|
|
Nacsinák Gergely András
A TÉNYEK MÁGIKUS EREJE
(részlet)
Tudás és társadalom bonyolult összjátékával foglalkozott Mund Katalin
is a Van fogalmad?-sorozat előző szemeszterében. A "tudásalapú
társadalom" kitermeli a "társadalom-alapú tudást", és viszont - s máris
az Escher-féle egymást rajzoló kezeknél tartunk - csak az összefüggések
nem olyan egyértelműek. Az egymás mellett élő és egymással versengő
tudástípusok, valamint a gazdaság és társadalom tudományra gyakorolt
nyomása eleve felveti a kérdés további aspektusait, például a kreáció
és a valóság törékeny, és mind törékenyebbé váló viszonyát. Hiszen még
az elsődlegesnek, és épp ezért megbízhatónak vélt tapasztalatnak
is számos meghatározottsága ismert, ha pedig nyomára akadunk a
determináló tényezőknek, maga a tudás is könnyedén irányítható lesz.
Épp ezért a tárgyilagosság és a valósághűség,
e két kortárs varázsige ébreszt feltétlen bizalmat. A tárgyilagosnak -
diszkrétebben: "kiegyensúlyozottnak" - mondott tájékoztatás,
helyzetértékelés, véleménynyilvánítás, a valósághű látvány,
hanghatások, a "megtörtént eseményeken alapuló" történet. A
tárgyilagosság és valósághűség címkéje kifizetődő, ámbár költséges
címke: a jelenkori kultúrában azonban nélkülözhetetlennek tűnik. A
közízlés osztatlan csodálattal adózik a hitelességnek: s e mánia
szülőhazájában, az Egyesült Államokban olykor a tények valóságos
fetisizációját figyelhetjük meg. Az utánzat, a másolat, az "egy az
egyben" felépített modell fogalmának uralma az információ-centrikus,
információn alapuló kultúra terméke: hiszen az információ lényege, hogy
reprodukálható, tetszés szerint sokszorosítható, sőt: hogy önmagát
reprodukálja, többé-kevésbé pontosan leképezi, "klónozza". (Így az
emberi klónozás miatti mizéria is csak az információs és a hagyományos
szemlélet csörtéje: az egyik szerint az ember puszta
DNS-információhalmaz, a másik szerint több ennél). Ezért a tényszerűség
kultusza szoros kapcsolatban áll az információéval: a megnövekedett
információözönben viszonylag kevesek képesek önállóan válogatni, s a
nagy többség számára nem marad más választás, mint hogy szimpátiáik és
érdekeik alapján kiválasszák a "hiteles" források közül azt, amelyre
rábízzák magukat. A tényszerűség fogalomköre a kultúrában önmagán - a
tárgyilagosságon, pontosságon - jóval túlmutató jelentést kapott.
Borges egyik novellájában szó esik a Térképről,
amelyet oly aggályos pontossággal készítettek el a Térképészet
Mesterei, tükrözni akarván mindennek a valóságos elhelyezkedését és
méretét, hogy a Térkép az egész országot beborította "és azzal minden
ponton megegyezett"; következésképp maga lett az ország, illetve az
ország a tökéletes térkép. Borges ugyan ezt nem mondja ki, de a dolgok
logikájából ez következik. Umberto Eco pedig Az új középkor
című esszégyűjteményében emleget amerikai múzeumokat, ahol a korabeli
tárgyak gyakran nem különülnek el a korhű másolatoktól: "Megépíteni egy
az egyben a fehér házi dolgozószoba modelljét (azonos anyagokból,
azonos színekkel, de persze pompásabb és ragyogóbb külsővel, hisz nem
kopik) annyit jelent, hogy a történelmi ismeretek csak reinkarnáció
formájában terjedhetnek. Hogy a valóságot megjelenítő dolgokat
valóságosnak kell feltüntetni. (...) Aki megépíti a hasonmás
dolgozószobát, olyan ?jelet? produkál, amely meghazudtolja
jel-természetét, hiszen a dolog helyébe kíván lépni, nem létezőnek
tekintvén az átvitel torzításait, a helyettesítés folyamatát."
A Borges és Eco felvetette jelenség mögött is
az a kérdés, hogy mi a valóság kritériuma a hitelesség és a látszólagos
hitelesség korában - vagyis az információs társadalomban; a jel, amely
tökéletesen leképez valamit, nem válik-e jelből jelöltté, szimbólumból
valósággá? Ha a jel tökéletesen megegyezik a jelölttel, mi különbözteti
meg a valóságot az illúziótól?; lehet-e a jel valósággá?; mikor
"csúszik át" a jel a valóságba, mi a kettő viszonya, és hol húzódik a
határ az utalás (valami mutat valamire, a jelenti b-t) és a megfeleltetés között (a = b)? És végül: a jel tökéletesebb jel-e, ha ikonikus, ha nemcsak utal a jelölt tárgyra, hanem meg is jeleníti azt?
Kiindulópontunk legyen az Eco által emlegetett
múzeum, a "valóság múzeuma", vagyis a kiállítási metódus, amely célul
tűzte ki, hogy a látogatók azonosuljanak a látottakkal, ezért az
azonosulást illúziókeltéssel igyekszik elérni. Alapvetően kétféle
múzeumi hozzáállás létezik. Az egyik a klasszikusnak nevezhető, ahol a tárgyakat
igyekeznek bemutatni: a főszerep a dolgoké, és a rendelkezésre álló
tárgyak adják ki azt a logikai vonalat, amelynek mentén a kiállítás
szerveződik. A valóságosan létező objektumok alkotják tehát a
láncolatot, amely visszavezet a régmúltba, s amelyek töredékesen akár
az adott kor vagy hely relikviáiként értékeket jelentenek. Alighanem a
középkori katedrálisok kincsestárai lehettek az efféle gyűjtemények
ősei, ahol szentek ereklyéi - csontok, ruhadarabok, használati tárgyak
-, valamint mindenféle drága, szépmívű, régi dolgok együtt kaptak
helyet. A tudomány kincseskamráiban, a múzeumokban pedig a tárgyak azok
a valóságtöredékek, amelyek körül a magyarázó táblácskák segítségével a
látogató elméjében kialakulhat a jelzett, de nem jelenlévő (térben vagy
időben távoli) valóság valamiféle vetülete, inkább árny-, mint
tükörképe. A másik kiállítási credo viszont nem bízza az
események, korok, vagy bármi más (állatkertekben például az ökológiai
környezet) rekonstruálását az egyszeri ember elméjére, hiszen az efféle
rekonstrukció meglehetősen kétes kimenetelű. Inkább igyekszik hűen
visszaadni azt a miliőt, amelyről szó van, jelezni vagy megteremteni a
környezetet, amelybe azután visszavezeti, újra beágyazza a tárgyakat. A
valóságfragmentumok köré tehát díszletvalóságot épít, papírmaséból és
ködből falakat emel az elpusztult terek helyébe. Persze a gyakorlatban
a múzeumok nem mindig szerveződnek kristálytisztán egyik vagy másik
logika szerint, hanem "kevertek": a tárlók közt időnként helyet
kaphatnak bizonyos részletek: szobabelsők, sarkok, amelyek megidézni
kívánják a nem jelenlévő valóságot. Vannak aztán fokozatok is: az
általában ízlésesebbnek gondolt elrendezéstől, ahol csak finoman jelzik
a környezetet, egészen az Eco emlegette hipervalóságig, ahol minden
tökéletes, az igazinál is igazibb - "even better than the real thing".
A probléma - nemcsak a muzeológusi, hanem a filozófiai is - ezzel a
felfokozottan hiteles hipervalósággal kezdődik, és kétfelé osztható:
gyakorlati és elméleti kérdéseket vet föl. A gyakorlati vetület először
is maga a rekonstrukció fogalma és gyakorlata.
Maradva a szobabelső példájánál: egy század
eleji vagy rokokó szoba bemutatása nem ütközik különösebb akadályokba,
mert mindkét síkon elég "sűrű" szövésű a valóság: elegendő tárgyi és
elméleti információval rendelkezünk ahhoz, hogy viszonylag nagy
biztonsággal "helyre lehessen állítani" a valóságszeletet. De amikor a
"háló" ritkulni kezd, egyre nagyobb lyukak lesznek rajta: egyrészt
időben, másrészt térben távolodva (például sérül a meg nem értett,
illetve félig értett kultúrák "rekonstruálása", még elméleti szinten
is). Így születhetett a klasszicista stíluskorszakban a "nemes
egyszerűség és csöndes nagyság" winckelmanni fehérmárvány-görögsége,
amely olyan szilárd tévedésnek bizonyult, hogy még ma, háromszáz
esztendő múltán, elegendő korrigáló információ birtokában sem tűnt el a
köztudatból. Még kirívóbb példa a mínoszi kultúra, ahol minimális
anyagból teremtettek brit archeológusok, Evansszal az élen, krétai
kultúrát. A hírneves freskót, a Liliomos Herceget például egy
fejdíszből, egy fél mellkasból, és némi bal combból alkották újra. És
akkor még szó sem volt Evans knósszoszi palotájáról, amely alighanem
máig egyik legvitatottabb példája a műemlék-rekonstrukció történetének:
a festett betonoszlopokról, a visszafalazott emeletekről. Evans is az
illúzióteremtést kísérelte meg, csak épp a mai nagyipari illúziógyártás
előtti, "kézműves" korszak jóval ártatlanabb módján; kérdés marad, hogy
Knósszosz mennyire Evans látomása, és mennyi köze lehet a mínoszi
kultúra egykori - ma már megközelíthetetlen - valóságához. Miután ezt
valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, és nincs összehasonlítási
alapunk, lehet úgy dönteni, hogy a valami mégis jobb, mint a semmi:
Evans teremtett valamit, mert a múltra mint fogódzóra szükség van. Az
ilyen rekonstrukciókkal az a baj, hogy egy adott állapotot, vélekedést,
szempontot "fagyasztanak meg", amely azután alapvetően meghatározza a
bánásmódot a később fölmerülő új információkkal is: hogyan illesszék az
adott paradigmába. Így a hamis múlt-kép determinálja a jövőt, addig
erősítve a tévedést, míg az ellentmondó tények mennyisége el nem éri a
"kritikus tömeget", ami kikényszerítheti a paradigmaváltást - már ha
bekövetkezik egyáltalán. E téves rekonstrukciót tudatosan alkalmazták a
fáraók, amikor egy-egy elődük nevét kivakarták a feliratokról, és
szobraikat összetörték; vagy a sztálini szovjet éra szorgos
fénykép-retusálói, akik kivégzésük sorrendjében tüntették el a régebbi
fényképekről a kegyvesztetté vált pártfunkcionáriusokat. Mert az ember
meggyőződése - egyébként helyesen -, hogy az emlékezet úgy
szerkeszthető, akár egy szöveg. Az emlékezet feladata a re-konstruálás,
egy adott szituáció, állapot újrateremtése, és mint ilyen, a legkevésbé
sem passzív, sokkal inkább produktív folyamat. Az emlékezet szándékos
"átszerkesztése" hatékony eszköz, hogy a törlendő személyek és
események gyakorlatilag viszszamenőleg is megszűnjenek létezni: hiszen az antikvitás görög héroszai is azért áhították az agónt,
a hírt, a nyilvános elismerést, hogy hírük által fönnmaradjanak; a
személyes létezés, a halhatatlanság elérése egyenlő volt a kollektív
emlékezetben maradással, amely "biztosabb" tároló, mint az egyes ember
törékeny és mulandó emlékezete (ellentétben a zsidósággal, ahol az
utódok vérségi leszármazása, a "mag fönnmaradása" jelentett, ha nem is
személyes, de egyfajta "generatív" halhatatlanságot). Az emlékezetből
törlés így maga a halál, az élet tényének eltörlése. A szocialista
történetszemlélet önmagát igazolni és megerősíteni (megteremteni?)
akarván, a történelmet az osztályharc és a termelőeszközök fejlődésének
elnagyolt történetévé szerkesztette át; nem pusztán elméleti kérdésről
volt szó, hanem a jelen, a valóság átalakításának szándékáról. A késő
antik mágikus szövegekben jellemző típusát találjuk ennek az
eljárásnak: xy isten, tedd meg ezt, amiképpen megtetted
számtalan esetben - vagy épp a világ teremtésekor -, már korábban is.
Vagyis a korábbi valóság mintegy kijelöli a történés lehetséges útjait,
mi több, kikényszeríti a jövőt. Nemcsak arról van szó, hogy
adott mederben folynak tovább az események, hanem aktív átalakulásról,
a paradigmában rejlő erőről. A múlt kényszerítő erejű a jövőre is:
ahogy a sáros úton az egyre mélyülő keréknyomok vájataiból előbb-utóbb
már lehetetlen kikecmeregni.
|