„...az egyik csövet – folyamatos megfigyelés céljából – az edényben hagytam: megjelöltem az üvegen a higany magasságát, és nem nyúltam többé hozzá – írja Périer sógorának, Blaise Pascalnak 1648. szeptember 22-én. – Ezután megkértem Chastin tiszteletest, a ház egyik lakóját, aki épp oly jámbor, mint amilyen eszes, és az efféle dolgokban nagyon világosan gondolkozik, hogy a nap folyamán időről időre fáradjon oda és figyelje meg, hogy történik-e valamilyen változás. A másik csővel és ugyanannak a higanynak egy részével felmentünk a Puy-de-Dome tetejére, amely körülbelül ötszáz öllel [majdnem 1000 méterrel] magasabb a Minimes-nél. Itt ugyanazokat a kísérleteket ugyanúgy végeztem el, mint a Minimes-ben, és azt találtam, hogy a csőben csak huszonhárom hüvelyk, két vonásnyira emelkedik a higany, holott a Minimes-ben huszonhat hüvelyk, három és fél vonásnál állapodott meg ugyanabban a csőben.” Arról a híres távkísérletről van szó, amelyből a fizikaórákon általunk is hallott termodinamikai törvény, Pascal törvénye született: „A nyomás annál nagyobb, minél nagyobb a nyomóerő, és minél kisebb a nyomott felület” – ennek tiszteletére lett a nyomás mértékegysége a „Pascal”. Mivel Pascal a matematikai-háromszög révén a valószínűség-számításban is jelentős eredményeket ért el, és ő szerkesztette – adóvégrehajtó apja munkájának megkönnyítése érdekében – az első mechanikus számológépet, számítógépes nyelvrendszert is elneveztek róla. Descartes-ról, a kor másik legjelentősebb gondolkodójáról, matematikusáról és természettudósáról tudomásom szerint semmi ilyesmi nem kapott nevet.
Ironikus, hogy Pascal fizikai mértékegység lett, hiszen teológiai és filozófiai írásainak szemszögéből tekintve a természettudós olyannak tűnik, mint aki úgy érzi, szüntelen tiltott területen jár, mert a természet titkaiba a ráció és a kísérlet segítségével tekint be, holott a természet is Isten munkája, és Istent ésszel felmérni, bemérni, megismerni lehetetlen. Tiltott terület volt az Isten, az Úr teremtő munkájával szemben az űr, a vákuum kérdése is, melylyel Pascal annyit foglalkozott: hogy lehet – az ész számára bizonyíthatóan – vákuum a természetben? Miért hagyott – egyáltalán miért hagyna – a teremtés kitöltetlen űröket, felületesnek vagy töredékesnek mutatva nagy munkáját? A lélek épp annyira iszonyodik a vákuumtól, amennyire az ész vonzódik hozzá – hogyan lehetséges ez? Még érdekesebb, hogy Pascal természettudományos és matematikai műveit már életében sokan forgatták haszonnal, teológiai és filozófiai írásait azonban sohasem publikálta, s ezeknek nagy része töredék: nem rendszer, hanem „csupán” néhány gondolat, ahogy – a mi idézetünket is tartalmazó – híres könyv címe mondja. Pascal, a filozófus számára a filozófia éppúgy vallomás – és nem tétel vagy rendszer – ahogy, szemben Arisztotelésszel, Aquinói Szent Tamással, Descartes-tal, Kanttal, Hegellel a filozófia elsősorban vallomás Platón, Szent Ágoston, Montaigne, Rousseau, Ralph Waldo Emerson, Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche vagy Wittgenstein számára.
A higany: emelkedik, a higannyal a kísérletező felmegy a dóm tetejére; Pascal a metafizikában: süllyed, a teológiai gondolatokban és – Istenhez képest – létében elmerül; a természetben, de még a valószínűségben is a szükségszerűségeket keresi, létének felmérése közben esetlegességét hangsúlyozza, és önnön „kicsiségét” emeli ki. A két tudomány, mely a természettudós és a teológus-filozófus két énje között átjárást biztosíthat: a geometria és a matematika. A geometria, egy bizonyos pontig, képes felmérni a „teret”, amelyet a gondolkodó „kitölt”; a matematika végtelenjéhez hozzámérhető – ahogy később Leibniz és Kant is gondolta –, mit jelent, ami „rövid ideig tart”, és „az előtte volt”, nemkülönben az „utána következő”, de ahogy Pascal nem tudott lemondani a kísérletezésről, s az ész használatáról, ugyanígy képtelen volt megállni, hogy a tudományos kérdéseknek ne keressen metafizikai magyarázatot. Például a valószínűség kérdésével birkózva fogalmazta meg híres „fogadását”: még ha csupán csak 50%-nyi esélyt adunk Isten létezésének, akkor is jobban járunk, ha arra szavazunk, hogy van, mert ha van, elnyerem vele az örök életet, halálom után elmerülök „az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében”, s ha mégis az derülne ki, hogy nincs Isten, csak ott találom magam, ahol voltam; semmit sem nyertem, de nem is veszítettem. Vagyis Isten vonatkozásában, az Istenhez fűződő viszony tekintetében egy – később Kierkegaard által is nagyra becsült – paradoxon érvényesül: itt maga a viszony borítja fel a rációval felmérhető esélyek egyensúlyát, azaz a paradoxon révén a lélek Isten létezésének nagyobb esélyt ad, mint 50%, holott az ész tudja, hogy nem így van; tudja, hogy a valószínűségnek „nincs emlékezete”. Hogy egy hétköznapi példát említsek: eszünkkel pontosan tudjuk, hogy épp annyi esélye van, hogy a jövő héten pontosan ugyanazokat a lottószámokat húzzák ki, mint ezen a héten, mégsem tesszük meg soha az e heti számokat, mert lelkünk úgy „gondolja”, hogy a valószínűségnek igenis van emlékezete, és nem fogja ugyanazt a kombinációt kihasználni.
A higany a fizikai térben mérhetően emelkedik vagy süllyed, a lélek mindig süllyed, elmerül, ahogy Pascal híres, az utókor által Mémorialnak, Emlékiratnak nevezett, egyetlen lapos írásában megfogalmazta egy különös, örömteli elragadtatás után a „kegyelem 1654. évében, november 23-án, hétfőn”. Már az is figyelemre méltó, hogy a végtelen kegyelem hajlandó egy hétfői napon, akkor, ott és „nem másutt” megnyilatkozni: „ennek nincs semmi magyarázata”. A Mémorial keletkezési idejét megjelölő bevezető után egyetlen szó szerepel egyetlen sorban, eredetileg kisbetűvel (épp Préier, a sógor változtatta a másolatban csupa nagybetűre): feu, azaz: tűz. S utána: „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és tudósoké”. Négy sorral lejjebb: „A te Istened az én Istenem lesz”. Az egyik nagy felismerés a tűzben: Izrael és a kereszténység Istene egy. Ugyanaz az Isten jelent meg az égő csipkeborkor tüzében, mint akit megfeszítettek. De más is látszik az olthatatlan, és mégsem a pokol tüzeiként elemésztő, hanem éltető tűzben, a lélek lelkesedésében: Isten létét nem lehet ésszel bizonyítani, s főleg nem lehet filozófiai bizonyításra használni, mert így csupán a tudósok, a filozófusok Istene lesz — megszűnik egyszerre gondoskodó és kiszámíthatatlan, önálló lény lenni, aki hol szóba áll az emberrel, hol elfedi az arcát, de mindezt személyként és egy-egy személyhez, Ábrahámhoz, Izsákhoz, Jákobhoz fordulva, vagy tőlük elfordulva teszi. A filozófusok és tudósok istene megszűnik szuverén lény lenni, akinek gondolatai nem a mi gondolataink. A tudósok és filozófusok istenének jól meghatározható feladata, munkaköri leírása van: garantálja, hogy a világ létezik, aztán üljön egy felhőre, és ne szóljon bele a dolgainkba, az eszünkkel elboldogulunk már magunk is.
Mindezt olyan ember fogalmazta meg, aki kora ifjúkorától állandó fizikai fájdalmak között élt, szüntelen fejfásoktól, ínygyulladásoktól és álmatlanságtól szenvedett, akit életének egy szakaszában a nővére kanalanként, sőt, szinte cseppenként etetett, mert szilárd táplálékot nem volt képes magához venni. Aki tizenhat éves korában tanulmányt írt a kúpszeletekről, aki tizennyolc évesen számológépet szerkesztett, joggal kérdezhette meg, hogy egy ilyen intellektus, ennyi gondolat miért záratott egy ilyen törékeny, nádszál testbe. Hogy ne felejtse el, akármennyit is könyörög, bizonyos dolgok sohasem fognak megváltozni, és ezt egyszerűen csak elviselni lehet? Hogy megtudja, mit érzett Ádám és Éva, miután kiűzettek a Paradicsomból, és tudhattak ugyan a boldogságról, de soha többé nem kaphatták meg? Hogy ilyen nyomorultul legyen bizonyság: szüntelen rászorul valakire, a földön és a mennyben egyaránt? Hogy lássa, Isten nem kívánság-teljesítő varázsló, és az ember nincs abban a helyzetben, hogy bármiért is felelősségre vonja? Hogy akármennyi szenvedéssel sem lehet semmi olyat megvásárolni, amit az ember szeretne, mert ami jó neki, csak ajándékba kaphatja? Hogy vannak kérdések, amelyekről Isten örökké hallgatni fog? Hogy megértse, van olyan, amire, akármennyire fájdalmas is, nincs magyarázat?
Ezek a kérdések – sok mással együtt – újra meg újra visszatérnek Pascal feljegyzéseiben és leveleiben. A Mémorialban, a tizedik sorban ez is olvasható: „Öröm, öröm, öröm, örömkönnyek”. Pascal, mint ismertes, a feljegyzést pergamenre másolta, és bevarrta a ruhájába: merülésének emlékét a végtelenbe személye legközvetlenebb közelében, a testén, a bőrén akarta hordozni, annak minden rémületével, döbbenetével, fájdalmával, tanácstalanságával és – örömével.