←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Nacsinák Gergely András  –  Valóságszimulátor
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1902

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Úgy tizenöt éve lehetett, hogy az Örs Vezér téren, a metróvégállomás fölé magasodó épületből kiköltözött a BKV. Az épület eredeti rendeltetése felől – amelyben azóta a korszellemnek megfelelően konditerem, szexshop, ősmagyar könyvesház és néhány élelmiszerbolt létesült – semmi bizonyosat nem tudok, de arra emlékszem, hogy az ötödik emeleten volt a vállalati könyvtár, amely szintén fölszámolásra került. A meglehetősen nagy állomány köteteihez húsz-harminc, esetenként ötven forintért lehetett hozzájutni: irodalomhoz, történelemhez, filozófiához is bőséggel, azaz mindenhez, amire a közlekedési vállalat dolgozóinak csak szüksége volt. Itt tettem szert Novalis régóta keresett Heinrich von Ofterdingenjére, La Rochefoucauld Töredékeire, és itt halászta el egy ismerős az orrom elől Thoreau Waldenjét. Évekig sóváran néztem a tömött könyvespolcára szépen besuvasztott kötetet, míg végül sikerült rábírnom, adja nekem – mint mondta, ő úgysem olvasta el addig, és alighanem ezután sem fogja, nincs rá ideje. Így került birtokomba az áhított kincs.
Akkoriban fiatal koromnak megfelelő komolysággal olvastam; mostanság, amikor előveszem, remekül szórakozom rajta – a szó jó értelmében –, ám a benne foglaltakat semmivel sem érzem kevésbé frissnek vagy igaznak, mint amikor először nyitottam ki. Csak egyvalami kezdett feszélyezni: hogy könyvet tartok a kezemben, pontosabban memoárt, amelyet szerzője évekkel waldeni kalandja után állított össze, kényelmes íróasztalnál, városi házában, egy viszonylag jól prosperáló családi ceruzagyár ügyvivőjeként. A kötet írásai ugyan korábbiak, legnagyobb részüket Thoreau még tóparti kunyhójában vetette papírra, de a mű hat vagy hét évvel a „civilizációba” – vagy inkább a civil életbe – való visszatérése után született meg. Azután megtudtam, hogy az a bizonyos vadon nem is annyira vadon, mint inkább városvégi telek – amely mentora, Emerson birtokában volt –, és mindössze két kilométerre feküdt Thoreau-ék városi házától. Még tovább árnyalja a képet, amit a szerző későbbi ténykedéseiről tudni lehet, a jórészt kudarcba fulladt vállalkozásairól mint üzletember, publicista, természetbúvár és polgárjogi aktivista. Meg Emersonhoz fűződő ambivalens kapcsolatáról. Thoreau, mestere útmutatásaihoz és az általa alapított transzcendentalista iskolához híven, a szellem felsőbbrendűségét kívánta demonstrálni az anyag fölött azzal, hogy az erdőbe megy lakni – de egészen mást talált ott, szellem és anyag egymásra-utaltságát és kiegyensúlyozottságát. Tette bevallottan kísérlet volt, program: és mindezek eredményeképp jött létre valahogy ez a csodálatos, és mindeme tendenciózus eszméktől és minden programtól ment könyv, a Walden.
Persze semmi csodálnivaló nincs a résen, amely a szerző élete és a mű színvonala között van: egészen szokványos, hogy az alkotók legjobb részüket áldozzák a műnek, amely aztán meg is haladja őket, és legvégül az önmaguk és bálványképük közötti távolságnak lesznek áldozatai. De a Walden esetében furcsamód végig azt érezni, mintha összhangban volna a kettő. Vagy jól játssza szerepét, vagy a jegyzetek írásának idején, ahogy maga is javasolja, valóban minden előítélettől és dogmától sikerült megszabadulnia, még a transzcendentalizmustól, Emerson hosszú árnyékától is – legalább időlegesen. A Walden ugyanis szabad könyv.
Thoreau képes arra, amire csak a legnagyobb művészek, és az emberi lét legmerészebb kalandorai: új szemmel ajándékozza meg olvasóját. Mintha a régit, a fáradt, megkopott és elcsigázott tekintetet egyszer csak vadonatújra lehetne cserélni, mely először pillant meg minden egyes dolgot az égen és az ég alatt. Csaknem észrevétlenül kóborol fejünk fölött a Nap, és legtöbbünknek alighanem az sem tűnne föl, ha alkalmasint az ellenkező irányból bukkanna fel, vagy egyszerűen megállna a fejünk felett. Idő tekintetében ugyanis az óráinknak hiszünk, ahogy önmagunkat illetően a pszichológusoknak, öltözködés tekintetében meg az időjósoknak. Ezt a közvetettséget és kiszolgáltatottságot igyekszik felmutatni Thoreau, egy különös, fordított perspektíva alkalmazásával: mintegy fejtetőre állítva szemléli a világot a Walden-tó tükrében, és ezzel a látásmóddal felvértezve, mint valami modern Diogenész, lépésről-lépésre bebizonyítja, hogy amit polgártársainak többsége ésszerűnek gondol, az mindössze közmegegyezésen alapuló babona. A Walden Thoreau nagy felszabadulás-könyve. Nem is sorolható be semmiféle műfaji kategóriába. Még arra is ügyelt, hogy stílusa se nagyon legyen. Jelszava: elég a sötét racionalizmusból, tessenek kimenni a fényre, mert napvilágnál egészen másképp festenek a dolgok. S hogy ne lehessen súlytalan idealizmussal vádolni, könyvében hosszú, és mérhetetlenül unalmas oldalakat szán a tűzifa és a vetőmag menynyiségére, a veteményezés fortélyaira és egyebekre. Ám ellentétben azokkal, akik szellemi kapacitásuk legjavát ezekre a dolgokra fordítják, ő sohasem felejt el felnézni az égre, és elgyönyörködni a földben.
Mit is akart Thoreau demonstrálni? Természet, Isten és ember kapcsolatának új szemléletét. Az emberi élet valós távlatait. Ahogy Erich Fromm mondaná, a birtokláson alapuló élet és a létezés közötti különbséget. Mindezt nem észérvekkel, hanem – két év élettapasztalattal –, amivel szemben nincsenek ellenérvek. Illetve csak egy: hogy utána, mint aki jól végezte dolgát, visszahurcolkodott Concord Citybe ceruzagyárosnak. Idézett szavait mindenekelőtt őrá lehetne visszafordítani: ő is nekiállt megreformálni a világot, csak épp nem tőkével és nem is szociális forradalommal – a Walden nagyjából egy időben íródott a Kommunista Kiáltvánnyal, a kaliforniai aranyláz dühöngésekor –, hanem egy észrevétlenebb, belső forradalommal, amely kicsit romantikus, kicsit távol-keleti, kissé újvilági, és mindig nagyon aktuális. A belekben tanyázó szimpátia őt is elérte, vagy mindig is ott bujkált benne, de volt gondja rá, hogy ezt könyvében ne lehessen észrevenni. Hogy mi lehetett az a „titkos baj”, amelynek nyomán benne is „lobot vetett a filantrópia”, talán nem is fontos. Sokkal fontosabb, amit ennek nyomán a tóparti kunyhóban felismert. Gyanítom, hogy élete végéig bizonyos nosztalgiával gondolt a waldeni tóra, és esetleg minden egyéb aztán pótcselekvés volt, különösen a – már életében kifulladt – transzcendentalizmus.
Diogenészről, a másik nagy ébresztgetőről sosem jegyezték fel, hogy hordóját – vagy amforáját, vagy mijét – amelyben lakott, visszacserélte volna egy kényelmes athéni házra, ahonnan jól látni az Akropoliszt: valószínűleg ez a legnagyobb különbség kettejük között. Meg az, hogy Diogenész, Szókratészhez hasonlóan nem írt – csak élt. Ezért zavar, hogy könyv a Walden, tárgy, amit fel lehet tenni a polcra; mert mint minden könyv, és minden nyelv, és voltaképpen minden gondolat, ez is valóságszimulátor: az ember elolvassa, visszateszi a polcra – vagy visszaviszi a könyvtárba, ha még van –, majd elégedetten hátradől a karosszékben, mert úgy érzi, mintha élt volna már egy évet a tóparti házban, teljes magányban, s ezalatt oly veretes gondolatokkal lett gazdagabb, hogy akár maradhat is minden a régiben.