Liget.org »
2010 / 2 » Bécsy Ágnes
– Liba a palackban
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1899
„Gabi vagyok, alkoholista!” – támadt rám bemutatkozólag az anonim segítő a
rádió hullámain, ellentmondást nem tűrő altruizmusa öntudatával
összeroppantotta jobbomat, megértőn szemembe döfte tekintetét, és
megnyugtatott: ez a betegség gyógyíthatatlan és egész életünkre szól – de ő a
féken tartott függőség minden tapasztalatával gyámolító vezetőm lesz a
kínterhes úton, s lelkét megosztja velem. Attól tartok, a fellobbanó csodálat
és megnyíló bizalom átható jeleit nem tudtam az elvárt módon visszasugározni, s
némiképp indignált merevséggel fogadtam a közeledést. Részint mert az ajánlkozó
segítségekről szerzett élettapasztalataim azonnali menekülésre szólítottak,
részint mert az elmúlt két évtizedben összevéve is alig ittam meg annyit,
amennyit egy becsületes alkoholista két nap alatt betermel zugjában, és ezúttal
is leplezetlen vonakodással tudtam csak arra a lehetőségre gondolni, hogy
segítőm gyámolításával netán pótolhatnám az elmaradást. Ő azonban mély lélektani
érzékkel szorította tovább segélykérő kezem, és a meggyőzés minden erejével
Niagara módjára zúdította rám szeszeit, hallani sem akarván felemelőbb
perspektíváról, mint az átmenetileg száraz alkoholisták aszkétikus sivatagi
szenvedéseiről, melyet ő velem áldozatos és hősi lélekkel megosztani készül.
Gabi természetesen nemcsak engem óhajtott megmenteni, hanem az emberiséget. De
legalábbis egy országot, melyben senki sem kerülhette el a szamaritánusi
offenzívát, ugyanis a kampány-szlogenek halálos függőségében szenvedő magyar
média ötletgazdagsága folytán az összes csatornából három héten át mindenfelé
az ő megváltó szózata zuhogott. Aligha véletlenül, hiszen a média – legalábbis
bulvár léhaságait kompenzáló ájtatosabbik, közszolgálati ága – maga is pedagógusi
furorral megáldott egyetemes segítőszolgálat; az egészségmegőrzés, életvezetés,
gyermeknevelés, idősgondozás, fogyasztóvédelem, jogi, piaci és adótanácsadás,
divattippek, nyelvőrködés, gyűlöletbeszéd és másság, vallási és nemi erkölcs,
meg tudom is én, még miféle állampolgári ismeretek igehirdetőjeként oktatja és
oktatja ki a bódult emberi nemet a megváltás módozatait illetően – vagyis: a
világmindenség megszámlálhatatlan bajainak, nyavalyáinak és válságainak
kórokozóit, tüneteit és fájdalmas kezelését zúdítja kifogyhatatlan segítségül a
halálos fenyegetettség árján fuldokló menthetetlenek nyakába.
Csudálom, hogy még van, aki él. Mert a bajok és a tünetek és a rákként burjánzó
segítő terápiák áradatában az emberélet végső céljának valóban csak a kárhozat
ígérkezik – Hacsak... hacsak nem a segítő szolgálat maga! – Ámde, mielőtt az
európai humanista kultúra és a szenvedő kereszténység hagyományának minden
érzelmességétől átszellemülten belevetnénk magunkat az erény mámorába, nézzünk
csak mélyebben a mindannyiunkban ott szunnyadó anonim alkoholista szemébe! Nem
túl valószínű, hogy zavarba jöjjön – voltaképpen nem is akarhatom, hiszen a
végén még belehalna nekem... Nem szükséges hát finom pszichológiai érzékkel a
szemébe vágni, elég csupán mohó segítő szándék nélkül konstatálnunk, hogy
nagylelkűsége, mely mindenekelőtt magamagának támasz és menedék, cseppet sem
őszinte, altruista és humanista, hanem sanda, önző és hatalmaskodó. Rászorult
megsegített áldozatára, akit a gyógyíthatatlanság eszméjének embertelen bilincsével
láncol magához, hogy megtanítsa „együtt élni vele”, s ezáltal az
absztinencia-bajnokságban szerzett behozhatatlan szárazulati időelőnyét
megtartva rabszolgája és önmaga imádott idoljává emelkedjék, miközben minden
édesen incselgő botlás jogát fenntartva a végső bukás halálos szorongásától
azért védve érezhesse magát a gyógyíthatatlanság siralomvölgyének áldott
akolmelegében.
Bevallom, bármi nehezemre essék magamnak is szabadulnom érzelmes zsarnokságaink
effajta alkoholizmusaitól –, részemről mégis többre tartom a Kelet mestereinek
krudélis nevelési módszereit és barátságtalan altruizmusát. Buddha-szellemük
tartózkodásra int attól, hogy világmegváltó szándékkal azonnali követésükre
szólítsam fel emitten Önöket, már csak azért is, mert a tanítványok
hasbarugdosása és elkergetése, valamint az életfogytig való mord menekülés
előlük a Himalája zegernyés csúcsai felé, ez idő tájt nálunk valószínűleg sem
az érintettek olthatatlan tudásszomját nem keltené fel, sem az oktatásügyi és
jogvédő hatóságok javallását nem nyerné el; a segítőszolgálat eme formájával
együtt járó magányos személyiségmodell pedig talán még az önmegvalósítás
legbrutálisabb honi projektjeiben sem kapná meg – szükséges önerő hiányában – a
befektetéshez igényelt hitelt. Azt azonban nem tiltja számomra sem az európai
valóságérzék, sem a keleti bölcsesség szelleme, hogy a bajok kimerítő özönére
enyhületül a zen derűs történeteiből idézzek kettőt1 – aki hasznukat veheti,
azokon bizonnyal segít.
Lássunk hát először is egyet épp a segítségnyújtás és -elfogadás önzetlen és
emberséges módjáról. Remélem, humorérzékük nem veszi majd zokon a felsegített
pragmatikus hálátlanságát, s méltányolja a nagyvonalúságot, mellyel a kaján
segítő futni hagyja áldozatát.
„Csao-csou elcsúszott a behavazott gyalogúton:
– Segítség, segítség! – kiáltozta.
Egy szerzetes odasietett és lefeküdt mellé a hóba. Csao-csou feltápászkodott és
ment tovább.”
Másodjára pedig lássunk egy már-már koánnak tetsző körmönfont mesét a
gyógyíthatatlan civilizációs betegségek gyógyíthatóságáról:
„Egy napon Lu Keng kormányzó a következő történetet mesélte Nan-csüannak:
– Egyszer egy ember a fejébe vette, hogy palackban fog libát nevelni. Telt az
idő, és a liba akkorára nőtt, hogy nem fért ki többé a palack száján. Az ember
nem akarta, hogy a libának bántódása essék, de a palackot is sajnálta
széttörni. Mit tennél a helyében, mester?
– Kormányzó! – szólította őt Nan-csüan.
– Tessék.
– Kinn van!”
Na, ugye?! Nincs ebben semmi bonyolult és mélységes és misztikus, csak a
nyilvánvaló. Természetes, hogy kinn van! Ott a helye. Csak az nem természetes,
amit az a nyakatekert ember „a fejébe vett”. – De ha erre egyszer a velejéig
ráeszmélt, bent már nincs semmi! Semmi baj!
Most már csak attól félek, hogy Gabi még mindig nem érti a poént...