Liget.org »
2009 / 7 » Bíró Zsuzsa
– Asa – nisi – masa
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1728
Jól tudtuk, hogy amennyiben létezne belső ruhatár, az valójában csak közbülső ruhatár volna, a még belsőbb és még belsőbb ruhatáraknak egyik állomása, egészen a legvégsőig, ha egyáltalán – és nem valamiféle periódikus láncolatról van szó, mint Borges bábeli könyvtárában. Akkoriban a Szabadíts meg a gonosztól című film forgatókönyvét szőttük-fontuk (Mándy Iván Mélyvíz című darabjának ötletéből), és a Charta ’77 kavarta fel a kedélyeket. De annak előtte másfél évtizeddel, ezerkilencszázhatvanháromban, amikor nálunk amnesztiát hirdettek, Amerikában meg lelőtték Kennedyt, sok fiatal kollégámmal együtt még azt hittem, ha elég makacsul dörömbölünk az ajtón, előbb-utóbb úgyis kinyílik.
Sokáig nem nyílt ki.
Masszív, vastagon párnázott ajtó volt. A szocialista kasztrendszer pompás gyártmánya, mögötte nem belső ruhatár rejtőzött, hanem belső vetítőterem (további belső vetítőtermek egy darabja), a teremben a szakma kiváltságosai (filmhercegek, mozigrófok), a vásznon a legújabb nyugati filmek, hétről-hétre új alkotások, az arisztokrácia örömére. A filmek csekély része, ha politikailag megfelelt, jóval később hivatalos forgalmazás útján bemutatásra került a mozikban is. Így ment ez. Ha nem ismerted a részvétel mámorát a titkos-belső vetítéseken, a vásárlás boldogító érzését valutás boltokban, a soronkívül kiutalt nyugati autók birtokba vételének kéjét, vagy mindezen kéjek sóvárgását, semmit sem tudsz a szocializmusról.
Akkor sem tudsz semmit, ha nem ismerted Keleti Mártont, a félelmetes és röhögséges kényurat. Valami titokzatos jogcímen ő rendelte el, hogy a belső vetítőbe csak a filmarisztokraták léphessenek be, mi, fiatalok, még politikailag éretlenek vagyunk, mondta; bizonyos nyugati filmek megtekintése ideológiailag összezavarna bennünket. Ezt az aljas indokot az ötvenes évek elején a főiskolán is sikerrel alkalmazta, a filmfőtanszak vezetőjeként jóformán mindenkit kitiltott a vetítésekről. Valamikor vékonydongájú, bohém legény volt, és a Nyugat leközölte egy írását. Később megbízható elvtárs lett, ezt több Kossuth-díjjal jutalmazták, a megfelelés bajnoka volt, egoista, falánk és pénzéhes, kis gömbölyű vicclap-figura, külsőleg az angol tőkés karikatúrája, John Bull. A munkatársai kiröhögték és féltek tőle, ő is félt tőlük, és megvesztegette, akit lehetett, mindig tudta, kit, hogyan kell megnyerni, kinek a tehetségét kell két fillérért, néha többért megvenni, örökre kibérelni, ha úgy adódott, lelkeket is vásárolt. Akkor, hatvanháromban már elbizonytalanodott, felfigyelt a fiatalokra, azt hitte, birtokában vagyunk valaminek, amit ő már nem birtokol vagy talán soha nem is birtokolt. A véletlenek láncolata hozta úgy, hogy ő forgassa le azt a filmet, aminek a forgatókönyvét életemben először önállóan írtam. Ültem náluk a szalonban, jött a szobalány, a tálcáján plum cake illatozott, plebejus nevén mazsoláskenyér. Húsz évvel előbb egy osztálytársnőm lakott ebben a lakásban, egy bárókisasszony, a neve Denise volt, egyszer meghívott a zsúrjára, ugyanebben a szobában ittuk a tejszínhabos kakaót, akkoriban kapituláltak a németek Sztálingrádnál.
A munka a kényúrral nem bizonyult kellemetlennek, nem ő kínzott engem, én kínoztam magam, ő csak a kész termékre volt kíváncsi, a részletek nem érdekelték. Nagy keservesen végre elkészült a forgatókönyv, és egy decemberi reggel megtudtam, hogy a hivatalok jóváhagyták a munkámat, szédítő érzés volt, a felhők fölött repdestem, zseninek képzeltem magam. Nemsokára azt is megtudtam, hogy pont aznap este a belső vetítőben az az évi moszkvai fesztivál díjnyertes filmje, a Nyolc és fél lesz műsoron. A díj háttértörténetét jól ismertem, de ez egy másik sztori, elég annyi, hogy a szovjet kultúrpolitikusok tiszta szívből utálták Fellini immorális alkotását, és agyafúrt cselszövésekkel próbálták visszaverni az ostromot, amit a zsűri néhány tagja (elsősorban Herskó János barátom) indított a díj érdekében, szerencsére a jó ügy győzött. Akkor és ott, azon az emlékezetes reggelen úgy éreztem, nekem is harcba kell szállnom ezért a filmért, nemcsak a magam, de kollégáim nevében is. A kényúr kegyes hangulatban volt, azonnal kibocsátott egy pátenst, amely mindnyájunkat feljogosított ezentúl a vetítések látogatására. A hír hamar terjedt, estig minden érintett tudta, hogy én eszközöltem ki a kiváltságot, nem csodálkoztam volna, ha a kollégáim felállnak és tapsolnak, amikor életemben először belépek a belső vetítőbe. Nem álltak fel, nem tapsoltak. De nem éreztem csalódást, ahogy a Mirandolinában mondja a bolond lovag: tudtam, hogy vagyok, aki vagyok. Ami azt jelenti, hogy valójában még a felhők fölött lebegtem, tudtam valamit, volt valamim.
Aztán elkezdődött a film. Guido az autóban ült, az országúton száz meg száz autó megrekedt, Guidónak légszomja volt, fuldoklott. És ott voltunk a gyógyszanatóriumban, nagy kalapos idős hölgyek vonultak a gyógyvízes pultokhoz a Walkűrök lovaglásának dallamára, tudvalevő, a Walkűrök egy-egy halott harcos lelkét szokták csata után felvinni a Walhallába, ez olyan germán dolog, Guido, a filmrendező, olasz módra, napfényben és narcisztikus makacssággal kapkodott menny és föld között, emlékek, vágyak, képzelet és valóság zürzavarában. „Eminenciás uram, én nem vagyok boldog...” – mondta Guido a gőzfürdőben a vénséges-vén bíborosnak. „Miért akarsz boldog lenni, fiam? Nem ez a feladatod az életben. Egyikünk sem azért van a földön, hogy boldog legyen.” És ott volt a rakétakilövő, a sok nő, a fehér ruhás lány, a fekete ruhás rettentő Saraghina, aki táncolt és énekelt a tengerparton, vergogna, kiabálták a papok, és ott volt a körtánc. És Nino Rota zenéje.
A mesék arra tanítanak, hogy vannak ajtók, amelyeknek a zárját nem szabad feltörni, mert a hely szelleme megbünteti a betolakodót. Ez történt velem azon a bizonyos napon. A vetítés végére nem voltam senki, nem maradt semmim, az önbizalmam száz darabra törve hevert a padlón, és fogalmam sem volt róla, hogy valamelyik belső boltban találok-e majd olyan ragasztót, amivel összeragaszthatom a szilánkokat.