|
|
Kardos Gábor
A SZOLIDARITÁS HATÁRAI
(részlet)
A szociális Európa dilemmái
A transznacionális gazdasági rendszer létrejötte után az államok
egyszerűen beletörődtek, hogy valamilyen nemzetközi intézmény keretében
hozzák meg legfontosabb gazdasági döntéseiket - a kisebb országokról
meg eleve ott határoznak, helyettük. Az államok azt is tudomásul
vették, hogy a nemzetközi gazdasági szervezetek a globális tőkepiac,
illetve a világcégek ítéletét közvetítik, sőt, gyakran azok döntenek.
Tényleges hatalmuk korlátozottsága miatt a demokratikus intézmények
veszítenek legitimációjukból, és a legkülönbözőbb politikai erők már
hirdetik is, hogy az állam alakuljon "hatékony versenyállammá". Ez
persze együtt jár a gondoskodó funkció gyengülésével, illetve
átalakításával, a szociális biztonság csökkenésével, sőt,
korlátozásával. A versenyállam hosszabb távon a gazdasági fejlődés
segítésével elvileg megteremtheti az életkörülmények javulásának
lehetőségét, de alapvetően ellenkezik az állam szociális funkciójával,
különösen Európában, ahol az emberek a szociális gondoskodás magas
szintjéhez szoktak.
A társadalom jólétének biztosítását a
"versenyállam" a piac generálta fejlődés, az áttelepülő tőke vonzásával
kívánja elérni, ezért alacsony adókkal kecsegtet, és rugalmassá teszi a
munkaerőpiacot, szűkíti a szakszervezetek és a munkavállalók jogait. Az
állami bevételek visszafogása korlátozza a szociális biztonság
szintjét, az oktatásra és az egészségügyre is kevesebb pénz jut, holott
a működő tőkének szakképzett és egészséges munkaerőre (mint fontos
versenytényezőre) volna szüksége.
Az ellentmondásos helyzetet optimistán
vizsgálók szerint a termelékenységben élen járó országok
versenyképessége a magas bérek és a munkaadók komoly szociális terhei
ellenére is megmaradhat. A magas bérek ugyanis a munkaerő számára is
drágává teszik a hiányzást, a balesetek miatti leállást, növelik az
érdekeltséget - és társadalmi konszenzust teremtenek. Következésképp a
versenyképesség nem csupán az alacsony bérrel és a szociális
költségekkel érhető el. Igaz, mintha jövedelmezőbb volna a szociálisan
fejlettebb államokban befektetni. Az ellentmondás a bérek és a
szociális költségek csökkentésén kívül csupán a tőke számára kedvező
körülményekkel oldható fel. Innovációval, a technikával és
tudománypolitikával, infrastruktúrával, a helyi vásárlóerő növelésével,
s persze egészséges és szakképzett munkaerővel. Ez viszont visszavezet
a szociális Európa gondolatához - az állam szolgáltató, illetve a
szolgáltatást szervező tevékenységéhez, a szociális jogosultságokhoz.
A pozitív elképzelések és egyes európai
államok, például Finnország gyakorlata ellenére a globális gazdasági
versenyben csak akkor lehet megakadályozni, hogy a szociális
jogosultságok egy bizonyos szint alá csökkenjenek Európában, ha maga az
Unió ad garanciát. Ez különbözőképp történhet. Az egyik módszer lehet a
szociális jogok tartalmát alkotó ellátások közösségi minimumának
megállapítása, amelytől a nemzeti ellátó rendszerek csupán felfelé
térhetnének el. Ez persze korlátozná az Európai Unión belüli szociális
dömpinget, a szociális ellátórendszerek versenyét, ugyanakkor azzal a
veszéllyel járhat, hogy megindul a szociálisan fejlett tagállamok
lefelé nivellálódása, míg az újonnan csatlakozó államokra a kiszabott
szint tartása elviselhetetlen terhet ró. A fejlettebb államokban a
nemzeti munkavállalói érdekképviselet fellépése és a már vázolt, magas
költségek melletti versenyképességet biztosító tényezők
ellensúlyozhatnak. Az újonnan csatlakozók problémájára viszont csupán
valamilyen közösségi szintű hozzájárulás hozhat megoldást. Fontos, hogy
az egyéneket közvetlenül érintő "osztás", legalább bizonyos mértékig,
ugyancsak uniós szintre kerüljön. Ennek eszköze az uniós polgárjog.
Globális szinten talán utópikusnak tűnik a koncepció, hogy éppen a
felgyorsult változások, a globális problémák alakítják ki az egyén
globális felelősségét, és megszületik a Föld ügyeinek intézésében részt
kérő globális polgár - az uniós polgárjog azonban létező jogintézmény.
Igaz, egyelőre csupán néhány gazdasági és politikai szabadságjog
alkotja tartalmát, de T. H. Marshall állampolgársági koncepciójának
megfelelően, a polgároknak fokozatosan egymásra rétegződő jogaik
lehetnek, először polgári és politikai, majd szociális jogaik.
Miguel Poires Maduro szerint a már létező
szociális tartalmú közösségi programokat és töredékes jogalkotást
kellene európai uniós szociális egyéni joggá alakítani. Az oktatás és a
szakképzés eleve a Maduro által javasolt módon, a szociális
programokból, egyéni juttatásokkal történhet.
Maduro arra is javaslatot tett, hogy miképpen
lehetne megvédeni az egységes belső piaci verseny miatt lepusztuló
nemzeti szociális ellátó rendszereket: ha az áruk és szolgáltatások
szabad forgalmának korlátozását célzó tagállami intézkedések legitim és
sikeres módon hivatkozhatnának az alapvető szociális jogokra. A
legismertebb ügy az Egyesült Királyság ellen indított eljárás volt a
vasárnapi kereskedelem tilalma miatt. Az indítvány azonban sérti a
szabad áruforgalmat és szolgáltatást, így az egységes belső piaci
fundamentalisták elfogadhatatlannak minősítették.
A szociális jogok európaizálása során súlyos
kérdésként vetődik fel, milyen hatása van az egységes belső piacnak,
elsősorban a személyek szabad áramlásának. Az integráció fejlődésével
együtt járt a vándormunkaerőre és családjára vonatkozó közösségi szintű
szociális szabályozás. Az egységes belső piac hatása azonban ennél
nagyobb, ugyanis a másik tagállamba nem munkavállalás miatt szabadon
utazó személyek megbolygatják az autonóm nemzeti jóléti ellátó
rendszereket. Például valaki otthon jogosult ellátásra, de óriási a
csábítás, hogy más tagállamban vegye igénybe az egészségügyi kezelést -
s ezt az EU Bíróság egyes döntései is bátorítják. Lehetőség nyílik
ezzel a szociális ellátások közösségi szintű szabályozására, de
legalábbis a harmonizáció irányában hat, viszont sérti a közösségi
szociálpolitika határ-kijelölésének elvét, a sokféleség tiszteletben
tartását. Hiszen a sokféleség a szociális ellátórendszerek közötti
különbségek megtűrését is jelenti.
A szociális jogok európai védelmének megújítása azonban csak szakirodalmi elképzelés.
A szolidaritás
A szociális szolgáltatási jogok normatív jellege bizonytalan, mivel
gyakorlati biztosításuk az állami erőforrások és a kormányzat politikai
felfogásának függvénye. Nagy jelentőségük van hát azoknak az elveknek,
amelyek közvetítenek a normatív struktúra és a kormányzat politikai
filozófiája között. Az elvek ugyanis, bár eltérő értelmezéseket is
lehetővé tesznek, mégsem engednek meg mindent, s - legalábbis egy
bizonyos mértékig - garantálják a koherenciát a konkrét intézkedések
között.
A globalizáció körülményei közepette a
szociális jogok terjedelmére, illetve a biztosításuk módjára vonatkozó
- vagy azokra is vonatkoztatható - elveknek, elsősorban a szolidaritás
elvének, a gazdasági versenyképesség növelésével együtt kellene
érvényesülnie. Hogy ez mennyire nem magától értetődő, mutatja az
Európai Unió 2007 és 2013 közötti időszak költségvetéséről folytatott
hosszú vita. Ebben az új tagállamok felzárkóztatása szembe került a
hatékonyságot növelő tudományos és technikai innovációval. Már
észlelhető, hogy ugyanez dominál majd a következő költségvetési vitában
is.
A szolidaritás alapja, hogy valaki a másik
ember helyzetét átérezve egyben támogató cselekvésre is kész. Amikor a
kormány a szolidaritásra hivatkozva az adórendszer és a szociális
politika segítségével pénzügyi transzfert, újraelosztást hajt végre,
mintegy államosítja ezt a készséget. De kénytelen megtenni, mert ha
nem, a szükséget szenvedők ellátásában csupán önkéntes, karitatív
alapon szerveződő gondoskodás érvényesülhetne. Így viszont nagyon sokan
ellátás nélkül maradnának. Nem azért, mert az emberek többsége nem
szimpatizál a szenvedők egyik vagy másik kategóriájával, hanem mert az
érzést nem, vagy nem megfelelő mértékű támogatás követi. Hajlamosak
vagyunk ugyanis feltételezni, hogy mások helyettünk is cselekszenek,
vagy nem látjuk okát, hogy személy szerint miért nekünk, miért nem a
nálunk gazdagabbaknak kellene valamit tennie.
A hagyományos segélyezési logika
érvényesítéséről van szó az univerzális (de persze a jövedelmi
viszonyok szerint eltérő méretű) támogatással szemben. "(A)hhoz, hogy
törődjenek veled, fel kell mutatni a tehetetlenség jegyeit, valamilyen
fogyatékosságot, amely megnehezíti a munka egyetemes rendjéhez
csatlakozást" - állapítja meg Robert Castel. Így a szolidaritás
értelmezése a legelesettebbekre szűkül, a piacképességben meglévő
különbségek anyagi következményeinek csökkentése egyre kevésbé cél.
Sőt, a legelesettebbek nagy hányadának még "érdemességet" is fel kell
mutatni, hogy az idő múlásával általában fokozatosan csökkenő
szolgáltatásban részesedjenek.
Lehetnek-e az államok szolidárisak egymással?
Szolidárisak-e az EU tagállamai egymással?
Bár az Európai Unióban valóban sok szó esik a
szolidaritásról, a strukturális és a kohéziós alapok célja elsősorban a
termelési - azaz a piaci - feltételek kiegyenlítése. De nem tagadható,
hogy tevékenységükben tisztán újraelosztási, azaz szolidaritási elemek is érvényesülnek.
|