Liget.org »
2010 / 2 » Kovács Gábor
& Mester Béla – A koncentrációs tábortól a
menedzserkapitalizmusig – A modernitás rövid története paradoxonokban
elbeszélve
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1894
K. G.: Paradox és kihívó a cím, nem vitás. De hát milyen is lehetne, mikor a
könyv, amelyet most az olvasók figyelmébe szeretnénk ajánlani, maga is paradox
és kihívó. Kiss Lajos András kötetének a Haladásparadoxonok címet adta, az
alcímmel pedig igényét fogalmazta meg: bevezetést akar adni az extrém korok
filozófiájába. Úgy gondoltuk, a kötethez rendhagyó bemutató illik.
A boldoggá vagy szentté avatási eljárásból ismert gyakorlat, hogy az ügyet
előterjesztő ügyésszel, illetve a kérelem jogosságát alátámasztó tanúkkal és
szakértőkkel szemben ott áll az advocatus diaboli, aki a kérelem jogosságát
cáfoló körülményeket gyűjti össze; ilyenformán valóban az ördögöt képviseli a
perben. A továbbiakban én leszek az ügyész, aki a szerzőhöz hasonlóan a haladás
mélységes paradoxitása és abszurditása mellett érvel, míg Mester Béla az
advocatus diaboli, jobban mondva az advocatus modernitatis, aki álláspontunk
tarthatatlanságára, hogy ne mondjam, paradox voltára igyekszik rámutatni. Hogy
Kiss Lajos Andrást a végén boldoggá avatjuk-e vagy sem, most még nem tudható.
De hát az ítéletet sohasem szabad prejudikálni.
Haladás. Nem vitás, szemantikailag igencsak túlterhelt fogalom. Ha hűséges
maradok a könyv szelleméhez, leghelyesebb talán Walter Benjaminnal kezdenem,
aki Kiss Lajos András számára a többi német, francia és orosz
modernitáskritikus mellett alapvető referencia. Benjamin víziója a haladásról
igen érzékletes, sokkal többet elmond a tárgyról, mint amennyire egy száraz
definíció képes:
„Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne
valamire és el akarna hátrálni tőle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai
kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol
mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen
romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a
holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a paradicsom felől,
belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni
őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít,
miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”
Amikor Benjaminnak A történelem fogalmáról című írása 1940-ben megjelent, a
modern civilizáció már túl volt a 19. század enthuziasztikus haladás-imádatán
és az első világháború utáni katzenjammer évein. A világ belépett a
totalitarizmusok korába, s elkezdődött a második világháború. Auschwitz és a
Gulag csúcsteljesítményen üzemelt.
Jellemző, hogy a weimari Németország politikailag oly távol álló két
gondolkodóját, Walter Benjamint és Carl Schmittet is foglalkoztatta a kivételes
állapot problémája – mondja Kiss Lajos András. Mintegy ráéreztek arra, hogy ami
következik, az állandóvá váló kivételesség paradoxonjával közelíthető meg
leginkább. A huszadik századi modernitás a folyamatos anómia létállapota. A
Walter Benjamin-féle kép szuggesztív ereje ugyancsak paradoxonból táplálkozik.
Úgy használja a haladás eszméjéhez tartozó hagyományos fogalmi keretet, hogy
egyben szét is töri azt. Ennek a fogalmi keretnek ugyanis két alapvető eleme a
szükségszerűség és a paradicsom – égi vagy földi –, valamint a múltból a
jelenen át a jövőbe tartó mozgás. Hogy az angyal nem előre, a jövőbe, hanem
hátrafelé, a múltba néz, teljességgel megváltoztatja a haladásfogalom eredeti
optimista jelentését. A haladás itt is emberi szándékoktól függetlenül,
feltartóztathatatlanul megjelenő természeti erőként lép színre – nagyon
hasonlóan a globalizáció mai megjelenítéseihez –, ám eredménye nem anyagi és
szellemi gyarapodás, hanem egyre növekvő romhalmaz és mérhetetlen mennyiségű
emberi szenvedés.
A haladás fogalma kezdettől belső ellentmondással terhelt: individuális
cselekvők cselekvésének eredménye, ugyanakkor olyan szükségszerű folyamat,
amelyik irgalmatlanul eltiporja a vele szembeszegülőt. Hannah Arendt – aki
szintén gyakori szereplő a könyvben – az újkor legriasztóbb jelenségének éppen
ezt tartja: hogy az emberi cselekvések és történetek értelmét magába olvasztja
egy személytelen folyamat.
A haladásnak két oldala van: egyszerre jelenti a hatalom és az emberi szabadság
növekedését. A hatalom a környezet és más népek vagy saját társadalmunk
alávetett tagjai fölött gyakorolt technológiai-gazdasági hatalom.
A modern progresszió sajátos Janus-arcúságát leginkább Francis Bacon és
Immanuel Kant eltérő felfogása érzékelteti. Az előbbi kiindulópontja, hogy a
tudás hatalom, s a haladás ennek a növekedése, a königsbergi filozófus szerint
viszont a haladás kiemelkedés az emberi kiskorúság állapotából, olyan folyamat,
amelynek során az ember etikailag autonóm lénnyé válik. A kettő kéz a kézben
jár; miközben a 18. század végének forradalmai jogokkal ruházzák föl az egyént,
a kialakuló állami bürokráciák a Foucault által oly pontosan leírt fegyelmező
kontrollmechanizmusok segítségével be is zárják – ahogyan Max Weber fogalmaz: a
modernitás acélketrecébe.
A harmincas években, a sztálini Szovjetunióban a haladáshit hivatalos állami
ideológiává, afféle kvázi-államvallássá vált, fölkent papsággal és hívőkkel. A
barna totalitarizmus, a nácizmus elutasította a felvilágosodás kereszténységben
gyökerező, az emberi nem egységére vonatkozó tételét, s a hozzá kapcsolódó, a
haladást az emancipáció folyamataként szemlélő kanti nézetet; helyébe a
fajiságot állította. A nácizmus egyik fő ideológusának számító Houston Stewart
Chamberlain a faj gondolatát a szociáldarwinizmus jegyében összekapcsolta a
haladás fogalmával. Szerinte a történelem a teuton és a zsidó faj küzdelmének
színtere, ám a teuton faj nem készen jelenik meg, hanem evolutív folyamat során
alakul ki, vagyis fejlődésen megy keresztül. Chamberlain egyik legvészterhesebb
gondolata minden bizonnyal az volt, hogy a fajnemesítés érdekében a természetes
szelekciót a mesterséges szelekció váltsa fel.
A 20. század totalitárius ideológiái a különböző 18–19. századi
haladáskoncepciókból mindenekelőtt az emberi természet változásának és
változtathatóságának tételét vették át, de eredeti értelmét teljesen
megváltoztatták. Korábban az emberi természet fokozatos tökéletesedésének
lehetőségét, aztán a manipulációt jelentette. Az embert olyan üres lapnak tartották,
amire a totalitárius társadalomtechnikák segítségével tetszés szerint bármi
felírható.
Hogyan és meddig őrizheti meg az alkotó értelmiségi integritását a
totalitarizmus megsemmisítő táboraiban? Pavel Florenszkijnek, a könyv egyik
főhősének esete példázza, hogy ez is csak paradox módon lehetséges. Florenszkij
egyszerre jelentős tudományfilozófus és meggyőződéses antiszemita, a
holisztikus ökológiai szemlélet egyik úttörője, de akaratmitológiát és
vezérkultuszt hirdető ideológus, aki végül az általa is propagált
totalitarizmus modellintézménye, a Gulag áldozataként végzi.
M. B.: Haladás, paradoxonok. A haladás paradoxonjai, extremitások. Mióta
figyelemmel kísérem Kiss Lajos András gondolkodását, valamilyen, mindig éppen
aktuális hangsúllyal újra és újra ezeket a fogalmakat járja körül. (Pedig
figyelem már a szerző eszméinek alakulását jó ideje, gyakorlatilag a
kezdetektől, ha nem is tanítványként, de afféle ifjabb, fogadott szellemi
testvérként, szenvedélyes testvéri civódással.) A haladás extremitásai iránti
vonzódás háromfajta lehet. Az első kettő kézenfekvő. Következhet a szerző
személyiségéből – ezt a szerzői és a privát én megkülönböztetésének általánossá
válása óta nem illik firtatni. Következhet a világállapot extremitásából – Kiss
Lajos András nyilván így is gondolja, de abból mégsem indulhat ki, hogy
„veszett a világ”, hiszen ezt szánja műve konklúziójának, ezt igyekszik
bizonyítani. Mégis a vonzalom harmadik fajtája a legjellemzőbb a szerzőre és
arra a szerepre, amelyet időről időre megjelenő könyveivel a magyar szellemi
glóbuszon eljátszik. Szellemi bevezetést tartunk hát kezünkben olyan filozófiák
világába, amelyek extrémnek látják korukat, és paradoxnak a haladás fogalmát.
Igen kevés kivétellel francia, német és orosz szerzők munkái vonulnak fel.
Némelyikük nálunk is gyakran hivatkozott modern klasszikus, némelyikükről
viszont elmondható, hogy életművüknek a kötetben említett vonatkozásai magyarul
csak Kiss Lajos András írásaiból ismertek. Az újabb kontinentális filozófia
egyik áramlatában kibontakozó haladásproblémák körüljárásáról, értő elemzéséről
van szó a kötetben. Hogy melyik ez az áramlat? Nehéz volna megmondani, ugyanis
másutt nemigen találhatjuk e neveket így, egy szálra fűzve. Az egyes szerzők
interpretációiból Kiss Lajos András kötetében többé-kevésbé koherens
modernitás-kritika kerekedik.
A haladás szónak, és nyugati nyelvekben honos megfelelőinek, amelyek a
progresszió kifejezés családjába tartoznak, mindig kettős értelme volt. A
történelem, a társadalmi világ ugyan bizonyos törvényszerűségek alapján
fejlődik, halad előre; az ebben a világban élő gondolkodó ember azonban nem
lesz automatikusan része a gondolati progressziónak: nem minden ember, még csak
nem is minden okos vagy bölcs ember haladár is egyben, hiszen maradnak
közöttünk – maradiak is. A Kiss Lajos András értelmezte, egyben konstruálta
kontinentális hagyomány fő karakterisztikuma, hogy éppen a modernitás nagy
európai szellemi progressziójának örököseként teszi problémává a haladás
fogalmát. E könyv is bizonyság, hogy progreszszív haladáskritikák léteznek.
Lássuk, hogyan lehetségesek! Ha fölidézzük a kötetben is jelentős teret kapó
totalitarizmus-elméleteket, főként Hannah Arendtét, és elmélkedünk
eszmefuttatásaikon, hamar észrevehetjük, hogy valójában antropológiai alapvetést
tartunk a kezünkben. A kérdés: hogyan vezethetett az emberi történelem az
ismert totalitárius rendszerek kialakulásához; illetve, hogy milyen az az
emberi természet, amely lehetővé tette, vagy legalábbis nem gátolta meg e
rendszerek kialakulását. A legkülönbözőbb válaszok szinte mindegyikében tetten
érhető a visszarettenés a történelmet fejlődésként felfogó filozófiáktól, és az
ezekkel szorosan összekapcsolódó antropológiai nézettől az emberi természet
tökéletesíthetőségéről. Ha a történelem ide vezet, és az ember idáig
tökéletesíthető, akkor köszönjük, nem kérünk belőle, inkább visszahátrálunk egy
régebbi vágású, ahistorikus humanizmushoz. A szellemi reflex ismerős lehet a
háború előtti magyar kultúrából is: Babits rossz lelkiismerete ifjúkorának
irracionalista nézetei miatt, az a gesztus, ahogyan költőink ismét kötött
formákba kapaszkodnak, vagy a szerep, amelyet Kerényi Károly köre az antik
tanulmányoknak szánt a társadalomban, mind hasonló életérzésről tanúskodik.
Megélt már valami hasonlót az európai filozófiatörténet egy évszázaddal
korábban, az 1848 utáni évtizedekben is. Nem az történt velünk, amit ígértünk
magunknak – tehát elegünk van a történetfilozófiából. Tetteink alapján nem
olyannak bizonyultunk, mint amilyeneknek reméltük magunkat – tehát elegünk van
a történelem során fejlődő, finomodó emberi természetről szóló nézetekből.
A totalitarizmusok tapasztalata éppen az európai haladár értelmiség számára
dolgozható föl nehezen szellemileg. Régi vágású, katonai diktatúrákkal szemben,
legyenek azok bármilyen véresek, van értelme a történelem ítélőszékéhez
föllebbezni. Régi vágású, konzervatív úriemberek ugyanilyen magától értetődően
utasíthatják el ugyanezt a katonai diktatúrát mint hagyományellenes, mellesleg
embertelen újítást. A totalitarizmus azonban, különösen annak szovjet
kommunista válfaja, de más fogalmi keretben tulajdonképpen a náci rivális is,
kisajátította, saját vallásává tette a haladás gondolatát: a történelem,
legalábbis az emberiségnek, a proletariátusnak, vagy éppen az árja fajnak a történeti
kialakulása, öntudatra ébredése és megszerveződése, egyszóval előtörténete
bennünk véget ért. A régiek homályos fogalmai szerinti a történelemnek mi
vagyunk a végcélja, az igazi történelem azonban éppen bennünk és általunk
folytatódik. Az egykori haladár európai filozófus abba a helyzetbe kerül, hogy
voltaképpen komolyan veszi ezt a totalitáriánus önképet, önideológiát, és
rafinált módon továbbfejleszti egyfajta negatív világtörténelemmé. A
totalitárius rendszereknek a múltból meglehetősen szabadon összeválogatott,
büszkén vállalt előzményeiből – emlékezzünk csak a „haladó hagyományokba”
tartozó művek és irányzatok gyakran változó kánonjaira – hamar bűnlajstrom
készül. A 19. század világtörténelmét, amely végül is profanizált üdvtörténet,
könnyedén fölváltja a Gonosz evangéliuma, amelyben az európai haladás minden
egykori történelmi emléke az ipari forradalomtól a felvilágosodáson keresztül
egészen az újkori racionalizmusig, vagy akár az ekével és igásállattal történő
gabonatermesztésig, fontos útjelző táblává, egyben mérföldkővé válik az
emberiséget a Gulágra és Auschwitzba szállító nyílegyenes úton. Ha nem tudunk
valamilyen erős, érvényes állítást tenni a totalitarizmus által elorzott
történeti tudatról, nem tudjuk visszaszerezni saját, társadalmi értelemben
progresszív haladásfogalmunk számára, és ugyanakkor nem is tudunk lemondani a
haladás valamilyen fogalmát magában foglaló történeti tudatról, akkor csak ez a
negatív történetfilozófia marad számunkra. Modernitás-kritika a
totalitarizmusok emlékének árnyékában, avagy olyan történetfilozófia, amelynek
fő kérdése a sejtett katasztrófa küszöbén: hogyan jutottunk idáig.
Kiss Lajos András: Haladásparadoxonok - bevezetés az extrém korok filozófiájába