←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Levendel Júlia  –  Mozgólépcsőn
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1908

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nem a szája sarkától eredt a ránc, nem a felső ajkat fodrozó gyűrődéseket fogta össze, s mint az öreg arcokon általában, húzott, görbített mindent lefelé; keserűen le – neki majdnem a szeme alól indult, és az orrnyerge mellett már mély vájatot vésett az utolsó évtized. Szimmetrikus sebhely. Keserű és kegyetlen jel, ő meg gyűlölte saját eltorzult képét, gyűlölte az ismerősök és idegenek szánakozónak vélt pillantásait, és a leghevesebben azokat az öregeket gyűlölte, akik bambán-alázatosan szánakozást koldulnak, hogy a sajnálat-filléreket kuporgatva hosszabbítsák kicsit felesleges életüket.
A reggeli borotválkozások közben meg-megkísértette, hogy belevág a saját arcába, abba az árok melletti hurkába, fölpúposodó, mégis löttyedt bőrdarabba; legyen valódi seb! Úgy tetszett, a tükörbeli alakból hiányzik a magában érzett dühös ellenállás; őneki még vannak indulatai és elvei – a képmásáról mintha letörölték volna. Az már nem látja, nem érti, ami napnál világosabb. Fénytelen szemmel bámul vissza, olyan tehetetlenül, megjuhászodva, mint aki mégiscsak engedelmesen szolgálja az időt. Mintha buta alávetettségében lihegve-buzogva még túl is teljesítené az idő parancsait; valósággal kényezteti urát – belevágna! Ocsmányabb úgysem lehet. Napról napra kihívóan szemezett és viaskodott a látvánnyal, mégse latolgatta, hogy valahogy kitérjen a provokáció elől, például hogy a pengét zümmögő elektromos gépre cserélje. A beletörődés, az önfeladás változatai végtelenek – gyanakvóan figyelte, ahogyan félig öntudatlanul, félig maguk által becsapottan pusztulnak, silányodnak évtársai, sorra az ismerősei – meggörnyednek, és így-úgy, de mind azt motyogja: hiába, ez már csak így történik, nincs ellene apelláta. Már hogyne volna!
Ő még a szédüléseit is próbálja kivédeni. A lakásában nemigen fenyegeti, hogy megtántorul, a reggeli felkeléskor vagy zuhanyozás után sem; nagy léptekkel megy konyhából a szobába, fürdőből a gardróbhoz, kihúzza magát, felveti a fejét – ezek mind számítanak. De a liftben már többször megesett, hogy tenyerével, vállával az emelkedő-süllyedő falnak kellett dőlnie. A levegőtlen, szűk ketrecben szerencsére mindig egyedül volt – meggondolta, hogy talán inkább lépcsőzik, a második emeletre gond nélkül felmegy; de ha a lift neki nem könnyebbség, hanem éppenséggel erőpróba, ő bizony a liftet hívja – a le- és fölmenethez is.   
A metróbeli mozgólépcsőtől még jobban irtózott, különösen a lefelé tartótól, de akkor is metróval utazott, ha villamossal egyszerűbben megközelíthette volna célját. Nem adja könnyen! Nem teszi magát nyomorulttá, olyan öreggé, akit észrevétlenül elsodorhatnak az új hordák, az új divatok – pityeregve senkitől se kér bebocsáttatást semmiféle újabb korba.
Negyed százada még hogy kinevette az apját – Úristen! milyen szenilis lett a végén! Üzenetrögzítőjéről akkor visszajátszotta az öreg kétségbeesett kiabálását. A ritka alkalmak egyike volt: őt kereste telefonon. A hangja különben még az arcánál, a termeténél is előbb pusztult. A keményen rendelkező dörgést hagyta vattás harákolásra meg sipításra cserélődni, és ő, nem titkolhatta, haraggal figyelte, amint hagyja, elhagyja magát – ha neki volna gyereke, most legalább nem kellene dühösködnie és szégyellni az apját. Telefonálni akart az öreg – ki tudja már, miért –, s az ötödik csengetés után, annak rendje és módja szerint bekapcsolt a nem sokkal korábban felszerelt hangrögzítő. A felmondott szöveg tudatta, hogy jelenleg nincs otthon, de hamarosan visszahívja az üzenethagyót. Fiam... én vagyok... hallod?... a tulajdon apád!... nekem ne komédiázz, hallod!?... szólj már rendesen! Majdnem sírt, rémültebb volt, mint azok a vének, akik hitetlenkedve-borzadva nézték a televízióban közvetített holdra szállást. Egyik se értette, hogy jobb, ha nem adják ki magukat, senkire sem tartozik, hogy ennyire idegenek már.
Mielőtt a lefelé tartó mozgólépcsőre áll, nagyot nyel, de nem hunyja be a szemét. Elhessenthetetlen a rémkép, hogy majd orra bukik, arccal előre szánkázik a mélybe, talán gyámkodva felsegítik, vagy megtapossák, bakanccsal, tűsarkú cipővel átgázolnak rajta – a felsegítéstől még mindig jobban fél; adja isten, hogy soha ne szoruljon senkire!
Már két-három métert megtett vele a lépcső lefelé, mikor kabátja ujját surolta a mellette elszaladó – ő csak horkantott egyet. Nem pörölt, el sem rántotta a vállát. De a fiú pár lépcsővel alatta megállt és visszanézett. Engesztelően nyújtotta felé a kezét – kalapos bohócforma volt, szeme körül fekete árnyék, arca a fehér máz alatt még egészen sima. Nem mondhatni, hogy számonkérően vagy pimaszul fordult hátra, inkább mintha játékba hívná. Hangtalanul, csak a szája sarkában mocorgó mosollyal és bókoló-csalogató kéztartásával.
Pillanatig sem tartott, csak átcikázott rajta, a gondolatnál rövidebb felismerés, hogy ez a fiú inkább ő, mint reggel a tükörben látott alak. Ő az! Jobb kezével elengedte a mozgó fogantyút, nyújtotta volna kezét a megtalált fiatal felé, de valahogy egyensúlyt vesztett, túlságosan előre dőlt, és arccal előre zuhant. A bohócforma meg nem állt ott, hogy felfogja a testét vagy legalább felsegítse.