←Vissza

Liget.org   »   2009 / 7   » Kállay Géza  –  Tragikus atmoszféra
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1710

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

1. rész

Akkoriban ismét a hihetetlenül kék kaliforniai ég alatt ültem a Younglove street 2190 számú ház keretjében egy hatalmas ringlófa alatt, és A velencei kalmárt olvastam; szinte belevesztem Shakespeare kacskaringós mondatainak és meghökkentő metaforáinak szövetébe. Minden úgy történt ugyanis, ahogy P. R., a University of California at San Juan filozófiai tanszékének vezetője az előző nyáron jósolta: szeptember végére szeretett városomban, L.-ben a Poe-ról és Kierkegaardról szóló fejezettel befejeztem doktori disszertációmat, január 18-án summa cum laude minősítéssel megvédtem, és megpályáztam a körülbelül „tanársegédnek” megfelelő assistant professori állást a San Juan-i filozófia tanszéken. Februárban utaztam Amerikába, próbaelőadásokat tartottam, találkoztam alsóbb és felsőbb éves hallgatókkal, a tanszék minden tanárával, a dékánnal, sőt, a rektorhelyettessel is. A rektorasszonynyal, Alessandra Brabantival már nem, mert karácsonykor kilépett egy San Franciscó-i felhőkarcoló negyvenharmadik emeletének ablakán. Hogy ebben mennyire játszott közre nevelt fia, Desmond Brabanti hirtelen eltűnése Angela Holletóval, egy Desmondnál jó húsz évvel idősebb, kiváló Shakespeare-szakértővel éppen két éve, a nyári szemeszter után, sohasem tudtam meg. Májusban a dékán értesített, hogy az állást megkaptam, méghozzá

– legalábbis addigi anyagi helyzetemhez képest – mesés fizetéssel; ilyen összegről még álmodni sem mertem.

A disszertációm védése után, a fogadáson J. V. V., a témavezetőm, a metafizika professzora olyan boldogan hordozott körül, és ismertetett most már „magánemberként” össze addig ismeretlen opponenseimmel, mint örömapa fényes esküvő után. Szorongott, hogy témám – mint előzőleg kifejtette –, az irodalom és filozófia állandó „keverése” többek szemében dilettánsnak és eklektikusnak tűnhet, de bírálóim megközelítésemet – ha következtetéseimet több ízben erősen vitatták is – újszerűnek, vagy „legalább nem unalmasnak” találták. Egyedül B. professzor, a Bizottság elnöke, a Husserl Archívum igazgatója volt már-már teljesen elutasító – ő gerjesztette a védés legforróbb perceit:

– Tisztelt jelölt, tisztelt bizottság, tisztelt közönség, hölgyeim és uraim, a disszertáns védés előtti szabad előadásából is kitűnt, hogy roppant „eredeti” óhajt lenni, de sajnos én sem a szavaiban, sem értekezése lapjain nem találok mást, mint legjobb esetben eredetieskedést.

Szemöldökét összevonta, tekintetét végigjártatta a közönségen, majd egyenesen a szemembe nézett.

– Nyilvánvaló, hogy egy „új metafizika” megalkotásának igényével lép fel, azonban én nem látok itt többet, mint valami vadromantikus elképzelést, amely még mindig nem hajlandó tudomásul venni, hogy az „életünk”, a „létünk”, a „lelkünk” és az egyéb, ön által olyan szívesen használt szavak posztmodern korunkban aligha jelentenek valamit, mert nincsenek többé „abszolút” kategóriák, amelyekkel különbséget tehetünk jó és rossz, külső és belső, látszat és valóság, ok és okozat, lét és nem-lét, és más efféle hagyományos metafizikai ellentétpár egymással élesen szembenálló tagjai között. A kategóriák csupán egymáshoz képest hordozhatnak értéket, mert a filozófiai én is csupán egy, tulajdonképpen Descartes-ra vezethető világnézet számára képvisel olyan egységet, amely értelmet ad effajta poláris ellentéteknek. A vadromantika és a kartéziánus én-kép között eleve súlyos ellentmondás feszül, de a lényeg, s ezáltal a legsúlyosabb probléma, hogy az én nem tekinthető szilárd kristályosodási pontnak, amely tökéletesen ura lenne nyelvének, tudatának, érzékeinek, erkölcsének, tehát önnön létének, s amely nem válna maga is szöveggé, amely mintegy a „szövegbe vetve” legfeljebb töredékeket képes kiolvasni önmagáról. Sajnos, az ön alapkoncepciója abba a hibába esik, amelybe oly sokan a kartéziánus én feltámasztói közül: mint az analitikus filozófusok általában, az én töredékes mivoltát egyfajta ideológiával, egyszerűbben szólva az én egységének makacs fenntartásával, tehát – kénytelen vagyok ilyen szélsőségesen fogalmazni – az énről alkotott ideálkép hazugságával igyekeznek ellentételezni.

Hatásszünetet tartott, szemében kihívó gúny villant, így bólintott felém:

– Kíváncsian várom a jelölt válaszát.

Nézőként több védésen részt vettem már, és tudtam, az ilyenfajta frontális támadás nemcsak szokásos, hanem a legnagyobb megtiszteltetés. Néhány másodperc gondolkodás után felálltam, az első mondatokat még remegő hangon ejtettem ki, később egyre magabiztosabban beszéltem:

– Tisztelt professzor úr, hölgyeim és uraim, hadd kezdjem, majd végezzem a szöveg kérdésével. Meggyőződésem, hogy bizonyos értelemben valóban szövegekbe vetettek vagyunk – én inkább azt mondanám: szövegekbe lehetünk helyezve –, de disszertációmban ellenálltam a gondolatnak, hogy ezáltal az én mindenestül szöveggé változik, mintegy cseppfolyós lesz, hogy együtt hömpölyögjön egy végeláthatatlan szövegfolyammal. A szövegnek inkább hajósai, talán fáradt evezősei vagyunk, mintsem már-már fuldokló úszói. Igaz, hogy a 20. század gondolkodástörténetének egyik legsarkalatosabb pontja az én és a világ, az én és a Másik szembenállásának felszámolása volt, de ezt – meggyőződésem szerint – nem az én eltüntetésével, megsemmisítésével kell megoldani. Az általam vizsgált szerzők – William Shakespeare, Edgar Allan Poe, Søren Kierkegaard, Friedrich Nietzsche, Albert Camus, Ludwig Wittgenstein, vagy akár az ókori Ovidius – egyike sem gondolta, hogy az én korlátlan ura, megingathatatlan középpontja, kizárólagos és mindenre felhatalmazott birtokosa lenne létének, nyelvének vagy bárminek, ami sajátja. Az említett szerzők műveiből azt olvastam ki, hogy lét, nyelv, és így tovább, nem az emberre kívülről ráaggatott tulajdonságok vagy képességek, hanem ő maga. Kierkegaard, Nietzsche és Wittgenstein közismerten sokszor töredékekben alkottak, tehát még „formailag” is bátran posztmodern szerzőknek tekinthetők, a filozófiai gondolkodásba általam bevont irodalmi szövegek: a Hamlet, az Othello és Camus néhány regénye és elbeszélése pedig különösen jó példák mennyire nincsenek rendíthetetlen, örök kategóriák, mennyire nézőpont kérdése minden megállapítás, és a jelentések hányféleképpen szaladhatnak szét és lehetnek sokrétegűek. Még a Tractatus Wittgensteinje is csak látszólag rendelkezik szilárd metafizikai én-képpel, mert az énről alkotott, kartéziánusnak kikiáltott elképzelés helyébe meggyőződésem szerint Wittgensteinnél is a személy és a személyiség lép, amely nagyon különbözik az általános és elvont filozófiai éntől. A Tractatusban ez, a lehető legszemélyesebb személyiség lesz az „abszolút”, amiről már beszélni sem lehet, de épp attól értékes és valóságos, hiszen nem „szennyezhető be” a mindig hiányos és töredékes nyelvi megjelenítéssel.

Megálltam, kénytelen voltam egy korty vizet inni.

– Az elvont filozófiai én és az egyszeri és megismételhetetlen személyiség közötti különbség felfedezése nem új, de időről időre fel kell bukkannia valakinek, aki emlékeztet bennünket, mennyire más én és személyiség. Szándékosan olyan példákat idézek, amelyek nem szerepelnek a diszszertációmban. Ralph Waldo Emerson, miután végigolvasta Kant rendszerét, azt mondta: ez mind nagyon szép, de mit tud ez a nagy gondolkodó mondani valakinek, aki, mint én, elvesztettem ötéves kisfiamat? Vajon kezdhet-e a kanti rendszer bármit is olyan személyes élménnyel, amely a szenvedésen keresztül igenis megtaníthat nekem valamit az emberi létről? Az ilyen veszteségeket a filozófiai hagyomány zöme hajlamos „magánügynek” minősíteni, ami ezáltal már nem filozófiai kérdés. De miért magánügy? Mert nem mindenki veszti el a gyermekét? Nincs-e mindenki életében valami irgalmatlan, és a szó ókori és shakespeare-i értelmében vett tragikus veszteség, amivel kezdeni akarna, mert kezdenie is kellene valamit, s ugyanakkor a veszteség csak akkor kap bármilyen értelmet, ha a személyiség fogalmazza meg, neki és épp neki, miben áll, mit jelent ez a veszteség?

Pascal azért mondta Descartes Isten-fogalmáról, hogy az a „filozófusok Istene”, mert egyrészt könnyű kiútnak érezte, hogy valaki Isten létén keresztül bizonyítsa a külvilág létezését, másrészt Isten Descartes-nál megszűnik Ábrahám, Izsák és Jákob haragvó, majd tetteit megbánó, majd gondoskodó, egyszóval kiszámíthatatlan, már-már szeszélyes Istenének lenni, aki hol szóba áll az emberrel, hol eltakarja az arcát. A filozófusok elvont Istenének jól meghatározott helye, munkaköri leírása van, megvan a feladatával és önmagában, nem kell vele sokat foglalkozni – megszűnt személyhez szóló személy lenni.

Megint szünetet tartottam, ezúttal én is a hatás kedvéért.

– Wittgenstein, Camus, vagy akár Kierkegaard, Nietzsche és Poe, sőt, Ovidius posztmodern szerzőknek is tekinthetők, mert sohasem hitték, hogy „rendet tudnak teremteni” a jelenségek és az emberi dolgok között; ezt legfeljebb olyan „enciklopédista” filozófusok gondolták mint Arisztotelész vagy Hegel, de az én szerzőim a lehetetlenségből nem arra következtettek, hogy akkor „minden relatív”, hogy „semminek semmi értelme”, hanem – épp mélyen és személyesen átélve az emberi megismerő képesség, végső soron az emberi lét tragikumát – kétségbeesetten keresték az értelem, a megértés helyét, és rádöbbentek, hogy igenis egy abszolútum fenntartása szükséges, hogy ezt a személyes ént megismerhessük. Ez az abszolútum nem ismeretelméleti természetű, mint Arisztotelésznél, Descartes-nál vagy Hegelnél, hanem minden egyes ember saját léte mélyén van: valami, amit már nem ér el a kétely, már nem lehet igaz vagy hamis, és ezért jobb híján azt mondjuk róla, „igaz”, de nincs ellentéte, s ezért megingathatatlan. Mindennapjainkban ez az abszolútum úgy hallat magáról a legprózaibb helyzetekben is, hogy egyszer csak egy üres térrel találjuk magunkat szembe, amelybe csupán mi léphetünk be, és senki más, és az ember-mivoltunkat minősítő, nemcsak etikai, hanem létfelelősségünk, vajon belépünk-e ebbe a térbe, kitöltjük-e az űrt. Ahogy például a színésznek, ha elvállalta szerepét, nincs apelláta: fel kell lépnie a színpadra, mert várja a saját helye és a szerepét el kell játszania, különben színdarab sincs. Kierkegaard ezt az abszolútumot a lélekben jelölte meg, Nietzsche, bár sokszor félreérthetően, a szabad akaratban, a korai Wittgenstein, mint említettem, a nyelvileg érinthetetlen személyesben, a kései Wittgenstein és Camus a hétköznapok olyan prózai tevékenységeiben, mint a járás, az úszás vagy az evés, Poe abban, hogy szüntelen rettegésben élünk létünk sötét oldalától, Ovidius az önfeláldozó, de nem önfeladó szerelemben és szeretetben, s bár természetesen nem merítettünk ki minden lehetőséget, szerzőim számára nem a hiányt kitölteni hivatott ideológiák voltak, hanem – legalábbis az én olvasatomban – a bőrükön tapasztalt valóságok, amelyek megélése révén saját énjükből legalább valami megismerhető, tehát joggal gondolhatták, hogy így az olvasó is megérthet magából valamit. Abban egyetértettek, hogy ezeket a filozófiai hagyomány tetemesebb része nem tartja filozófiai kérdésnek, hanem lemond róluk, ez azonban a legkönnyebb megoldás. A személyes abszolútum csak addig marad „magánügy”, amíg a személyiséget esetleges résznek tekintjük, és nem az ember-mivolt egyszeri és megismételhetetlen példájának. Ahol pedig az esetleges, a véletlen, az egyedi és a sokakra vonatkoztatható, de nem általános és elvont én, hanem a metonimikusan és metaforikusan megjelenített emberi példa egyszerre van előttünk és tartható fenn, az – többek között – az irodalom, az irodalmi szöveg. Ezért volt számomra nélkülözhetetlen, és éppen a filozófiai megértés miatt, az irodalom bevonása a vizsgálatba: hogy a megértés ne maradjon túlságosan elvont és általános. Tekintsük tehát a szöveget kísérleti terepnek, melybe belehelyeztetünk, vagy – egy kedves barátom szóhasználatával – belehuppanunk, de nem azért, hogy mindenestül elvesszünk benne. Mint önmagunk számára is ismeretlen utazók indulunk neki, akik épp azért tarthatják meg egyéniségüket, hogy erről valamit megtudhassanak és rádöbbenhessenek, hogy éppúgy példái annak, mit jelent embernek lenni, mint mindenki más. A távolság, amely a vízen utazót a víztől elválasztja, legalább olyan fontos ahhoz, hogy bárhová is megérkezzen, mint maga a víz, amelyen utazik.