←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 7   »   Petrik Iván  –  Túlélők
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1714

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Messze elhagyta munkahelyét, az Állami Mássalhangzóvédelmi Hivatalt, amikor feltűnt, hogy kolléganője, Galovics Anikó a nyomában jár. A kora őszi meleg megrekedt a házak között, a széles sugárutat fellocsolták, még csillogott a felületén megtapadt víz. Melegebb volt, mint szokott, de a lehűtött betonból hideg sugárzott. Erre simult rá a benzingőz torokkaparó paplanja. A buszmegállóhoz közeledett, és megszokásból úgy tett, mint aki siet. Hátranézett, jön-e busz, troli, villamos, csupán mert muszáj olyan mozdulatokat tenni, mint a többi ember. Fenntartani a látszatot. Szinte meg sem fordult, a nyakát is alig mozdította, tekintete átsiklott az aszfalton, az elhúzó autókon. Látta, hogy nem jön semmi, amivel elmehetne innen, és akkor elúszó, képlékeny alak, egy nő, kollégája, Galovics Anikó lépett látóterébe, aki viszont nem vette észre őt, ez bizonyos. Kalapja karimája alól a kirakatokat bámulta. Idő nem volt, hogy átgondolja, mit tegyen, ösztönből cselekedett. Elkapta a tekintetét, óvatosan, nem túl gyorsan, hiszen egy hirtelen mozdulat nagyon feltűnő. Pont olyan sebességgel mozdult, ahogyan egy hazafelé siető ember fordul vissza menetirányba, miután nem látott közeledni buszt, trolit, villamost. Ha sikerül is, a tökéletesen kivitelezett visszafordulás csak félsiker. Egészen nyilvánvaló, hogy a buszmegállóban várakozva a nő utoléri, meglátja, felismeri és megáll majd beszélgetni. Mosolyogni fog, azzal a szikkadt mosollyal, ami csalhatatlan jele a nemtörődöm gyűlöletnek. Egy ilyen mosoly elé kerülni végzetes hiba. De ösztöne, mielőtt még mindezt végiggondolta volna, már menekülési útvonalakat keresett. Jobbra nézett, frissen felújított ház kapuján lépett ki egy férfi, a félmázsás ajtószárnyat hagyta maga mögött visszacsapódni, s ez elég volt, hogy egy gyors döntéssel a kapu mögé lépjen. A zár súlyos kattanása jelezte: biztonságban van. A lépcsőházban, ahová jutott, nem volt világítás, de ez zavarta a legkevésbé, sőt, talán így volt a legjobb. Öt percre a kukák között egy árnyékos sarok részévé olvadt. Ez a mozdulatlanul, gondok nélkül eltöltött öt perc kell csak neki. Kolléganője, Galovics Anikó közben buszra, trolira, villamosra száll, és ő is folytathatja útját. Mindez így van rendjén. Nincs ebben semmi különös, még időveszteségként sem számítható fel, hiszen annyi valóban fölösleges dologra pazaroljuk el az életünket, hogy ez a tökéletesen indokolt kis kitérő inkább emelkedett pihenés, sajátos lelkigyakorlat.

 Amikor azonban indulni akart, mert úgy érezte, eltelt a szükséges idő, és mert a kukák sűrű bűze mögül kihallatszó motozás aggasztóan közelivé vált, nem tudta az ajtót kinyitni. Az új zárszerkezet csillogó kallantyúja magabiztosan szorult a fémpántok közé, megmozdítására alkalmas eszköz, kilincs, kapunyitó gomb, retesztüske nem látszott sehol. Bizonyosan kulccsal nyílik, vagy még azzal sem. Nem kapubejárat, farkasverem.

 Elindult, amerre a lépcsőházat feltételezte, de észrevette, hogy nyílik egy ajtó balra, a szűkös, piszkossárga kövekkel kirakott belső udvarra. Az udvar közepén egy hokedlin szemüveges ember aludt. Meztelen felsőtestén koszfoltok tarkállottak, és torkáig nőtt pocakjától csak a borosták hiányos sávja különböztette meg az arcát. Kicsit előredőlt, fejét vállai közé húzva, meggörbült háttal aludt. Közelebb lépett hozzá, megköszörülte a torkát, köhögött, aztán egészen az arcába hajolt. A férfi édesdeden aludt tovább. Hozzáérni nem mert. Attól tartott, a leggyengédebb érintéstől is egyensúlyát vesztené az alvó, és arccal esne a kövezetre.

 Körbenézett. Mindenhol csukott ajtók, a folyosókon egy lélek sem járt. Itt nem remélhet segítséget. Ki tudja miért, meg sem lepődött ezen.

 Az alvó ember mögött téglafal magasodott, azon túl távoli táj, a szomszéd ház udvara. Az elfonnyadt dáliákon átvágva a falhoz lépett. A fal tövében émelyítő édeskés illat fogadta. A dáliákat nemrégen locsolták, a cipője és nadrágja szára sáros lett, és amikor először veselkedett neki a falnak, hirtelen mozdulatától ki is szakadt a nadrágja. Éppen a feneke és a slicce között. Másodszorra sikerült felugorva megkapaszkodnia a fal peremén. Felhúzta magát, majd ugyanazzal a lendülettel át is vetődött a túloldalra. Teste azonban nem ért földet. Mintha a fal teteje és a szilárd anyaföld között elveszett volna. Nem érezte a súlyát, ahogy esés közben sem érezte. Csak a rémült hideg jelezte, hogy még ezen a világon van. Nem kapott levegőt. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, kapálózott, végül keze szilárd anyagot tapintott, de szerencsétlenségére az állott esővízzel teli hordó belső falát. Alámerült a poshadt, nyúlós lében. Nem látott semmit, csak szürke hóval telt felhőket és magát a havazást. Ekkor azonban valaki utánanyúlt és kihúzta a hordóból. Hálálkodni nem akart, a bosszankodáshoz nem volt ereje. Emberek vették körül, szótlanul, ellenségesen nézték, mint akik még nem tudják pontosan, miféle betolakodóval állnak szemben. Lassan feltápászkodott, és aznap először úgy érezte, ez már túlvan azon, amit az ember munkából hazafelé tartva megtapasztalhat. Mégsem volt csodálkozás vagy ijedtség a hangjában.

 – Kollegina, kérem, engedje, hogy megszárítsam a ruháimat önnél! Így mégsem mehetek utcára. – A nő, Galovics Anikó, mert őhozzá beszélt, ott állt az összesereglett lakók között, kényelmes otthoni ruhában, napszemüvegben, kezében cigarettásdoboz, lakáskulcs. Közelebb lépett és zsebkendőjével letörölte a férfi arcáról a nedvességet.

 – Hát maga az, kedves? Jöjjön! – Megfordult és elindult a ház felé, amely szinte tökéletes hasonmása volt a másiknak. A liftajtónál bevárta a férfit, rámosolygott, aki ekkor, a mosoly tapasztalaton túli sugárzásának visszahatásaként, talán megölte volna magát, de nem tette. Követte a nőt, Galovics Anikót, aki a lakásába vezette, egy újabb, az előzőnél is szélesebb mosollyal tessékelte befelé, és a fürdőszoba helyett a konyhába irányította.

 – Beszélgessünk kicsit... – mosolygott továbbra is biztatóan. A férfi megigézve nézte, ahogy hosszú, vörösre festett körmével valami ábrát, furcsa vonalakat rajzolt a konyhaasztalra. A hűtőszekrényhez lépett, savanyú bort vett elő, két poharat félig megtöltött, majd szódát spriccelt a sárga borra.

 – Fröccs – mondta nyugodtan, azzal a biztonsággal, ahogy nem általunk felfedezett, hanem örökölt igazságokat mondunk ki. A férfi azonban nem nyúlt a poharához. Kint lassan alkonyodott, elcsendesült az utca. Néha, amikor a 107-es troli elhaladt a ház előtt, megremegtek az ablakok. Ideges sercegéssel kigyúltak az utcai lámpák, és mintha éppen emiatt történne, gyorsan besötétedett. Kutya ugatott valahonnan a gangról, a szomszéd bekapcsolta a televízióját. A felső lakó bevágta maga mögött a vécéajtót, tompán, de még sokáig lehetett hallani, ahogy az öblítőtartály kitartóan sziszeg. A nő szája csillogott a nedvességtől, már nem mosolygott. Újra töltött magának, és a bort megint felhígította szódavízzel.

 – Fröccs – ismételte meg, de ezúttal ő sem ivott, hanem a férfi elé térdelt, hosszú szoknyájának végét a térde alá simította, hogy ne érezze a hideg konyhakő keménységét, és fejét a férfi ölébe hajtotta.

 – Bocsásson meg... mindjárt hazaér a férjem. – Csendesen mondta ezt, mint aki álmában beszél, alig leplezett örömmel.