Rettegtem a gondolattól, hogy apámnak valami baja lehet. Nem tudtam elképzelni. Az én apámnak nem lehet bántódása. De közben éreztem, hogy folyton veszély fenyegeti. Ha este rosszul volt, hallgattam a jajgatását, amíg álomba nem szorongtam magam. Törtem a fejem, mit tehetnék. Kitaláltam egy imát. Az első szótól az utolsóig én fogalmaztam, elmondtam titokban minden este. Ez megnyugtatott. Senki nem tudott erről. Tizenhárom éves voltam, amikor apám meghalt. Úgy érintett, mint a végítélet. Lehullott rólam a tévhit, hogy Isten ül a felhők közt, s ha jó vagyok, megjutalmaz. Szabad lettem.
Apám negyvenkét éves korában halt meg, anyám harminnyolc volt akkor. „ő miért nem élhet?” – kérdezte újra meg újra, könnyek között. Sorsszerű ítéletet látott apám halálában, mint ahogy kitüntető figyelmet abban is, hogy a koncentrációs táborból megmenekült. (A történések személyessége, azt hiszem, rendben van, de hogy ezt egy mindenekfelett álló lény szerintünk igazságos vagy igazságtalan ítéleteként fogadjuk el – naivitás.) Úgy gondolta akkor: feladata van. Nem volt istenhívő, csak fatalista. Választottnak hitte magát – de ez csak az igazság egyik fele. Lelke mélyén törékeny volt, mindig tudta, hogy nincs „felső” védelem. Élete utolsó hónapjaiban, amikor a végzetes betegség szembesülésre kényszerítette, ezt élte át. Megszelídült, s hálát érzett minden iránta megnyilvánuló segítőkészségért, mert az valóság volt, nem elképzelés vagy teória. – „Orvosi műhiba!” – mondta Géza nagybátyám, aki felvilágosítást kért az orvostól apám halálának okairól. Szavaiban vádló keserűség volt. Az élet történéseit egy rémálom várt és elkerülhetetlen eseményeinek tekintette. Önigazolásképpen vette tudomásul a tragédiákat, s naponta mesélte újra őket. „Miért!?...” – tette fel a kérdést. „Nézze, Lukács úr, ez olyan, mint a Talmud. Lehet napokon, éjszakákon át csűrni-csavarni, mesélni, hogy volt, mint volt... Miért!? Nincs megalapozott válasz.”
„A szüleink után mi jövünk” – mondta egy nyár-alkonyi sétán Gonda Péter barátom. Nem gondoltam, hogy ez az ő esetében milyen hamar valósággá válik. Először az édesanyja halt meg, nyolvannyolc-nyolcvankilenc éves lehetett, aztán az édesapja, aki akkor már elmúlt kilencven. Amikor meglátogattam őt a felesége halála után, úgy nyitotta ki a Fejér György utcai ház kapuját, hogy elnézést kért, amiért a lift nem jár. Kérdezte: gond-e felsétálnom a második emeletre. Mondtam: még nem gond. Neki sem – felelte. Egy hónap múlva meghalt. A fia, a barátom, nem sokkal ezután tüdőrákban megbetegedett. Félévvel a diagnózis megállapítása után négyszemközt voltunk egy Széher úti luxuslakásban. „Miért?” – kérdezte. Azaz: mitől betegedett meg? Péter okos volt, meglepett volna, ha erre nem kérdez rá. Veszteni valója nem volt, nem kímélte magát. Olyasvalamit mondott, amit én is gondoltam. „Akkor az a tanulság, hogy...?!” – a következtetés irreális volt, nevettünk rajta. Hipotetikus volt és utólagos: a jelenben hangzott el, de a múltra vonatkozott. Egy teljes sors benne volt: döntéseivel, kényszereivel, vonzalmaival és választásaival. Péternek többet mondhatott, mint nekem, hiszen róla volt szó, az ő múltjáról – tanúja volt minden részletének. Biztos volt a gyógyulásában. Tudtam: ekkor látom utoljára, merthogy Párizsban élt. Nyár vége volt. Néhány hónap múlva meghalt.
„Miért?” – kérdezte a gyerek. Válaszoltam. „Miért?” – kérdezte újra. Megint válaszoltam. „Miért?” – jött ismét a kérdés. A gyerek négyéves volt. Sétáltam vele a várban. A hangjában éreztem a boldogságot: akkor fedezte fel a kérdezés mámorát. A valamire – múltra – rálátás és rákérdezés örömét, lényegében azt, hogy van.
Miért? – teszem fel magamnak is a kérdést, bár tudom, hogy már nem vagyok gyerek. Ha valaki a saját életére kérdez, egyedi, mondhatjuk: kizárólagos kapcsolatban van a témával. A kérdés nem független attól, aki felteszi. Már az is tőlünk függ, mire kérdezünk rá: mit veszünk észre, mit érzékelünk a múltunkból, mennyire vagyunk őszinték, hol tartunk. Miért alakult így az életem? Mi okozta azt a nagy törést, ami után mindent újra kellett kezdenem?
Ifjabb éveimben sokat szenvedtem mások keserves sorsától, s azt kívántam: jutna inkább nekem valami embert próbáló nehézség. Jutott. Ma azt mondhatom: visszataláltam oda, ahol egykor eltévedtem. Mint a mesében. Meg kellett találnom újra saját hangom, saját gondolataim, ahogy én beszélek-gondolkodom, s nem valaki más. Vannak persze kérdéseim, és ez jó.
A kérdező ember látens módon a mindent tudás letéteményese. Ahol kérdés van – ott válasznak is kell lennie. Igaz, a válasz nem lehet ugyanazon a szinten, mint a kérdés, s a válaszhoz a kérdezőnek válaszadóvá kell alakulnia. (Szavakon át vezet az út, általuk emelkedhet jelenlétünk és tudatunk szintje, bár az alany legmagasabb szintű magja eleve ott van. Ha nem lenne ott, nem éreznénk, hogy van, hogy lehetséges a válasz.) Ez a bizalom a mindenkori új felé jelent nyitottságot. Befogadó mozdulat, melyet egy semmit nem akaró, szelíd figyelem teremt. A kérdések végtelen emelkedésnek nyitnak utat. Engem nem zavar „a nem ismert és rólam nem tudó terek végtelensége”. Nem rémülök meg. A „végtelen terek örök hallgatása” sem ijeszt. Ezt valaki gondolja. Pascal vagy én... Mondjuk, most én. Bennem hallgatnak a végtelen terek... Az is én vagyok, nincs miért szoronganom. Csak képzelem, hogy nem tudnak rólam. Ez rémíti Pascalt – engem nem. Különben is: miért is tudnának rólam a „végtelen terek”? (Értem, persze, hogyne érteném, hogy ez csupán költői megfogalmazása annak, milyen kicsik vagyunk mi, emberek, a térségek végtelenjéhez képest. Igaz. Még sincs nagyobb lény itt az embernél.) Ez nem segítene rajtam. Rettegni!?... Csak ürügy minden, a végtelen terek, a hallgatás. Előbb van a rettegés. Megfigyeltem, hogy félelmeim tiltakozásból fakadnak: elképzelek valamit, s hárítom – az el nem fogadásból születik a szorongás. Megtanultam az ellenkező irányú mozdulatot. Ha meg tudom tenni – megszelídül a fojtogató szorongás, átváltozik: értelem lesz belőle s érzékelés. Csak elfogadó akarat tesz szabaddá. A kérdések, „miértek” ehhez a mozdulathoz vezetnek.
Hallgatnak a végtelen térségek. Ismeretlen, rólam mit sem tudó terek. Hegyek, erdők, dombok, völgyek, maga a „világ”, csillagok, égitestek, az egész kozmosz. Hallgatásuk nekem szól. Csak nekem tűnik fel. Van róluk szavam. Miért hallgatnak? Miért vannak itt? Mit mondanak nekem? Csak én tudom feltenni a kérdést, ők nem tudnak kérdezni, nincs nyelvük, szavuk – csak hallgatásuk van. Nekem hallgatnak. Azon a határon, melyen némaságukat fel tudom fogni. Íme az egyik lehetséges válasz Pascal kérdésére: „miért vagyok éppen itt?”... Például, hogy választ adjak a végtelen térségek hallgatására: hogy mire valók? S mire indítanak engem?
Lehet kezdeni. Embernek való.