Liget.org »
2010 / 2 » Z. Karvalics
László – Szélesség, súly, szilárdság, idő
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1906
A Spiegel című lap internetes változatának 2009. november 11-i számában
izgalmas, angol nyelvű interjú jelent meg Umberto Ecóval, aki a „lista” eszméje
köré szervezett a Louvre-ban kurátorként kiállítást. „Mit is akar a kultúra?” –
kérdezi Eco. „Összehasonlíthatóvá tenni a végtelent, valamint rendet
teremteni... És emberi lényként miként szembesülünk a végtelennel? Hogyan
tudunk egyáltalán közel kerülni a megragadásához? Listák, katalógusok, gyűjtemények,
szótárak segítségével ... azért készítünk listákat, mert nem akarunk meghalni”.
Mintha Eco Kanttal feleselne, aki szerint a képzelet nem tudja összefogni a
megmérhetetlent, „összeroskad önmagába a feladat súlya miatt”. „Az, hogy
képtelenek vagyunk egészében megragadni a végtelent, félelmet kelt” – olvassa
tovább Kant gondolatát Péter Ágnes –, de ez a félelem előhívja az észben eleve
benne rejlő fenséges eszméjét, mely ráébreszt bennünket fölényünkre a
természettel szemben, az észnek az érzékeléstől független lehetőségeire. De mik
is ezek a lehetőségek?
Thomas Digges már a 16. század végén a Pantometriát, minden égi és földi dolgok
megmérésének a tudományát nevezi meg büszkén, a geometriában és az
aritmetikában rejlő megoldó erő izgalmába feledkezve, előkészítve a fizikai
világ matematikai megragadásának 18. század végéig tartó diadalmenetét. És
talán Theodor Mommsen, az 1903-ban elhunyt kivá-ló régész és nyelvész az első,
aki – híres Róma-történetének írásakor6 – általánosabb társadalomtörténeti
keretbe helyezi a mérés tudományát, „amellyel az ember hatalmába hajtja a
világot. Az írás művészetével pedig megdönti azt a tapasztalatot, hogy olyan
mulandó, mint az emberi test. Ez a két művészet megadja az embernek azt, amit a
természet megtagadott tőle: a mindenhatóságot és az örökkévalóságot”.
A csillogó filozófiai iskolák, valamint az érzékelést, a memóriát és a
jelfeldolgozási képességet kitágító diadalmas (digitális) technológiák vezénylő
tábornokainak árnyékában aztán jóideig eltűnt a szemünk elől, méltatlanul
háttérbe szorult a világ hatalmunkba hajtásának, a végtelen összehasonlíthatóvá
tételének szorgalmas és unalmas közkatonája, a mérés. Ami, ugyebár, nem más,
mint saját állapotunk, társadalmi létünk vagy természeti környezetünk valamely
releváns objektumának vagy összefüggésének a beavatkozás optimumának
megtalálásához vagy a későbbi beavatkozásokat támogató megismerés
elmélyítéséhez szükséges pontosságú validálása egy adott állapot és/vagy
intenzitás-tengelyen.
Ez így szabatos és szakszerű, de egyhangú és üres. Kezdjük egészen máshol.
A New Scientistben 2005. szeptember 30-án színes fénykép jelent meg a kongói
Nouabalé-Ndoki Nemzeti Parkban lencsevégre kapott mélyföldi nőstény gorilláról,
aki a folyóvízben gázolva körülbelül 1 méteres pálcát rakosgat óvatosan maga
elé, minden lépésénél. Nem mindenhatóságot és örökkévalóságot remél, csak
néhány illékony pillanatot szeretne a hatalmába hajtani, csökkentve a múlandó
testére minden percben és órában leselkedő veszély elviselheteten nyomását.
Eszközt használ a mélység mérésére, nem vitás. Behatol a számára adott és
jelentőségteli környezet olyan szegletébe, amelynek megismerésére nincs
érzékszerve. Nem hatalmába hajtja a világot, csak a saját túlélése érdekében
képessé válik, hogy cselekvését a természeti adottságokhoz igazítsa. De ez a
pillanat – és már nem a gorilláról beszélünk, hanem valamelyik Homo-ról,
százezer évvel ezelőtt, talán a dél-afrikai Sterkfontein-barlangban, vagy egy
másikról, negyvenezer évvel ezelőtt egy pireneusi enyhelyen – a kezdete valaminek,
ami fokozatosan, de konok gyorsulással a tér, az anyagi világ és az idő egyre
nagyobb tartományainak a feltárásával egyre átfogóbban rohamozza a végtelent.
Ma még csak az önálló pozíciómódosításra képes szenzorhálózatoknál, a petabytos
jelműveleti kapacitásnál és a pikoszekundumos művelet-modulációs képességnél
tartunk, de a jövő erősen ígéretes.
Ne feledjük azonban, hogy az értelem megnövekedése roppant kalanddá tette saját
belvilágunk, múlandó testünk és rejtélyes elménk felfedezését és megértését is,
a „mekkorát tudok dobni, ugrani vagy felemelni” világától a vérnyomás vagy az
allergiaérzékenység mérhetővé tételén át az intelligenciatesztekig, a
boldogság-indexekig vagy a monotóniatűrési különbségek feltárásáig vezető
hosszú úton. Játékelméletileg már képesek a tudósok leképezni azokat a
folyamatokat, amelyek révén a domináns páviánhím megérzi a kevesebb kurkászás
miatt megnőtt dezertálás-veszélyt a háremében.
A jövőben bekövetkező események a valószínűség és a kockázat absztrakt
fogalmának megalkotásával váltak igazából becserkészhetővé, sikeresebbé téve a
cselekvést szabályozó döntéseket is – s immár nemcsak az egyedekre, hanem
közösségeikre, társadalmaikra vonatkoztatva is. Amikor az idő mérésének egyre
kifinomultabb képességével rendelkeztünk már, valójában a cselekvések
összehangolásának, koordinációjának nagyhatású eszközét teremtettük meg. Amikor
az általunk előállított értékek világát összehasonlíthatóvá tettük a
közönségesen pénznek nevezett mérőeszköz kifejlesztésével, mozgásba hozva a
csere óriásgépezetét, fokozatosan „nembelivé” formáltuk magukat a
mérésműveleteket is, hiszen mindig legalább két különböző csoportot kötünk
össze velük. Az emberi közösségek egységesülési folyamatának talán legjobb
„indikátora” (vagyis mérőeszköze!) a mérték- és pénzrendszerek egységesítése, a
standardizáció. A korábbi „birodalmi” jellegű egységesítések helyére a 18.
század végén kezd benyomulni a bolygó méretű egységesítés igénye, az
alap-mértékegységként frontvonalba küldött, korpulens méterrel az élen, mint ahogy
nem szorul különösebb magyarázatra az sem, miért csak az információs társadalom
hajnalán, a múlt század hatvanas éveiben sikerült eljutni a Systéme
International-hoz (SI), az egységes világstandardhoz. (Ami, Eco örömére,
voltaképpen egy hatalmas lista).
És noha mindezek fényében új színben tündököl előttünk Protagorasz szállóigéje,
hogy minden dolgok mértéke (metron) az ember, nehéz nem felidézni Platón
gúnyolódását: „Jó, hogy nem azt mondta ..., hogy minden dolgok mértéke a disznó
vagy a majom, vagy valami egyéb, még különösebb fajta azok közül, amelyek
érzékelnek”. Pedig saját dolgainak, mint láttuk, a majom is mértéke.
George Orwell Gandhiról tűnődve érezte, hogy „tanításai nem férnek össze azzal
a meggyőződéssel, hogy minden dolgok mértéke az ember, s azzal a törekvésünkkel
sem, hogy érdemes legyen élni ezen a földön”. Máshonnan támad Hamvas Béla az
indulatos Kiengesztelődésben: a „dolgok mértéke nem az ember. A dolgok mértéke
az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan,
de az emberek többsége számára eltemetve ... arról csupán néha egy-egy
magányos, néha kisebb zárt közösség tudott”.
De vajon hogyan állapítjuk meg a létezésről való tudás mértékét?