←Vissza

Liget.org   »   2009 / 7   » Levendel Júlia  –  Gyakran süvít
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1712

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Orvostól orvosig járt, előbb elküldték hallás- és neurológiai vizsgálatra, reumatológushoz és kardiológushoz, aztán az érfestés miatt befeküdt kórházba, ajánlottak egy infúziókúrát – „soha életemben nem betegeskedtem, most meg belebolondítanak a bajaimba” – egyik szakorvos a másikhoz küldte, s mind erősködött, hogy az a másik igen elfoglalt, s ha nem ajánlaná-kérné a sürgős konziliumot, bizony két-három hónapot kellene várnia. A fia ilyenkor borítékot csúsztatott az orvos kezébe, ő meg csak bólogatott, hogy köszöni a kedvességet. „Mennyit adtál?” – kérdezte a folyosón, de a fia legyintett, „hagyd, anyu, nem érdekes” – mennyi lehet ez most?, tízezer?, több is? húsz talán? „Megmondhatod... csak hogy tudjam”, de sohasem mondta meg. Jó fiú, és mióta ő maga maradt – özvegy, ez olyan furcsa, megszokhatatlan, rámondják, hogy özvegy, de ő nem tudja magára érteni –, a férje halála óta a negyvenkét éves fia még jobb hozzá. Úgy gondoskodik róla, mintha szerepet cseréltek volna: a fiúból szülő lett, belőle meg gyerek. Nem baj. Látszik, hogy a fiának tetszik az egész, nem baj, végre tetszik neki valami, élvezettel beszél a munkahelyén meg az ismerőseinek a jóságáról. Szinte hallja a szavait, és látja is a komolykodó tekintetét, mikor bejelenti a főnökaszszonyának: „holnap később jönnék, anyámat kísérem vizsgálatra, de bent maradok tovább... mindent elvégzek...”, vagy ahogy a barátnőjének magyarázkodik: „anyámmal leszek este... nem hagyhatom egyedül, fél ettől a vizsgálattól... muszáj gyámolítanom... tudod, nincs neki senki rajtam kívül...”

A nők pedig – a nők mindig hajlamosabbak meghatódni – úgy hallják, mintha nem kimentené magát, hanem éppen teljes odaadását vallaná meg. Talán így is van. Nincs olyan elvetemült, aki nem méltányolja ezt a jóságot. Két esztendővel ezelőtt a fia buzdítására kért beutalót a háziorvostól, százszor megbánta az engedelmességet – lehet, hogy nem is neki, hanem a fiának kellett ez a sok semmit érő vizsgálódás? A rengeteg felesleges gyógyszer kiváltása? Minden orvos felírt valamit – „hátha nem ártalmas”, egy évig viccelődött, „jól van, váltsuk ki, az orvosoknak meg a patikusoknak is élni kell”, és ki tudja, talán mégsem a sok gyógyítástól lett ilyen elesett, öreg – talán nem is attól butult el. Hányszor nézi magát a tükörben, figyelmesen, vizslatva, és értetlenül, miért tűnik ennyire butának az arca – riadt és mégis tompa a tekintete, nem, nem kerülgetheti, ezt így mondják: buta. Sőt, ostoba. A fényét vesztett szem önmagában is ostobaságot mutat. De ki tudja, milyen volna most orvosok meg gyógyszer nélkül? Talán okos, eleven, erős? Ebben a két évben nem érte különösebb csapás, miért pusztult le akkor ennyire?, elfonnyadt egészen, de még a fia is úgy tesz, mintha észre se venné vagy a korával járó természetes folyamatnak tartaná. Nem az. És nincs már kapcsolata a régi orvosaival, a mostaniak közül egyik se látta őt két évvel ezelőtt, honnan tudhatnák, mennyit romlott az állapota? „Folyamatos zúgást hall?... a nyaki erek meszesedése... ebben a korban, sajnos... de lehet enyhíteni a panaszokat...” Nem panaszkodik ő senkinek, és nem zúgás az, inkább sistergés, lávafortyogás; meg kell fognia a fejét, két tenyere közé szorítja, „istenem... lenne már vége...”, bután nyögdécsel, azt is bután, néha szeretné jól kisírni magát – minek? Hogyan értesse meg, hogy neki más a baja?, biztosan más. Gyakran úgy süvít valami... az erekben a vér így nem süvít... süvít a fejében... a fülében is persze... a zúgás nem érdekes... vagy elvesztette a türelmét, és süvítésnek hallja a zúgást?

„Vigyázzon magára, Ella néni!” – a félkarú Zoli az üzlete ajtajában áll, ujjatlan trikóban. Egyik felől látszik a heg, közvetlenül a váll alatt amputálták; „szörnyű balesete volt, szinte még gyerekkorában... nagyon fiatalon... akkoriban került ki, szegény, az iskolából, és a nagyszülei nevelték, mert az édesanyja meghalt, a senkiházi apja meg eltűnt... képzelheti, mekkora ijedelem volt...”, a házmesterné úgy mesélt, mintha saját szemével látta volna a balesetet, „lehetetlen ekkora vérveszteséget túlélni... na, ezért is segítettünk, hogy megkapja a boltot... bejött hozzám, hogy látja, kiadó az üzlet, azt mondta, ha ő bérelhetné, csupa olcsó árut tartana... mosószereket, italt, kávét, papírfélét, ami minden háztartásban kell... elgondolta, milyen jó kis üzletet nyitna ő itt, ez jó környék, mindenki jól járna vele... De hogy bírná a munkát?... és a hiányzó karjára mutattam, ő meg nevetett... tetszik látni, milyen erős a másik?!... jóravaló fiú, láttam mindjárt... ezért segítettünk, az embernek muszáj segíteni... nem igaz?”; Zoli egyetlen kezében most cigaretta füstölög, vastag karja csuklótól vállig tetovált. „Vigyázok... mindig vigyázok”, mosolyog rá, mert errefelé mindenki kedveli a bolondos fiút. „Az első pillanatban ijesztőnek látod... akkora darab és mindenfélét magára aggat... de kedves különben”, magyarázta a fiának. Hiába. Fölényesen csak biccent a boltosnak. „Bunkó”, sziszegte már hányszor; jó, de akkor is köszönjön rendesen. Lekötelezettnek is érzi magát, mert Zoli szól, ha beszerez valami jobb minőségű dolgot... a kis segédjével üzen, és meg-megkérdezi, „hogy van mostanában, Ella néni?”, de nem számít már, köszön-e a fia. Amikor kicsi volt, rászólt, hogy viselkedjen rendesen – de most? Ha igazán jót akarna neki a fia, tisztességesen köszönne annak, aki rendes vele. Féltékeny talán? Zoli észre sem veszi, vagy fütyül rá, az egyik azt mondja, „bunkó”, a másik meg „nyikhaj”, magukban csak, és egyedül neki kellemetlen az egész. Ott áll Zoli a boltja ajtajában, rettentő nagydarab ember, a fia a válláig sem ér, és vagy fél mázsával kevesebbet nyom. A félkarú ráadásul kopaszra borotvált, egyik fülében karika himbálózik, a szemöldöke meg mintha fekete fejű szögekkel volna kiverve – na és? Nem kell beleszeretni, de köszönni lehetne. „Vigyázzon magára, Ella néni”, mondja, és hunyorogva megszívja a cigarettáját; azt mondják, nemcsak veszettül füstöl – látta már, ahogy szájában tartja a parázsló cigarettavéget, úgy gyújtja meg a következőt, az újat, de nem tudja elképzelni, egy kézzel hogyan fog bármihez –, szóval mondják, hogy nemcsak erős dohányos, úgy iszik, mint a gödény, és a balesete is az ital miatt történt, nem volt már gyerek, dehogy volt! Mindenfélét mondanak, de a pletyka nem számít. Sohasem látta részegen a fiút, és nem érdekli, mi volt azelőtt, régen, valamikor. A fia a biccentés után másfelé néz, a karját kínálja neki, de ő nem kapaszkodik bele, annyira még nem gyámoltalan. A férjével mentek karonfogva, de mással nem megy, senkivel. „Vigyázok, persze... mindig vigyázok”, ő azért is vált még pár szót Zolival; „megy megint vizsgálatra?... a fülével? hogy annyira dübörög vagy... fúj... vagy?...” Bánja már ezt is. Az embernek mindig mindent meg kell bánni. A legártalmatlanabbul és gyanútlanabbul tesz vagy mond valamit, aztán egy perc múlva megbánja. Kár volt ennek a kelekótya nyomoréknak kiadnia magát. Tudhatná, hogy manapság senki se tudja tartani a száját, ráadásul nem is azt, nem úgy kürtölik tovább. Csak beszélnek, hangoskodnak, mert nem vár, nem követel senki ma hallgatást.

Az ő gyerekkorában még nagy bűnnek számított a pletykálkodás, de most mindenki összevissza fecseg. Nincs már orvosi titoktartás. Biztosan még a papok is kifecsegik, amit bevallanak nekik, és nem gyónják meg, hogy fecsegtek. „Miket mond!...”, de Zoli még hangosabban folytatja, „ne higgye, hogy a doktorok segítenek... ami az ember fejében van, azzal nem tudnak mit kezdeni... tessék nekem elhinni... kár a pénzt erre költeni...”, „na, Isten áldja, Zolikám!” Ki hatalmazta fel, hogy óbégasson itt az utcán? A fia vagy hármat lépett közben az átjáró felé, ott várja, sértetten vagy flegmán, mert nem karolt bele. „Tudod mit?! Ne menjünk a kórházba! Meghívlak ebédre, ülünk kicsit egy vendéglőben... ha már így kiöltöztem... mit szólnál, ha meglógnánk az orvosoktól?... rosszalkodjunk együtt! Emlékszel még, hogyan birkóztunk, hemperegtünk a nagypapáék kertjében?... az régen volt, biztosan nem emlékszel, de én most is benne vagyok egy kis haszontalankodásban...” – Jobb persze elmenni a kórházba, szótlanul várni a folyosón, míg szólítják, fel-felnézni, ha nyílik az ajtó, a végén meg válaszolni az aggódó pofával feltett kérdésre, „fájt?”, „nem fájt... nem volt kellemes, de nem fájt” – miről beszélnének egy vendéglőben? Ott buta dolog kukán ülni. Amíg az étlapot böngészik, még csak, csak lehet valamit mondani, aztán ha kihozzák az ételt, arról is – de közben? Ha frissen készülőt választanak, legalább húsz percet kell kitölteniük beszéddel. Fecsegjen szenilisen a régi dolgokról? Vaktában, összevissza? A fia akkor is hallgatna – ő meg találgatná, hogy sajnálja-e, amiért így kapkod, locsog, beszél fűt-fát, vagy nem sajnálja, hanem kínos neki, hogy most ilyen az anyja. Ez lett, de hiába, mégiscsak az anyja. Lehetetlen kitalálni, hisz faarccal ül, rá se néz, kerüli a tekintetét – akkor inkább a kórház, az ostoba kérdések és vizsgálatok – talán már nem kellene alkalmazkodnia, a végén kicsikarhatna valami kis felmentést: se kórház, se vendéglő, se találgatás, se panaszkodás. Marad a süvítéssel – bőven elég.

A boltos Zolinak persze van annyi esze, hogy beszélgessen a vevőivel. Mindegy is, kivel, miről, néha három-négy embert tart egyszerre szóval, és ha épp üres a kicsi üzlet, kiáll az ajtóba beszélőt-hallgatót vadászni. „Be nem áll a szája”, dohogott még a villamoson is a fia, igen, de egy kereskedőnek így is kell, mert az emberek szeretnek tereferélni. Neki is mindenfélét mesélt már, ő meg válaszolt... akkor is így volt, így lehetett, és bizonyára eszébe se jutott, hogy a félkarú majd továbbmondja... mert aki egész nap beszél, beszél, és nincs szüksége se ürügyre, se összefüggésre... egyszer csak belekap valahol... így volt... akkor épp azt mesélte, hogy a barátnője rosszul hall, s a végén hallókészülékre szorul, „tessék elképzelni, negyvenéves, és így járt. Hallott már ilyet, Ella néni? Hogy lesz majd a fülében egy ilyen micsoda... drótok meg minden...” „ne butáskodjon, ezt komolyan kell venni... – úgy oktatta, mintha nem is az anyja, hanem a nagyanyja volna –, ilyen fiatalon és ripsz-ropsz nem megy tönkre az ember hallása... vigye el egy alapos kivizsgálásra... ez nem tréfa... ilyen fiatalon...”, nem akart a maga bajával példálózni, azért is erősködött, hogy öregen, az ő korában már másfélék az okok, az öreget meg a fiatalt nem szabad összetéveszteni. Ha az öregek rosszul hallanak... mert az egyiknek zúg a füle, a másiknak... hiszen éppen azért említette, hogy neki már felesleges volt orvoshoz menni... éppen a különbség miatt... de Zolinak sehogyan se kellett volna mondania. Jár a szája, be nem áll... Neki meg, amikor így megbán valamit, a gyomrából jön fel a keserű íz, a bugyborgó, bűzös lé hirtelen a torkáig szökik, és mindjárt vissza, ahogy a higany tágul-süllyed egy hőmérőben. És számíthat rá, hogy jön az a szörnyű süvítés.

Mindenesetre többet senkinek nem beszél erről. Így csak a hülyék társalognak. ő azt mondja, süvít, az orvos meg leírja, hogy zúgásra panaszkodik. Ebből elege van. Néha hall valami zúgásfélét is – csöndes duruzsolás vagy inkább sistergés, amolyan háttérmoraj; zúg a fülében, ahogy a többi embernek kívül zúg, zörömböl, lüktet mindenféle lehalkított meg felerősített hang –, de azzal meglenne. A süvítés egészen más, és aki maga nem tapasztalta, talán meg sem értheti, hogy más. Nem akar többet erősködni, hogy más, más... még a szokottnál is butábbnak hatott, handabandázó nénike; csendesítették ott a rendelőben – pedig igazán nem haragszik ezekre az orvosokra meg asszisztensekre, a fiára se, senkire, csak az egész rúgkapálódzás már hiábavaló. El kell menni, ideje elmenni, indulni – érti ő –, és ezt mindenki ugyis csak maga hallja, magában – tudja ő –, és butaság most már kapkodni, mert mindenkinek el kell menni, mindenkinek magában. Ezt ő réges-régen tudja.