatjuk, hogy a következô év márciusában valóban a frissen megjelent Tiszta szívvel indulata (nemzedéki indulata is) hatott Horger Antalra olyan kihívóan, hogy hatalmát használva, sôt, tisztségével visszaélve nem a maga, hanem az egyetem nevében nyilatkozott, vagy nem egészen légbôl kapott a további, a történetet dúsító magyarázat: eszerint a vonzó-hetyke, húszesztendôs József Attila többször visszautasította a tanár félreérthetetlen közeledését. Mindebbôl azonban tény a lövés, a dékáni fenyegetés – és hogy József Attila ragaszkodott a maga kétségtelenül emelkedettebb változatához.
Ahogyan az is tény: a Magad emésztô nincs a Medvetánc kötetben (biztos vagyok benne, hogy ha a válogatáskor már megvolt, nem esztétikai meggondolás miatt maradt ki, hanem éppen azért, mert Babitsot nem tudta megszólítani). Tény, hogy a verset egyetlen lapnál sem próbálta elhelyezni, pedig a gyakori körülményesség-várakoztatás ellenére minden közöltetni akart versét közöltette valahol – olykor ugyanazt több helyen is.
De ha megvonta magától, hogy nyomtatásban lássa a szikár alakot megidézô, s a létre nem jött irodalmi barátság ürügyén az egész itt meg ott elcsúszott létezésrôl szóló verset – ha olyannyira nem foglalkozott megjelentetésével, hogy címet sem adott a költeménynek, miért ôrizte a javításokkal teli kéziratlapokat? És korábban meg késôbb is: miért maradtak meg vázlatai, töredékei, miért adott ismerôsöknek félkész mûveket? Az értelem karma talán megint paradoxon felé nyúl?
Nyilvánvaló, hogy a magát írónak tartó ember saját, papírra rótt betûihez egészen másképp viszonyult még a 20. század harmadik negyedében is, mint a szövegszerkesztôk használata óta. De József Attila „másképp”-je komplexusokkal és feloldhatatlan talányokkal súlyosbított. Például a bizonyítási kényszerrel, hogy ô csakugyan író: társadalmi státuszát tekintve is az. Az íróság jelenti létezése legfôbb tartalmát, meg alibi is a (például a sógora és gyámja-gyámolítója által) feltett kérdésre, hogy mit csinál a mindennapok „munkaóráiban”. Az ilyen kérdések akkor is szólnak, akkor süvítenek csak igazán, amikor éppen nem kívülrôl érkeznek. József Attila valamennyi barátja, ismerôse, szerelme ôriz emléket arról, hogy a költô bizonygatta és magyarázta, milyen jelentôset, mennyire szokatlant, eredetit alkot. Csakhogy ezek a kijelentések nem egészen azt bizonyítják, hogy ô maga pontosan tudta, mit csinál (azt is), hanem hogy égetôen fontos volt neki, minél többen el is higgyék ezt. És akárhogy forgatjuk, Babits sohasem hitte el. Tény, hogy különbözött esztétikai, magatartásbeli értékrendjük. Ormótlan butaság elmarasztalni az apa- és mester- (olykor diktátor-) szerepbe tett és már abban látott idôsebb költôt tartózkodása miatt, jóllehet Babitsra mintegy visszahatott az általa is alakított és használt kanonizálás. József Attila pedig ennek során legfeljebb peremfigura lehetett. Babits – mint minden jelentôs szellem – nagyon is képes volt a sajátjától eltérô stílus, hang, élményvilág felfedezésére és értékelésére; az újdonság befogadására – de az újat, Szabó Lôrinc költészetétôl Illyés Gyula mûveiig a „befogadás” mozdulatával együtt kanonizálta is. József Attilára hol sértetten és megvetôen gondolt (joggal), hol enyhültebben, szánakozva, nagylelkûen, saját indulatain felülemelkedve méltányolta is, de a saját költô-tárában, „kánon”-jában nem juttatott neki helyet.
Minthogy A mult / tüntetô menet elvonult már, azt hiszem, nem is érdemes a konkrét, egyedi bántások elemzésénél, az elmaradt barátság okainál leragadni. Ami ma is veszedelmes, sôt, aktuálisabb pusztító erô, mint valaha: maga a kanonizálás. És azért olyan fenyegetô, azért is nehéz tetten érni, mert képes megtévesztôen hasonlónak mutatkozni az áhított értékrendhez. Könnyû ugyan belátni, hogy a kanonizálás embereket enged be valami kiválasztott, kiváltságos akolba (vagy rekeszt ki onnan), s hogy a befogadás-beállás, különösen manapság, mikor közmegegyezés szerint az érvényesülés a legfôbb érték, mentálisan és erkölcsileg elkerülhetetlenül ártalmas, ártalmasabb még a kirekesztésnél is – a szellemi hierarchia (értékrend) viszont csakis mûvekre, tettekre, irányokra vonatkozik, nem sértheti senki elevenségét.
A jelentékeny irodalomszervezôk – kortól és nyelvterülettôl függetlenül – mintha mind hajlamosak lettek volna (vannak) a saját hatóerejüket is demonstráló kanonizáló gyakorlat alkalmazására. Kosztolányi életen át tartó viszolygását a „homo moralis“-tól nem csupán erkölcsi léhasága magyarázza. A szerencsétlen Ady-revízió és József Attila lázadó-csapkolódó Babits-pamfletje szinte egyidôs. S az idô tájt vetette papírra József Attila a maga kegyetlen bökversét, amikor Kosztolányi a Lenni vagy nem lenni kritikahiányt panaszló sorait írta („Egy-egy lázadó is akad. Idônként kiönti epéjét, lekaszabol valakit, talán igazságtalanul is... Kritika híján az irodalom államformája az, ami az ancien régime-é: királygyilkossággal enyhített zsarnokság... Ez a közös egyetértéssel gyakorolt pártcenzúra, mely mûveletlenségével, ingerlékenységével, kölcsönös büntetôexpedícióival egymást támogatja és táplálja, egymás erejét növeli, rettenetesebb minden hivatalos, nyílt cenzúránál“). Kérdés – és ez mindenekelôtt magamnak szegezett kérdés –, hogy lehet-e eredményesen irodalmat szervezni (s persze társadalmat, bármilyen közösséget) kanonizáló gesztusok nélkül. Amire óvatosan most sem válaszolhatok másképp: próbálom; meg tovább- vagy visszakérdezek, hogy mit jelent az „eredményesség“. Mindenesetre sok évi szerkesztôi gyakorlat után is megborzongok, ha felidézem a tényt: Babits azokra a kéziratokra, amelyeket nem tartott kinyomtatásra méltónak, zárójelben mínusz-vonást tett, s úgy küldte vissza szerkesztôtársának, Gellért Oszkárnak.

A cím nélküli, engesztelô vers nyitó két sora önálló szakasz – megszólítás és vallomás – tömörségében költôi-emberi csúcspont:

Magad emésztô, szikár alak!
Én megbántottalak.

Hanem a „történet” interpretálása, a magyarázkodás eztán, öt egyenlôtlen hosszúságú szakaszon át, szép mellébeszélés – nem tagadható, hogy telis-tele van logikai ficammal (nem paradoxonnal!). Például hasonlatokkal (ahogy az égbolt..., Világomon, mint üvegemen át...) idézi fel, ami megesett, „formailag” konkrétumokat elemez, csakhogy hasonló és hasonlított nincsen értelmezhetô viszonyban. Babits – mint elôbb és késôbb is – több év verstermésébôl szerkesztette kötetét; a megjelentetés pedig aligha tekinthetô „megunásnak” vagy „eldobásnak”, egyébként sem Babits, sem József Attila életmûvében nincsenek élesen különbözô „korszakok”, bármilyen „megunásra” és meghaladásra emlékeztetô fordulat. A kétszer is beiktatott kérdés, hogy Igy volt?, nem a bizonytalanság jele – úgy hat, mint amikor a megfenyített és bocsánatkérésre kényszerített ember – a kínos, infantilizáló helyzetben, mikor nem lehet ôszinte, s így uralni sem képes indulatait – visszakérdez, hogy megfelelôen teljesíti-e az engesztelést. Vagy késôbb: Az istenek halnak, az ember él kötet-címre is utalva írja, hogy hallottam, emlit / az a szó isteneket, / kik nem hajolnak ezután neked. / Pedig / te nem szolgálsz többé nekik. Vajon „hajolhatnak”-e az istenek? Végül is akkor ki kinek szolgája-kiszolgáltatottja? – fel sem merülhet, hogy itt a „fortélyos félelem”-féle metaforikus sûrítésrôl van szó. Szôke György finoman „stilisztikai lapszus”-nak minôsítette a te szintén / más ügyben, más talaj felett / tanuskodtál, mint én részletet, aminél pontosan érzékelhetô, hogy a szintén – mint én rím csábításának engedve vesztette el költônk a számára oly fontos, a szó szoros értelmében élethez kötô, emberi életet jelentô logikai fegyelmet. Az alkatilag idegen „lapszusok” bizonyítják, hogy az engesztelési kísérlet – talán nem „baráti”, jóakarói tanácsra, hanem önmeggyôzésre – alakoskodás volt. De még a versen belül sincs éles metszés – pedig lehetne az Alkalmi vershez, az Ódához, az Eszmélethez vagy a Hazámhoz hasonlóan számokkal tagolt, nekem akkor a nyitó „rész” az elsô két sor, aztán a bocsánatkéréstôl feszengô öt szakasz a második, a Már értelek versmondattal kezdôdik a harmadik, a befejezô negyedik „rész” meg a találkozás és képzelgés megejtôen tiszta, hibátlanul logikus leírása –; és úgy tûnik, versírás közben, éppen a vers-eszközzel gyôzedelmeskedik az így-úgy rámért kényszeren.
Az árvaság, a lumpen-lét, a bizonytalan és bizonytalanított egzisztencia, a mindvégig kérdéses társadalmi státusz újra meg újra az alakoskodás primitív gyakorlatához lökte József Attilát – ahogy nôvérei szexuális kiszolgáltatottságukat is „használták” –, miközben minden porcikája iszonyodott ettôl, s bár el nem hessenthette, újra meg újra óriási szellemi erôvel felülkerekedett a kísértésen, hogy a szokásos közönségességnél maradjon. Nem csak a Szabad ötletek... öngyógyító kiírás-próbálkozásában vallja be nyíltan gyötrelmeit. Az értelem iszonyu karma okozza, hogy minél komplexebb, intelligensebb és fôként minél költôibb módon „lépi meg magát”, annál keservesebb – elviselhetetlen – a vissza-visszatántorulás.
Tehát ezúttal – bárhol és bármikor történt – a versírás, a valódi megértés közben menekedik meg a lehúzó reflexektôl. (A nyár eleji lillafüredi születésnek ellentmond egyébként a metaforikus lombhullás, az ôszies pusztulás, a halomba rakott, hasított fa „látványa”, mert József Attila mégoly áttételes, távoli asszociációs képeiben is mindig hûségesen jelenítette meg az éppen érzékelt, aktuális környezetet – a külvárosi vagy városligeti táj, a hódmezôvásárhelyi udvar vagy a Korong utcai lakás „kellékei”, még a hômérséklet és a fényviszonyok is pontosan rögzítettek.) Az értelek egyben azt is jelenti: magamat is másképpen, jobban értem – ahogyan a keserû, jellegzetes kérdés, a személyiségétôl annyira idegen pragmatista nézôpontot egyszerre felvillantó és kigúnyoló Mit érsz vele? szintén: magának is szól. Milyen természetesen-szellemesen hangzik itt össze az értelek és az érsz vele – ráadásul nem is rímhelyzetben! A mult tüntetô menete – különösen azzal, hogy fa-hasonlat következik – felidézi a második Bánat röpcédulákat zizegtetô, tüntetô-követelô ágait, de a „következtetés”, „állítás” szélesebb körû:

...a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok óriási nyomása alatt.

Annyira egyetemes és ontologikus, hogy szalagutamon felfelé haladva – a Babits-kapcsolattól (kapcsolathiánytól) igazán csak közvetve, értelmi érintettséggel, vagy inkább saját kudarcos kapcsolatélményeimre asszociálva – gyakran emlegetem ezeket a sorokat, és testemben érzem az elkövesedést meg a rétegek, szintek és tagok óriási nyomását. Nyom. Bizonyára mindanynyiunkat, de még most is feltételezem, hogy ki-ki más alatt és másképpen görnyedezik.
Az engesztelés lehetetlen feladatától szabadulva egyébként itt minden versmondat, hasonlat feszes és pontos – minden lélektani és szociológiai „réteg” is. Csakugyan: bármilyen sûrûn alkalmazott – kényszerített és ajánlott – a nevelésben és a társadalmi együttélésben a „bocsánatkérés” különféle módja, megkockáztatom, hogy valamennyi változat hasztalan és roncsoló. Sôt, minél látványosabb-patetikusabb, annál hamisabb – sunyiságra oktató. Már ha a bocsánatkérés valódi bûnelkövetésre vonatkozik. Mert ha véletlenül rálépek utastársam lábára, ha szabálytalanul elôzök, sôt, ha figyelmetlenül az elôttem haladó kocsinak ütközöm, illô valami megértést és megbocsátásfélét kérni – a bevett etikett szerint; s a másik fél vérmérsékletétôl, helyzetétôl függ, hogy nagylelkûen, fegyelmezetten válaszol, vagy undokul, hôbörögve elutasít. Ám szánalmasan komolytalan, ha bûnözô – az érzelmi bûnök is bûnök! – kér bocsánatot. S mert jobbára képtelenség, hogy az ember értse és érezze a saját vétkét, és a bocsánatkérés csak a „bûnbánat” kívánalmak szerinti megjátszása lehet, az elkövetô tovább súlyosbítja bûnét. Hogyhogy ezt nem tudják nevelôk és igazságügyi szakemberek?! Hogyhogy nem tudják a lélekgyógyászok, hogy még „feldolgozni” sem lehet a bûnöket?! Mert tapasztalom, amint ájtatosan és magabiztosan éppen az ellenkezôjét hirdetik, s mint csodaszert árusítják is receptjüket. Holott nem, nem lehet, se az elkövetônek, se a sértettnek, mert a bûnök okozta fájdalmakkal nem történhet más: ágazódnak-bogozódnak, és elkövesednek. Az értelem karmaival ki-ki belemarhat magába, aztán szégyenszemre képes együttélni az elviselhetetlen fájdalommal – vagy nem képes, és nem marad életben. Legtöbbször, a közönséges forgatókönyv szerint pedig már nem az értelem, hanem az indulat karmával másba mar.
A bûnözô ugyanis, ha egyáltalán gondol valamit tettérôl, mindig csak az elkövetést magyarázza. Körülményeket, elôzményeket, kényszereket, indokokat. Voltaképpen ösztönösen nem a tényre gondol. Mit kezdhetne a ténnyel? Hisz az csak van. Az alkotómûvész viszont „kihasználhatja” a különös, esztétikai törvénnyé lett paradoxont: katarzist ugyanis csak akkor kelthet mûve, ha meg se próbálja oldani, elsimogatni, magyarázatra cserélni a tényt. Erre utal Heinrich Böll is, mikor a mûvészet alapismérveit sorolja: hogy szabad, megformált – és vigasztalhatatlan. Vagyis csak az a mû adhat vigaszt, kapaszkodót – csak azt érdemes szalagútjainkon cipelni –, amelyiket teremtôje sem önnön fájdalma enyhítésére, sem remélt közönsége kegyeit keresve nem „vigasztalt meg”.
A szorongató kérdéssel, hogy mi lenne, mi történhetne... olyan szellemi-érzelmi vidékre jut József Attila, ahonnan nincs mód – még szokatlan, vadonatúj formákban sem – tovább, „feljebb” haladni. Ott vagyunk az ormon, és mégsem befejezett a vers. A hangvétel – és vele együtt a hely-idô – váltás olyan meglepô és annyira természetes itt, mint az Óda 5. része után, a zárójeles elragadtatást követô Mellékdal. A Magad emésztô történet-idézô, mesélô befejezése különben rokona az Eszmélet XII. részének is: a vonat és az idô iramlásával azonosuló, abba beleolvadó, s ugyanakkor kívülrôl, hallgatva figyelô költô önarckép-rögzítésének, vagy a Téli éjszaka mérésének, az Elégia keserves biccentésének. De különös, hogy éppen a Babitsnak ajánlott-tanított, szalagúton felfelé vezetô versépítkezési eszmény szerint a csúcsra érkezve ezúttal – és csak ebben a versben! – kanyargós, szinte „ráérôsen” elôadott történetbe fog, majd (tovább növelve a terepet) a „lehetett volna” tartományaiban kalauzol.
Már a szakaszkezdô, köznapiságot mímelô, az élôbeszéd lazaságát használó gesztus (egyébként erôsen emlékeztet Kosztolányi intimitás-teremtô nyitányaira) – S ha már szólok, hát elmesélem – egyszerre remek eszköze a váltásnak és a folytatásnak. S vele valami egész különös varázslat is elindul – tánczenére. A dramatikusan felelevenített és a hozzátett árnyképes jelenetben (elôbbiben a kalapemelés, utóbbiban a teakavargatás mozdulatát érzem megkülönböztetetten fontosnak) mintha József Attila keringôt járna Babitscsal; a konkrét, e világi (Széna térrel, villamossal) tereprôl, a suta találkozás helyzetébôl így „lejt” át még álomszerûbb-ideálisabb terepre – hogy aztán a vágyottat is mintegy kifordítsa. A képzelt kioktatás – leintenél, mint az öregebb, / mint az apám –, és éppen az „apám” kimondása leállítja a boldog keringôt; az utolsó, megnyújtott sor – s én bosszankodnék, de nem mondanám – visszapenderít az értelem karmához, vissza a kikerülhetetlen tényekhez. A „nem mondanám” poénja, mint az Eszmélet „könyöklök és hallgatok” befejezése a szív szoktatása a csendhez: kérlelhetetlen kinyilatkoztatás, hogy magyarázat és képzelgés is, már ha becsületes, ugyanoda juttat.