←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Bíró Béla  –  Kívül és belül
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1907

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A Thomas Mann idézetből – paradox módon – éppen a mikor kérdése marad ki. Mikor tűnik egyazon időtartam megrövidültnek és mikor megnyúltnak?
A válasz lehetőségét szerintem „a nagy és a legnagyobb időtömegek” körül kereshetjük. Ezek ugyanis csupán retrospektíve léteznek: a memóriában.
A rövid távú memória az éppen adott idő-érzékelésben fontos szerepet játszik, a megfigyelő ilyenkor belül marad az – önmagában is viszonylagos – entitáson, amit jelennek nevezünk. A retrospektíve felidézett eseményeknél ellenben kívül vagyunk a közvetlen érzékelés jelenén, mely mindig önérzékelés, azaz öntudat is. Az emlékezés jelenéhez (öntudatához) mérten a felidézett időtartamok olyan múltnak minősülnek, amelyek egy másik jelen (és öntudat) hatáskörébe tartoznak, azaz kívül esnek az aktuális öntudat jelenén.
Az intenzíven megfigyelt-átélt jelenség „ideje” a szubjektív időérzékelésben erősen összezsugorodik. Az idő a felfokozott figyelem ellenére szinte észrevétlenül illan el. Az emlékezés folyamatában az ilyen pillanatok a kalendáriumi időhöz viszonyított relatív kiterjedésük sokszorosára tágulhatnak. Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, mi történik valójában, föl kell tennünk a kérdést: mi okozhatja egy időtartam összezsugorodását vagy kitágulását? És melyik időtartam zsugorodik össze, illetve tágul ki? A jelenségnek ugyanis csupán egy másik – nem módosult – időtartamhoz viszonyítva lehet értelme.
A helyzetet különösen bonyolulttá teszi, hogy az idő érzékelésére (a látással történő térérzékeléstől eltérően) nem rendelkezünk érzékszervvel.
Ez azonban nem jelenti, hogy külső eszközökre, természetes vagy mesterséges „órákra” utaltak vagyunk. Az időtartamokat – ha jóval nagyobb bizonytalansággal is, mint a térbeli távolságokat – utólag meglepően jól fölbecsülhetjük. Az az idő azonban, amelyet így érzékelünk, soha nem kalendáriumi idő, hanem a lélek ideje, ahogy azt Szent Ágoston is vélte.
A kalendáriumi idő múlására csupán közvetve, a természeti folyamatok dinamikájának (az idő tempójának) megfigyelése révén következtethetünk. Az is nyilvánvaló, hogy egy időtartamnak – a térbeli kiterjedéstől eltérően – nem lehet számunkra abszolút jelentése. Attól függetlenül, hogy az emberi testmagasságot méterben, deciméterben vagy centiméterben mérem-e, a kiterjedés mint olyan változatlan marad. Igaz, hogy az ember kisebb, mint a torony, és nagyobb, mint egy hangya, az összehasonlítás azonban a testméret vizuális érzékelését nem változtatja meg, bár kivételes esetekben (lásd: optikai csalódások) ez is megtörténhet.
Az idő esetében a relativitás szabállyá lép elő. Hogy milyen hosszúnak „érzékelünk” egy időtartamot, az alapvetően attól függ, mihez viszonyítjuk, azaz milyen időegységeket használunk az adott időtartam nagyságának megállapításához. Ha a szerelmi együttlét másodperceiben mérünk, a perc rövid, ha a kínvallatás másodperceiben, iszonyatosan hosszú. A megfelelő mechanikai időhöz mérten összezsugorodottnak tűnő szubjektív idő mögött tehát csakis kitágult szubjektív időegységek állhatnak. Következésként: a pszichikai másodpercnek az intenzív figyelem állapotában ki kell tágulnia.
A tér esetében semmi hasonló nem következik be: a szerelmi együttlét vagy a kínvallatás helyszínének – a háló- vagy a vallató szobának – szubjektív méretei változatlanok maradnak, azaz továbbra is egybeesnek a méterben meghatározott méretekkel. A szubjektív idő tartamát azonban nem az óráról leolvasható másodpercek száma adja meg. A pszichikai idő kitágulása kísérleti úton ellenőrizhetetlen, hiszen a külső megfigyelő nézőpontjából sem az adott időtartam, sem a szubjektív időegység nem érzékelhető közvetlenül, logikailag azonban szükségszerűnek tekinthető. Ha a mechanikai órákkal rögzített azonos időtartamok a szubjektív időérzékelésben eltérő tartamúaknak mutatkoznak, aligha lehet más oka, mint a belső óra ritmusának gyorsulása vagy lassulása (ami természetesen a szubjektív időtartam egészének összezsugorodását vagy kitágulását is jelenti). Ha az időegység és a mért időtartam azonos arányban tágulna (azaz mindkét időtartam szubjektív eredetű volna), a módosulások mérhetetlenek (értsd: megfigyelhetetlenek) maradnának. A kétszeresére nőtt időtartam kétszeresére nőtt tartamú mértékegységekben mérve, a korábbival megegyező eredményt adna. Ahhoz, hogy úgy érezhessük: egy adott időtartam megrövidült, szükségünk van egy másik időre, amelynek tempója nem változott. Ennek hiányában tényleg nem szerezhetnénk tudomást sem gyorsulásról, sem lassulásról.
Az időegységek tetszőlegesen definiálhatók, így bármely időtartam egységnyivé tehető. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mérés során voltaképpen a belső és a külső idő – ugyanazon időpillanatok (eseménymozzanatok) közé ékelt – tartamait hasonlítjuk össze. Attól függően, melyikhez viszonyítunk, a viszonylatok visszájukra fordulhatnak (az időtartamok reciprok mennyiségekként viselkedhetnek). Ennek a feltevésnek a fényében egyszerre érthetővé válik az első pillantásra paradox tényállás is, hogy az emberi élet tempója, ha külső megfigyelőként szemléljük, az életkor növekedésével arányosan lassul, de ha mi magunk éljük meg (azaz belső nézőpontot érvényesítünk), az időmúlás fokozatos felgyorsulását érzékeljük, azaz az öregek mozgása és reflexei lelassulnak, ők maguk azonban úgy érzik, rohan az idő. A lelki aktivitás csökkenése az úgynevezett eseményszámot is csökkenti, az emberi test veszít rugalmasságából, a reagáló-képesség csökken, szellemünk hanyatlik. De mert a belső időegység tartama a lelki aktivitás csökkenésével párhuzamosan csökken, ebben a belső időegységben mérve a külső időnek egyre jobban fel kell gyorsulnia.
Számos természettudós úgy véli, hogy ha az Univerzum ősrobbanás óta lezajlott történetét exponenciális időskálán ábrázoljuk, a szomszédos hatványkitevővel jelölt időtartamok az eseményszám vonatkozásában egyenértékűek, azaz a 10 a 43-adikon és 10 a 42-ediken másodperc közti – elképzelhetetlenül rövid – időben az Univerzumban ugyanannyi esemény zajlott le, mint amennyi a 1017-edik és 1018-odik másodperc közti – elképzelhetetlenül hosszú – időben. Vagyis a két időtartam belsőleg (saját időegységében mérve) tényleg egyenértékűnek tekinthető, annak ellenére, hogy valamely külső nézőpontból az összemérhetetlenségig eltérő tartamúak.
A külső nézőpontból érzékelt időtartamokat azonban ugyanúgy nem szolgáltathatják mechanikus időmérő szerkezetek, mint belső nézőpontból érzékelt tartamainkat, hisz azok tőlünk függetlenül, mintegy a hátunk mögött mérik az időt; az óra által mért idő nem válik belső élményemmé. Ahhoz, hogy Walter Kerr híres színikritikáját („Az előadás 7-kor kezdődött, két óra múlva az órámra pillantottam, s döbbenten állapítottam meg, hogy még csupán fél 8”) megérthessem, szükséges, hogy a félórányi időtartamot egy normális (azaz átlagosan jó) színielőadás fél órájával értelmezzem. Vagyis az időtartam, amelyhez a kitágult időt mérem, csakis a memóriából származhat.
Ám a szubjektív időtartamokat az emlékezet sem hagyja érintetlenül.
Az emlékezetben az – egyidejű élmény számára megrövidültnek érzékelt – időtartamok megnyúlnak, sőt, úgy tűnik, ugyanolyan mértékben nyúlnak meg, mint amilyenben a jelenbeli időérzékelésben megrövidültek. A memória azonban az időtartam objektív tartalmát (magukat az eseményeket, az eseményszámot) rögzíti, így az időtartam relatív kiterjedése erősen megnövekszik, hiszen egyidejűleg az eseménytelenebb időbeli környezet is összezsugorodik, számos vonatkozásban (átmenetileg vagy véglegesen) ki is hull a memóriából. Az átlagosnál intenzívebb, illetve a lanyhább lelki aktivitás környezetében az idő összezsugorodik, illetve kitágul. Az emlékezetben azonban a helyzet megfordul: az élénk figyelem (a belefeledkezés) időtartamai hosszabbaknak, a lankadt figyeleméi kurtábbaknak adódnak. Másrészt a felidézés során is bekövetkezhet intenzív lelki tevékenységgel (a figyelem fókuszálásával) járó rövidülés. Így az a különös eredmény adódik, hogy a memóriában tárolt (s ezért most már bizonyos értelemben külső nézőpontból érzékelt) események időtartamai (az idő megnyúlása) és a felidézéssel együtt járó szimultán időélmény (az idő ismételt megrövidülése) kompenzálják egymást. Az így kapott időtartam még inkább nyomatékosítja annak a normális időegységnek a tartamát, amelyhez ilyenkor viszonyítunk. Ez a normális időegység az egyes folyamatok átlagos időtartamával függ össze. Ha a folyamat az átlagosnál lassabban zajlik, úgy érezzük, az idő lelassult, ha gyorsabban, hogy az idő felgyorsulásáról beszélünk.
A fizikai, biológiai, lelki folyamatok és az idő felgyorsulását szinonim szókapcsolatokként használtam, ez azonban nem következetlenség, pontosan egybevág a modern filozófia időről alkotott felfogásával, mely szerint „A változásnak anyagi szubsztanciák tartós fennállásában megalapozott dinamikája nélkül nincs idő.”
A memória számára az idő ugyanolyan egyenletesen folyik, mint a mechanikus időmérő szerkezetek esetében. Az elme az egyidejű (belső) és az utólagos (külső) időélményt mintegy egymásra másolja. Az így nyert átlagos időtartamokat, az abszolút változatlannak érzékelt kozmikus idő tempójaként regisztrálja. Az az egyenletesen múló idő, amely az emberi memória sajátos időformáló szerepe és a kozmikus idő élménye nyomán kialakul, joggal tekinthető egyfajta világidőnek. Vagyis: az egyenletesen folyó retrospektív idő élménye az, amihez a szimultán időélményt viszonyíthatjuk.
Az időérzékelésnek ezek a törvényszerűségei a narratív szöveg időszerkezetét meghatározó szabályokkal meglepően szoros rokonságot mutatnak. Ha a külső és belső időbeli nézőpontok eltérő időperspektívákat működtetnek, s ebből következően eltérő időtartamokat eredményeznek, már a tapasztalatnak ezen a szintjén is közismert narratológiai fogalmak előképeivel, a történeten belüli és történeten kívüli elbeszélés dichotómiáinak csíráival találkozunk. Magyarázatot kapunk arra is, hogy a történetben a történés bizonyos elemei miért sorvadnak vagy tűnnek el, mások lerövidülnek, ismét mások miért nyúlnak meg „aránytalanul”, azaz értelmezhetővé válik a narratív idő: az elbeszélt idő, a történetidő, az elbeszélő idő, illetve a befogadás-idő különbözősége, s a különbségek narratív funkcióira is fény derülhet.
Továbbra is kérdés azonban: mi az, ami a belső idő megnyúlását, illetve megrövidülését eredményezi?
A kérdésre nem adható pontos és határozott válasz, de nem is kell sötétben tapogatóznunk. Annak a belső órának a tempóját, mely a pszichikai másodperc tartamát definiálja, egészen bizonyosan bonyolult kölcsönhatásban álló biológiai és pszichikai folyamatok befolyásolják. A nagyfokú lelki-érzelmi aktivitás időszakaiban életműködéseink közismerten felgyorsulnak. A figyelem koncentrálódik, a szívverés, a lélegzetvétel, az anyagcsere is felgyorsul, az izmok megfeszülnek. Mindez a szervezet entrópiájának átmeneti növekedését (energetikai tartalékainak fokozatos kimerülését) eredményezi.
Az idő és az entrópia közti szoros összefüggések ismertek. Az entrópia bonyolult termodinamikai fogalom, növekedése a rendezetlenség, negentrópaiként emlegetett csökkenése pedig a rendezettség növekedésével áll összefüggésben. Zárt rendszerben az entrópia csak növekedhet, a hő csak a melegebb testekről a hidegebbek felé terjedhet, a hidegebbekről a melegebbekre nem. Nyitott rendszerek esetében (amilyenek mi, élőlények is vagyunk) negentropikus, azaz fordított irányú folyamatok is elképzelhetők, ezek azonban csupán helyi jellegűek, az Univerzum egészének entrópiáját ezek a folyamatok is növelik. A feltételezett végeredmény a „hőhalál”, minden rendezettnek tekinthető mozgás megszűnése. Az entrópia növekedése (mely egyben az idő nyilának irányát is meghatározza) a belső másodperc kitágulásával, s a belső idő (külső időben érzékelt) felgyorsulásával jár (ami persze belső időben mérve a külső idő lelassulásával ekvivalens).
A kint és a bent fogalmai, amelyek az értelmezés kulcsfogalmainak bizonyultak, maguk is viszonylagosak. Ami számomra belső, a beszélgetőpartnerem számára külső és megfordítva. A belső idő feltételezése tehát, ha csak nem akarunk az időbeli szolipszizmus ellentmondásaiba keveredni, a külső idő feltételezését is szükségszerűen maga után vonja. S ez természetesen nem pusztán az ember, hanem az állatok, a növények, sőt, a makrofizikai és kozmológiai jelenségek viszonylatában is áll. Mindegyiknek saját belső idővel kell rendelkeznie, s ez az idő az idő minden más válfajának alapja. Az idő pluralitásának feltevése szükségszerűen megköveteli, hogy minden lénynek, jelenségnek, dolognak saját – önnön változási tempója által definiált! – időt tulajdonítsunk.
Mi a folyamatok túlnyomó többségét kívülről szemléljük. Azaz időtartamukat az egyenletesen folyó világidőre vetítjük (a világidőt választjuk viszonyítási alapul). De ha egy hosszabb időtartam eseményeit egy rövidebb időtartamba kell belezsúfolnunk (a vetítés gyakorlatilag ezzel egyenértékű), az egyedi események közti időközöknek annál jobban meg kell rövidülniük, minél hoszszabb (azaz minél megnyúltabb-elgörbültebb) a vizsgált időtartam.
Ha belső nézőpontot érvényesíthetnénk, feltevésem helyessége esetén tapasztalnunk kellene, hogy az időtartam az egyenletesen folyó világidőhöz mérten összezsugorodott. Ezt persze nem tehetjük meg. Hiszen a belső nézőpont számunkra csak önnön tudatunkban hozzáférhető. Hogy a külső és a belső nézőpont szerepe az időérzékelésben valóban meghatározó, azt a várakozás, illetve az élménybe feledkezés időérzékelésünkre tett hatása is bizonyíthatja.
A várakozás az aktivitás felfüggesztése, a figyelem átirányítása a jelenről valamely jövőbeli eseményre. Külső szemlélet. A belső időnek tehát a lelki aktivitás (kényszerű) csökkenésével arányosan zsugorodnia kell. A kisebb tartamú időegységben mért külső időtartam (a világidő megfelelő tartama) pedig magától értetődően megnyúlik, nem akar véget érni. Az idő lelassul – nem történik semmi. A külső idő megállt. Márpedig a várakozás nézőpontja külső: figyelmünk a jövőbeli eseményre irányul, amely „nem akar” bekövetkezni. Belső nézőpontból ellenben (melyet az öntudat jelene definiál) az idő rohan, az egyik megrövidült másodperc a másikat követi. A várakozás perceit ezért érezhetjük végtelenül hosszúaknak.
A lelki aktivitás felszippantja az egyéniséget, belefeledkezünk az élménybe, mintegy belülről érzékeljük, átéljük, ami történik. A megnyúlt másodpercben mérve a külső időtartam összezsugorodik, szinte pillanatok alatt véget ér. Az idő lelassul, már-már megáll. Külső nézőpontból szemlélve az időt felgyorsultnak érzékeljük, hiszen az intenzív lelki aktivitás cselekedetek egész sorában (az eseményszám megnövekedésében) nyilvánul meg. (A fájdalom esetében a belefeledkezés lehetetlen, a fájdalom mintegy kívülről jön, olyasvalami, amit távol kell tartanunk önmagunktól.) A fentiek ellen fölhozható egy nagyon is racionálisnak tűnő érv: vajon amit itt az idő kitágulása és öszszezsugorodásaként értelmezünk, nem pusztán triviális lélektani jelenség misztifikációja? Vajon nem az időmúlásnak a figyelem koncentrációjával járó ignorálását nyilvánítjuk itt időzsugorodásnak, és a diffúz figyelem működésével járó teljesebb időérzékelést értelmezzük az idő kitágulásának? A válasz nagy valószínűséggel: nem. A jelenség ugyanis nem csak a szubjektív állapotok jellemzője. Bizonyos fizikai, biológiai, társadalmi folyamatok is felgyorsulhatnak, illetve lelassulhatnak. Ilyenkor azt mondjuk: az idő gyorsult fel, illetve lassult le. Erre pedig csak akkor van lehetőség, ha az időegység – az adott rendszer saját másodperce – kitágul vagy összezsugorodik. A belső idő módosulásai valóban a figyelem működésével is összefüggenek, de egészen más értelemben. Az időtartam lerövidülése koherensen értelmezve ugyanazoknak a szellemi-pszichikai háttérben bekövetkező változásoknak a következménye, mint a figyelem koncentrációja.
A külső, illetve belső nézőpont időformáló szerepe a természettudományok számára is evidencia. A kozmológusok úgy tartják, hogy egy fekete lyukba zuhanó űrhajó utasa számára a másodperc tartama végtelenre nyúlna, azaz a zuhanás időtartama végtelenül rövidnek bizonyulna, miközben számunkra, külső szemlélők számára a zuhanás időtartama nyúlna végtelenre, hiszen a mi (relatíve) végtelenül megrövidült másodpercünkben mérve, az utazásnak végtelenül hosszú ideig kellene tartani.
Határozottan úgy tűnik tehát, hogy a lelki aktivitás intenzitásának (s az ezzel járó entrópiának), a memória bizonyos jellegzetességeinek és az időbeli nézőpontnak együttes figyelembe vételével a kaotikusnak tűnő időbeli jelenségek ellentmondásmentes és egyetemes érvényű rendszerbe foglalhatók.