←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kállay Géza
"OLYAN MŰVET LÁTSZ, MELY ÉLETET MÁSOL"
SHAKESPEARE: TÉLI REGE
(részlet)

A Téli rege előadásán, a Globe-ban, 1611 május 15-én (szerdán).
    Látható volt, hogyan öntötte el Lyontes-t [sic!], Szicília királyát a féltékenység felesége és Bohémia királya miatt, aki a barátja volt és látogatóba érkezett hozzá, és hogyan mesterkedett halálát kívánván, és azt akarta, főpohárnoka mérgezze meg, aki értesítette erről Bohémia királyát, és elmenekült vele Bohémiába.
    Emlékezetes szintén, hogyan küldött [Leontes] jóslatért Apollóhoz és Apolló válasza, hogy ő [az eredetiben: she, azaz Hermione] bűntelen és hogy a király féltékeny volt stb., és hogyan [történt], hogy csak azt a gyereket találták meg, aki elveszett és a királynak leszármazott nélkül kell meghalnia, mivel a gyereket Bohémiába vitték, és ott az erdőben hagyták feküdni, és egy pásztor nevelte fel. És Bohémia királyának fia vette feleségül azt a nőszemélyt, és hogyan szöktek Szicíliába Leontes-hez [sic!], és hogyan ismerték fel, hogy ő [she] Leontes lánya, aki akkor 16 éves volt, miután a pásztor megmutatta annak a nemes úrnak a levelét, akivel Leontes küldte azt a gyereket és az ékszereket, amelyeket őmellette [a lány mellett - found about her] találtak.
    Emlékezetes továbbá az Imposztor [Rog = ?rogue?, vagyis: Autolycus], aki bejött úgy tántorogva, mint rossz szellemek vagy tündérek szoktak, és hogy tettette betegnek magát és hogy mindenéből kifosztották, és hogyan csalta ki a szegény emberből [Bangóból] minden pénzét és azután hogyan ment a gyapjúnyírókhoz egy zsibárus zsákjával és tőlük is kicsalt minden pénzt. És hogy miként cserélt öltözetet Bohémia királyának fiával, és hogyan lett Udvaronc belőle stb. Óvakodj bizalmat keltő ál-koldusoktól és hízelkedő fickóktól.

A fenti sorokat Simon Forman jegyezte naplójába, talán a Téli rege bemutatója után. Forman londoni csodadoktor és asztrológus volt, szegény szülők gyermekeként tizenkét évvel Shakespeare születése előtt, azaz 1552-ben látta meg a napvilágot, de szívós munkával - eleinte talizmánok készítésével és eladásával - vagyonos polgárrá küzdötte fel magát. Egyetemet sohasem végzett, annál jobban elmélyedt az alkímiában és a halál utáni élet tanulmányozásában, és az akkoriban egyáltalán nem ritka "orvos-mágust" szinte elárasztották a páciensek. Abban az évben halt meg, amikor fenti feljegyzése készült; Shakespeare körülbelül ekkor - vagy már 1610-ben - visszavonul a londoni színházi élettől, visszaköltözik szülőhelyére, Stratfordba, a Globe Színháznak azonban változatlanul résztulajdonosa, és otthon sem hagy fel a drámaírással: a Téli rege már valószínűleg Stratfordban készül, s majdnem bizonyos, hogy itt írja A vihart, majd - társszerzőségben John Fletcherrel - a VIII. Henriket (Henry VIII, más címen: Minden igaz - All is True), az elveszett Cardeniót és a Shakespeare-kánonban immár teljes polgárjogot nyert A két nemes rokont (The Two Nobel Kinsmen) is.
    Vajon miért vonult vissza Shakespeare?
    Mert Londonban űzött mesterségével állhatatosan és módszeresen komoly egzisztenciát épített ki magának, de nem a fővárosban, hanem a jelentéktelennek nem mondható, ám mégiscsak jóval provinciálisabb Stratfordban. 1610-ben már sehol sem volt az a drámaíró kör, amellyel és amelyből valamikor 1590 táján elindult - a hajdani írótársak mind a sírban nyugodtak: Christopher Marlowe, a legtehetségesebb korai rivális; Robert Greene, aki a halálos ágyán írt gyűlölködő pamfletjében óvta kollegáit egy idegen tollakkal ékeskedő, "felkapaszkodott varjútól", "Shake-scene"-től, azaz a "jelenet-rázótól"; Thomas Kyd, a nagysikerű Spanyol tragédia (The Spanish Tragedy) szerzője; John Lyly, a gyermektársulatok első szervezője, a szellemes vígjátékíró, és a többiek.
    A következő generációhoz tartozó John Webster, az 1612-ben írt A fehér ördög (The White Devil) című tragédia írója a darabhoz biggyesztett, meglehetősen keserű Előszavában szinte minden akkori jelentős drámaírót felsorol: "Ami engem illet" - írja Webster - mindig őszintén nagyra becsültem mások értékes műveit; különösen Chapman mester emelkedett és gazdag stílusát; Jonson mester gonddal írt, elmés munkáit; a két kiváló társszerző, Beaumont és Fletcher mester nem kevésbé értékes alkotásait; s végezetül (sérelem ne essék, hogy utoljára említem) Shakespeare mester, Dekker mester és Heywood mester felettébb termékeny és szerencsés munkásságát.

Shakespeare említésre kerül, ha nem is az első sorban, de ő a doyen, az Erzsébet-kori nemzedék utolsó képviselője. A fővárosi színházakban - körülbelül épp I. Erzsébet halála és I. Jakab trónra lépése, tehát 1603 táján - más ízlés, más stílus, más műfajok kerültek divatba; az idősödő drámaíró - aki az Erzsébet-korban sem tartozott az újítók közé - kitűnően alkalmazkodott a változásokhoz, sőt, változatlanul azt valósította meg a színpadon - nemegy ízben - amivel a többiek csak kísérleteztek, amire mások csupán vágytak. De lehet, hogy úgy érezte: már nem tartozik igazán közéjük; ez már nem az ő világa. Talán körülbelül húszéves londoni tartózkodása mindig is "átmeneti állapot" volt számára, és nagy valószínűséggel tudatosan készült a "nyugdíjba vonulásra" Stratfordba, ahol családja mindvégig élt, s ahová addig "vasárnapi" férjként és apaként látogatott el, hogy hazavigye nem csekély keresményét, és lássa, hogyan nőnek a gyermekei. Nemesi levelet már 1596-ban, még apja életében szerzett a családnak; 1597. május 4-én 60 fontért megvette Stratford második legnagyobb házát, a háromemeletes, elegáns, öttornyú ún. "New Place"-t, [Új Hely], amely nagyrészt kőből épült, mint a polgármesteré; 1602-ben 127 angol holdnyi (kb. 51 és fél hektár) földet vásárolt 320 fontért, és fokozatosan egyre több ingatlanra tett szert a városban és környékén, kölcsönt is szívesen adott (uzsorakamatra, mint Shylock, s mint apja, John Shakespeare). William Shakespeare-t éppúgy, mint családtagjait, a Szentháromság Templomban, a Holy Trinity Churchben temették el az oltár közelében, vagyis bizonyos, hogy tekintélyes polgárnak számított, aki rendszeresen adakozott a templom javára, s az amúgy kötelező templomba járást sem mulasztotta el.
    De más családi események is visszacsábíthatták William Shakespeare-t Stratfordba. Idősebbik lánya, Susanna 1607-ben hozzáment John Hallhoz, a jómódú tudós-orvoshoz, aki a vérkörökkel kapcsolatos kutatásairól vált híressé, 1608-ban pedig megszületett az unoka, Elizabeth Hall. Shakespeare örömét legfeljebb csak az árnyékolta be, hogy második leánya (Hamnetnek, 1594-ben elhunyt fiának ikertestvére) akarata ellenére ment férjhez, de ez már Shakespeare halálának évében, 1616-ban történt. Judith Shakespeare-t a Lear király szerzője szinte teljesen kitagadta az atyai örökségből, és tételesen minden számottevő vagyontárgyát Susannára és egyetlen unokájára, Elizabethre hagyta.
    Milyen gyakran járt haza William Shakespeare Londonból? És mit érzett, mit gondolt felesége, Anne Hathaway? Hűségesen várta, hétről hétre, hónapról hónapra, és örült, ha betoppant? Zsémbelődött, veszekedett, hogy mikor lesz már vége ennek a kétlaki életnek, panaszkodott, sírt, hogy a gyerekek neveletlenek, nem segítenek a háztartásban, mert hiányzik a férfikéz? Féltékeny volt a színpadra, a versekre, a drámákra, a nagyvárosra, férje londoni életének valódi és képzelt alakjaira? Vagy épp örült, hogy Will, az egyre nevesebb költő, drámaíró, színész, színházi résztulajdonos, vagyonosodó polgár olyan hivatást talált, amelyet láthatóan élvez, ami szép pénzt hoz a konyhára, és megbeszélték a készülő műveket? Egyáltalán: tudott Anne Hathaway olvasni? Arról valószínűleg fogalma sem volt, hogy férje révén neve örökre beíródik a történelembe. Shakespeare feleségéről mi is csak anynyit tudunk, hogy leány korában Stratfordtól körülbelül kétmérföldnyire lakott egy Shottery nevű falucskában, hogy nyolc évvel volt idősebb férjénél, és az esküvőt sebtében kellett megtartani 1582. november 27-én, mert Susanna három hónapja már "érkezőben volt": 1583 májusában született. Sok vitát váltott ki annak magyarázata, hogy 1616 januárjában készített, és ezen év március 25-én (majdnem pontosan egy hónappal halála előtt) módosított végrendeletében Shakespeare miért nem hagy Anne-re mást, mint a ház (New Place) "második legjobb ágyát a hozzátartozó bútorzattal"; sokan a házaspár elhidegülésének jelét olvasták ki ebből. Holott a második ágy volt a hitvesi; az "első legjobbat" a mindenkori vendégek számára tartotta fenn egy "úri ház", és a további örökhagyás hiánya sem jelent kisemmizést: az akkori angol törvények szerint a házastárs halála esetén az életben maradott automatikusan rendelkezett az elhalt minden ingó és ingatlan vagyonának legalább egyharmadával; Anne tehát gondtalanul élhetett élete végéig. Shakespeare talán akkor is szerepet játszott, amikor ügyvédjének a végrendeletét diktálta: Odüsszeusznak képzelte magát, aki Pénelopénak "tételesen" csak a hitvesi ágyat említi, melynek valódi titkait csak ők ketten ismerik.
    1610-ben Shakespeare negyvenhat éves, felesége ötvennégy. "Hasonlít-e hozzá?" - kérdi Paulina, a hűséges udvarhölgy és asszony-mágus Leontest, mikor leveszi a leplet Leontes feleségének, Hermionénak szobráról. "Akárcsak élne! - kiált Leontes. - De mondd - faggatja tovább Paulinát -: Hermione nem volt ily redős [ráncos] / S nem ily idős, mint látszik itt". "Ez is csak a mű mesterét dicséri - magyarázza Paulina - Átszállt tizenhat évet s úgy mutatja / őt, mintha élne még ma is". "Ha élne - sóhajt erre Leontes -, Istápolóm lehetne, mint e kép most / Szívem csikarja". Majd újabb különös hasonlatot mond, amely valóban "átszállja" az éveket: "Épp így állt előttem - / Dicsőn, az élettől forrón, amily / Hűs most -, mikor először udvaroltam!". Paulina be akarja takarni a szobrot, mielőtt életre keltené: "Kárpitot rá! / Lám, a királyunk vére háborog, / S még azt hiszi, hogy él." Erre Leontes így könyörög: "Ó, Paulinám, / Hadd higgyem ezt - kedves szívem - húsz évig!"
    1611. május 15-én, szerda délután, miközben a Globe-ban a Király Emberei a Téli regét játszották, Shakespeare talán tekintélyes kőházának kertjében sétálgatott, amellyel átellenben mind a mai napig kápolna áll és temetőkert fekszik, majd átlátogatott a körülbelül tíz percnyire lévő Hall-házba, hogy meséljen egyet unokájának, a hároméves Elizabethnek. "Volt egyszer egy ember - [...] A temető mellett lakott" kezdi a királyfi, Mamillius a "télre való bús regét", de a "manókról és lidércekről" (II; 1; 25, 29-30) szóló történetből csupán ennyit hallunk: a többit a kilencéves kisfiú anyja fülébe súgja, de még ezt is félbeszakítja apja, Leontes. Vagy Shakespeare fülébe sugdostak a rég- és közelmúlt manói és lidércei (melyeknek létezésében - csak úgy, mint a boszorkányokéban, szellemekében, tündérekében - a színházi közönség körülbelül fele szilárdan hitt)? Zavart volt Shakespeare, a drámaíró és színész, mert most nem a színpadon kellett szerepeket formálnia, hanem a "való életben" kellett eljátszania a végleg hazatérő férjet, apát és nagyapát, ráadásul egyszerre? Keveredett benne múlt és jelen, London és Stratford ("Szicília" és "Bohémia", "tél" és "tavasz", ifjúkor és öregkor)? Az utolsó, de még nem Fletcherrel írt darabokban visszatérő téma egymástól elszakított családtagok szerencsés-véletlen-csodás egymásra találása, férj-feleség, illetve apa-leány kapcsolat (az utóbbit kényelmetlenül körüllengi a rettegés a vérfertőzéstől). Mint a Szentivánéji álom és A vihar kivételével minden drámájának meséjét, Shakespeare a Téli rege cselekményét is nagyrészt kölcsön vette valakitől, de ez a valaki ezúttal Robert Greene volt, aki 1592-ben rútul megtámadta, "jelenet-rázónak" gúnyolta. Shakespeare a Téli regét - persze több, mint kevesebb változtatással - Greene Pandosto (~1588) című próza-románcából írta színpadra. Hogy elégtétellel-e, vagy közömbösen, emlékekkel küszködve, de megbocsátó gesztusként, nem tudhatjuk.