Liget.org »
2010 / 2 » Földes György
– Extremitás lenne a haladás?
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1895
Ravasz könyvet vesz kezébe az olvasó. Ravasz, mert sem címe, sem szerkezete,
sem fejezetbeosztása nem árulja el önmagát. Nem meghatározások, korrajzok
egymásutánisága adja ki a gondolati ívet, nem egymásra épülő elemzések és
következtetések viszik előre a tudásra éhes tekintetet. Ravasz ez a könyv, mert
lassan, nem lineárisan építkezve, hanem megszakított gondolatmenetekkel vezeti
az olvasót egyre mélyebbre. Teszi talán azért ezt a módszert alkalmazva a szerző,
mert előbb magát a problémát akarja elfogadtatni, hogy azután – nem tagadva a
megoldás nehézségét – állásfoglalásra késztessen a haladás ügyében.
Mi is a probléma? Az, hogy a modernitás korában a fennálló rend kritikái,
amelyek a tőkés rendszer hibáit saját lényegéből eredeztették, a teljes
tagadásra, tehát a demokratikus intézmények, a piac elutasítására
kényszerítették a baloldalt. Majd a liberális kapitalizmus tényleges
meghaladására tett kísérletek erőszakra, és még tovább, magának a valóságnak megerőszakolásához,
totalitárius rendszerek kialakításához vezettek.
Mi akkor a teendő a mai, a posztmodernnek is nevezett korban, ha a mai
kapitalizmus is súlyos nehézségektől, ne féljünk kimondani, ellentmondásoktól
terhes? Amikor a társadalmi viszonyokat ma is áthatja az igazságtalanság? Mit
tegyenek azok, akik tudják, hogy a rendszerkritika ma nem kevésbé indokolt,
mint az elmúlt másfél évszázadban, de nem akarnak ugyanarra az útra tévedni,
mint amelyre a kapitalizmust meghaladni igyekvő radikális baloldal lépett
egykor? Van-e transzcendencia nélküli rendszer- és kapitalizmuskritika? Van-e a
demokrácia követelményéből nem engedő baloldali alternatíva a mai
kapitalizmussal szemben? Szabad-e, megengedett-e a sztálinizmus, az
államszocializmus veresége után „túlgondolkodni” a kapitalizmuson, lehet-e egy
másik, emberibb rendszert kívánni az emberiségnek?
Ezek azok a kimondott-kimondatlan kérdések, amelyekkel a szerző, számos
baloldali gondolkodóhoz hasonlóan küszködik.
Rokonszenves törekvés. A szerző a történelemhez fordul segítségért. Erre utal
az Eric Hobsbawmtól kölcsönzött alcím. Ez a történelem azonban nem az a
történelem. Kiss a filozófiát beszélteti a huszadik századi történelemről
anélkül, hogy szabályos tematikus filozófiatörténetet művelne.
Ebben a könyvben Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Walter Benjamin, Hannah
Arendt, Jacques Derrida mellett olyan gondolkodók extremitás-elemzéseivel
ismerkedhetünk meg, mint Giorgo Agamben, Pavel Florenszkij, Jean-Pierre LeGoff,
Emmanuel Levinas, Zbigniew Bauman, Peter Sloterdijk, Gilles Lipovetsky, Slavoj
`´Zi`´zek, hogy csak a nagyobb terjedelemben megjelenőkre hivatkozzunk. Ebből a
sorból talán csak Florenszkij lóg ki, akinek az élete érdekesebbnek tűnik, mint
társadalomelméleti munkássága. Saját polcomról – amelyről az előbb felsoroltak
egy része őszintén szólva eddig hiányzott – egy szerzőt ajánlottam volna: a
posztmodern kapitalizmus kultúrájának mély értőjét és kritikusát, Fredric
Jamesont. Ő sokat segíthetne a szerzőnek a jelenkori kapitalizmus bírálatában.
Ezek a megjegyzések nem változtatják meg a lenyűgöző, tiszteletet parancsoló
összképet, amely korábban nem ismert gondolkodók olvasására ösztönöz.
Számomra, aki a posztmodern idején, és azzal szemben is hiszek abban: a valóság
lényege nem az, hogy szövegekben jelenik meg, vagy hogy csak általuk létezik,
ezért a szövegekben éppen az a fontos, ami segít megérteni a valóságot. (Persze
ettől még kötelező és nem haszontalan emlékeztetni a szöveg nyelvi, társadalmi
vagy éppen ideológiai meghatározottságára.) Méltánylandó, ha egy szöveg nem az
„igazi” szövegértés nehézségeiről győz meg, hanem az olvasó és a valóság közé
áll, hogy jelezze, milyen nehéz is, bonyolult is szövegnek lenni. Méltánylandó,
ha a szöveg nem a megismerés nehézségeiről szól, hanem inkább arról, miként is
érthetem meg a szöveg segítségével a világot, amelyben éltek és élek.
Szerencsére, a könyv gazdag tárháza az ilyen elemzéseknek. Azok a
szövegelemzések a legvonzóbbak, amelyek valójában a történelmi és társadalmi
összefüggésekre irányítják a figyelmet.
Nagy öröm, hogy a szerző saját megállapításai, gondolatai nem maradnak alatta
az általa értelmezett szövegek színvonalának. Álljon itt bizonyítékul egy ars
poeticának is tekinthető idézet: „Az a társadalomtudomány, amely nem tud mit
kezdeni az átlagember átlagszenvedéseivel, legyen bármely elegánsan
kidolgozott, valahol mégiscsak utat tévesztett.” (202. o.)
A könyvben jelentős helyet foglal el a totalitarizmus bírálata, talán
túlságosan is nagyot a benne lévő újdonságértékhez képest. Erre magyarázatot ad
a cél. Ezek a részek hitelesítik: a szerzőben nincs nosztalgia az
államszocializmus, a paternalizmus, a diktatúra iránt. Könyvének
antikapitalista érzülete, a mai kapitalizmus bírálata nem a demokrácia
tagadására, hanem megerősítésére épül. Ebből a szempontból fontos a könyvet
lezáró gondolatmenet is, amely az elnyomás és a barbárság elleni küzdelem
jegyében egyszerre igényli a demokratikus vitát, a politikai képzelőerő
vállalását és az alternatívakeresést. (265. o.)
E fonalat már az indító fejezetek gombolyítani kezdik. Kiss már akkor számon
kéri a politikai szövegen az összevethetőséget és a jövőakarást (76. o.), amit
haladásnak is érthetünk, ha hiszünk a társadalmi problémák megoldhatóságában.
A könyv kapitalizmuskritikája, a menedzser-ideológia és a szakértő-mítosz
bírálata is erre a hitre épül: ha a lét nem feltétlenül ésszerű, és ha a puszta
lét nem elégséges igazolása a fennálló rendnek, ha a globális-liberális
kapitalizmus is hordozza a totalizálódás veszélyét, akkor indokolt a
megelőzésen, a meghaladáson gondolkodni. (82–83. o.) Jellemző, hogy hosszan
idézi Sloterdijket, hogy akiben nincs (történelmi) harag, az nem értheti meg a
jelent, a körülötte zajló folyamatokat. (159. o.) Majd maga is hitet tesz az
igazságtalanság és a jogellenesség elleni felháborodás szükségessége, a harag
kultúrája mellett. (172. o.)
Azt hiszem, ez az alapállás segítség a gazdasági, társadalmi problémákkal, a
kulturális elnyomással küzdő emberek, gondolkodók, baloldaliak számára.
Egyúttal komoly figyelmeztetés is: aki beleveszik a praxisba, aki nem keresi a
hidat jelen és jövő között, aki csak alkalmazkodni igyekszik, aki csak a
részérdekeknek akar helyet csinálni, akinek csak taktikája van, de nincs
stratégiája, az lemond az alternatívaállítás keresésének kötelességéről. Elméleti
megalapozás nélkül nincs érdemi baloldali politizálás. Ezt jól látja a szerző,
aki jogosan marasztalja el a magyar baloldalt intellektuális igénytelensége
miatt. (78. o.) Bár a sommás ítéletben rejlő igazság nem ment fel azoknak a
gondolatkísérleteknek az ismerete alól, amelyek mégiscsak fel-felbukkantak a
magyar szellemi és politikai baloldal elmúlt kétévtizedes történetében.
A kritikai gondolkodás és a politikai cselekvés közötti kapcsolat azonban
nemcsak a jelen meghaladásának igényétől függ. Ez a viszony nem pusztán az
elméletalkotás szükségességének belátását, a kölcsönös elfogadást és
kiigazítást, a két oldal párbeszédét feltételezi. A kritikára épülő praxis
akkor teremthető újjá, ha a kor emberét meg tudja szólítani a haladás mellett
elkötelezett szellem és politika. Csakhogy kérdés: a tömegtársadalomban, az
intézményi logikák uralmának idején felelőssé tehetők-e sorsuk alakulásáért az
individualitásba „szabadított”, kényszerített emberek, az igazságtalanságok,
jogtalanságok elszenvedői. (149. o.) A könyvből az tűnik ki: egyéni felelősség
nélkül, felelősségérzet és -vállalás hiányában nincs közös akarat. Erkölcs
nélkül nincs hitelesség. Elmélet és erkölcs nélkül nincs hiteles harc az
igazságtalanság, a jogtalanság ellen. A társadalmi részvétel nélküli demokrácia
a professzionalizmus köntösébe bújt elituralom, amely teret teremt a barbárság
megszerveződéséhez.
Ez az üzenete ennek a jelentős könyvnek, amely megállapításaival, logikájával
és igényességével egyaránt segíti az útkeresőket.
Kiss Lajos András: Haladásparadoxonok - bevezetés az extrém korok filozófiájába