←Vissza

Liget.org   »   2010 / 2   » Sarkadi Bence  –  Színház az egész utca...
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1897

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ha ma színházba megyünk, nézzünk akár könnyed, zenés darabot, komoly drámát, hagyományos kőszínházi előadást vagy alternatív produkciót, sehol sem találjuk azt a színházi élményt, amelyben 1600 körül egy londoni színházrajongónak része lehetett, ha belépti díjat fizetett a Globe, vagy valamely más népszerű színház bejáratánál. Más volt az esemény hangulata. Máshogy játszottak a színészek, máshogy reagáltak a nézők. Más volt a közönség öszszetétele és mások az elfogadott viselkedési normák. A nézők, főként az egyszerűbb, szegényebb emberek, akik egy pennyért állva nézték az előadást, nem viselkedtek úgy, mintha a főrendi házban balettot néznének – de nem is várta tőlük senki. A bekiabálás, füttyögetés és egyéb hangoskodás természetes volt, mint a levegővétel. A pocséknak vélt színészt meg lehetett dobálni záptojással vagy egyéb lejárt szavatosságú élelmiszerrel, és a nézőtéren az előadás közben is járkáltak a rágcsálnivalót meg italt árusítók – ők különben is a színházak jelentős vonzerejének számítottak, s a nézők folyamatosan ettek (lehetőleg szotyit, a héjat persze szétköpködték, meg almát, aminek a csutkáját töltetnek lehetett használni, ha nem tetszett az előadás). És ittak (sört, mi mást?!). És ha az emberek ettek, ittak, idővel elindultak a toalett felé – csakhogy olyasmi a Globe-ban nem volt, így erre a célra magát a nézőteret, jó esetben annak szélső szegletét, vagy az odaállított vödröt használták. Zajlott az élet.
Régi szép idők! Miért is nem maradtak meg ezek a kedves szokások a mai prózai korban? Miért kell csöndben, illedelmesen ülnünk a sötét nézőtéren, még akkor is, ha nem tetszik az előadás? Miért nem lehet bekiabálni a színésznek az előadás közben, hogy menjen haza, vagy hogy csak így tovább, mert remek az alakítása? Miért nem lehet enni, inni a színházban? És ha az nem is hiányzik, hogy a nézőteret használjuk toalettnek, az néha jólesne, ha egy pocsék előadás közben odaszólhatnánk a rendezőnek, a színészeknek, a jegyszedőknek – és látványos gesztusokkal távoznánk a színházból. Ehelyett a legtöbb, amit ilyen helyzetben megengedünk magunknak, hogy kivárva a megfelelő pillanatot, a lehető leghalkabban kiosonunk a sorok között, és szó nélkül távozunk. És még rosszul is érezzük magunkat, mert ez mindenképpen illetlenség. Miért tűntek el nyom nélkül az európai színháztörténet egyik legnagyobb korszakának szokásai?
Megnyugtatom a kedves olvasót: a Globe és egyéb korabeli londoni színházak szellemisége a mai napig él és virul, és nem csak a zenés színházakban, ahol mindig is kissé szabadabb volt a légkör, mint a prózai színházakban. De akkor vajon hol?
A 16–17. századi londoni színházak háromnegyed évszázados virágkorának legnagyobb eredménye és hagyatéka természetesen maguk a darabok, ám az akkori színházi élet jellege, szaga nem elsősorban a darabokban él tovább. Ezeket ma már a saját kőszínházainkban láthatjuk, vagy filmen, esetleg az újjáépített Globe-ban nézhetjük meg, ahol azonban a nézők mai módon, csendben és „kulturáltan” nézik az előadásokat. Van azonban egy hely, ahol mindennél jobban tapintható a négyszáz éves örökség. Ez a hely az utca.
Az utca: ahonnan a 16. század második felében bevonult a színjátszás az újonnan épült londoni színházakba, és ahova a színházak bezárása után ismét visszakerült a szakma. Az utcai játék jóval öregebb, mint a színház. Angliában a normann hódítás előtt már dolgoztak professzionális vándormuzsikusok: az egy bizonyos uraságot szolgáló sc^op-ok és a szabadúszó gleemanek, akik saját szerzeményeiket lanttal kísérve keresték meg közönségüket. A 13. század második felében jelent meg az angolban a minstrel szó, amely már többféle vándormutatványost jelöl. Lehettek ezek zsonglőrök, akrobaták, mesélők, de legjellemzőbben továbbra is a magukat hangszeren kísérő énekeseket nevezték így. Ezek az utcaművészek és előadásaik a 16. századig részei voltak a londoni mindennapoknak. A korabeli londoni színházak egyik csodája éppen az volt, hogy az akkorra már több száz éves hagyománynyal rendelkező, esetenként rendkívül magas színvonalú utcaművészetet beépítették előadásaikba. A főműsorszámnak szánt darabok előtt sokszor lehetett látni mutatványosokat a színpadon, akik mintegy „hangulatba hozták” a közönséget. Maguk a darabok is bőségesen alkalmaztak zenés, akrobatikus, táncos elemeket, és az előadás – főként a komédiák – után egy zenés-táncos „revü”, az úgynevezett jig zárta a délutánt.
Az utcaművészetek tehát számos elemmel gazdagították az angol reneszánsz színházat, de nemcsak a színpadát, hanem nézőterét is. Az utca népe belépett egy épületbe, de ettől még nem viselkedett másként, mint az utcán. A kötetlen hangulat, ami az utcai előadás természetes közege, az első komoly játéktér megnyitásától (1576) az utolsó színház bezárásáig (1642) mindvégig jellemző volt a londoni nyitott, amfiteátrum jellegű színházakban. És ezzel a hangulattal nemigen találkozhatunk mai színházainkban.
Az utcák hangulata viszont nem sokat változott az elmúlt 400 évben. Igaz, lovak helyett autók járnak, és ma már nemigen kell attól tartanunk, hogy valamelyik emeleti ablakból a nyakunkba zúdítják az éjjeli edény tartalmát, de az emberek viszonya a szórakozáshoz, a látványosságokhoz ma is ugyanaz. Az utcán ma is megtalálhatók a különféle mutatványosok, zenészek, bűvészek és művészek (igaz, Magyarországon kevésbé, mint a sokkal nyitottabb, és az utcaművészet hagyományait tudatosan ápoló nyugat-európai és tengerentúli országokban), és ott van körülöttük a kíváncsiskodó, beszélgető, közönséggé verődött járókelő-sokaság. Akárcsak annak idején. Ha tehát kíváncsiak vagyunk, milyen volt Shakespeare közönsége, ha tudni akarjuk, hogyan próbálták a kikiáltók felhívni a figyelmet az előadásra, ha érezni akarjuk a színpad lábánál álló, szotyit rágó bámészkodók hangulatát, vagy hogy miképpen viszonyult egymáshoz színész és néző, milyen sokszínű volt a közönség, álljunk be a tömegbe, és nézzük meg egy utcai mutatványos, bábos, zenész, színész, bűvész vagy zsonglőr előadását.
Hogyan érhetjük tetten az angol reneszánsz színház szellemiségét a mai utcaszínházak és utcai mutatványosok világában? Rögtön szembeötlő lesz a hasonlóság, ha megfigyeljük a különböző előadástípusok közönségének alakulását. Hogyan szerzik a mai kőszínházak közönségüket? Talán mai napig a leghatásosabb módszer, ha az információ szájról szájra terjed: a színházba járó közönség továbbadja ismerőseinek, hogy melyik előadást érdemes megnézni. Ez nem változott az elmúlt 400 év során. Azok megszólítására azonban, akiket elkerült a közvetlen, fülbe súgott üzenet, vagy akik még nem döntötték el, hogy a sok lehetőség közül melyiket válasszák, ma már számtalan kifinomult eszköz áll a színházak rendelkezésére. Ott vannak a plakátok és a műsorújságok, a rádió-, televízió- és újsághirdetések, a szórólapok. Ott van a legfrissebb eszköz: az internet, és a közvetlen, személyes megkeresés elektronikus levélben.
De hogyan csinálták Erzsébet és Jakab korában? 1580 körül az összes londoni színház teljes kapacitása nagyjából 5000 férőhely volt, ami az akkori durván 200 ezres lakossághoz mérten meglehetősen nagy szám. A férőhely kapacitás az 1610-es évekre a színházak szaporodásával több mint duplájára nőtt, míg a népesség csak mintegy 50%-kal gyarapodott. Nagy volt tehát a verseny a Londonban szórakozást kereső nép kegyeiért. Hogyan szólítsák meg a társulatok az embereket, hogyan keltsék fel érdeklődésüket, és hogyan vegyék rá őket, hogy éppen azt, és ne egy másik színházat válasszák? Erre a legmegfelelőbb eszköz a kikiáltók alkalmazása volt, akik közvetlenül a járókelőkhöz szóltak. A kikiáltás mellett sokszor a színház bejáratánál valamiféle látványos attrakcióval, zsonglőrködéssel, komédiázással sikerült megragadni az emberek figyelmét. Ilyet ma már csak fesztiválok, nyári játékok alkalmával látunk színházak környékén.
Ha megfigyelünk egy mai utcaművészt, pontosan az ősi mintát követi: kikiáltja, meghirdeti az előadását. Meghirdeti például, hogy öt perc múlva kezdődik a műsor. Ezután szóval tartja a közönséget, amíg elég ember gyűlik össze az előadás megkezdéséhez. Másik módszer, hogy magával a játékkal állítja meg a járókelőket, vagyis addig zenél, zsonglőrködik, énekel vagy táncol, míg elég ember gyűlik össze, hogy gyakorlatilag ugyanazt folytassa, mint amit addig csinált, csak szervezettebb, előadássá szerkesztett formában.
A mai kőszínházak világában már szinte el is felejtettük, hogy létezik ilyesmi. Megszoktuk, hogy az előadás akkor kezdődik, amikor szétmegy a függöny, és akkor van vége, amikor ismét összehúzzák (és ha függöny sok játéktérben ma már nincs is, a produkció elejét és végét pontosan érzékeltetik velünk). Az előadás általában szigorúan körülhatárolt esemény időben és térben; ami előtte és utána van, ami a színpadon vagy játéktéren kívül esik, az konvencionálisan nem része a műsornak. Ezek a határok azonban egy utcai előadásban, csakúgy, mint a 16–17. századi angol amfiteátrum színházakban szabadabb értelmezést kapnak. Ha nem is az előadáshoz, a szigorúan vett darabhoz, de mindenképp a színházi élményhez tartoztak a megelőző mutatványok, a kikiáltók harsánysága, a már említett ’jig’, a záró attrakció. Ilyesfajta dramaturgiával – előjátékkal, főműsorszámmal és ráadással – ma szinte csak az operettekben, musicalekben és az utcaművészek előadásaiban találkozunk.