Levendel Júlia
MONDTAM AZT MÁR MAGÁNAK?

Ahogy lelépett a buszról, s befordult az enyhén emelkedő utcácskába, amelynek negyedik épületében, pontosan az 5/b-ben lakott (a házon belül is a réges-régen leválasztott 5/b számú lakásban), hirtelen elnehezült a teste, úgy cipelte bordó bőrszatyrát, mintha nem fél liter tej, három zsömle és egy pohár kefír, hanem kőtömbök húznák, de az előszobába érve sem igyekezett - nem tudott - mielőbb szabadulni terhétől; báván, kicsit széttartott lábbal megtorpant, mielőtt a fogas alá ejtette a táskát. A tej lottyant, de a zacskó nem szakadt el. A konyhaszékre ült, azt mondta magának, fúj egyet - nemcsak effélét gondolt, nem csupán átsuhant rajta, hanem pontosan meg is formálta a két szót: "fújok egyet" -; szüksége volt a magyarázó mentegetőzésre, hiszen szorongó engedelmességgel a várhatóan mindjárt megszólaló hangok elé sietett. Néhány hete mindig megszólaltak, mikor délután hazaért.

...mert az édesapám megfenyegetett... azt mondta, ne is álmodjak arról, hogy egyszerűen csak elkerget... azt mondta, megöli a gyerekem apját... ha megtartom, ha megszülöm, ha ilyen szégyent hozok rá, nem bánja, mi lesz, hogy lesz, megöli a gyerek apját...

Ha rosszakarója volna, följelenthetnék, hisz engedély nélkül végzi a munkáját - adócsaló. De nem haragszik őrá senki, soha nem is volt haragosa. Egész életében csak másokon segített. "Nagy szám vagy, Vera! Csuda dolog, amit csinálsz", a húga mondogatja így. Néha felhívja, és megkérdezi, mostanában is pesztrálja-e az öregeit, csipkelődik kicsit, de azért elismeri: "Csuda dolog, manapság ez igazán csuda".
    Még a kórházban dolgozott, mikor elvállalta a gyerektelen, nagybeteg Tamásy művésznő otthoni gondozását. Ennyi belefért az idejébe, az asszony pedig megengedhette magának, hogy alkalmanként ezer forintot adjon - nagy pénz volt az, nagyon nagy pénz, havonta harmincezer forint, a kórházi fizetése, ügyeleti pótlékkal, ezzel-azzal se tett ki sokkal többet. Tamásy Melinda aztán megbánhatta, hogy ilyen sokat ajánlott előszörre - megrémült, mikor a főorvos a zárójelentését írta, és megkérdezte, van-e házvezetője; nem volt, nem is kívánta, hogy valaki naphosszat körülötte legyen, nem szükséges mellette ülni, elbotolog egyedül a fürdőszobáig, a nagytakarításhoz van segítség... és különben is, kihez, hová forduljon hirtelen?, kiben bízhat meg? akárkit nem enged a lakásba, albérlőt semmiképp -; nem azt bánta meg, hogy elhívta, valósággal csábította, hanem a feleslegesen kezébe csúsztatott sok pénzt. Azt sajnálta. Kevesebbért is elvégezheti ugyanazt. "Veronkám, mit szólna hozzá, ha nem apróznánk... ha a hónap elején egyben fizetnék?... most már ismerjük egymást... megbízunk egymásban... minek csináljuk így... egyik napról a másikra?... ilyen kicsinyesen... mit gondol? Odaadnék minden hónap elsején húszezer forintot... ha törik, ha szakad... arra maga számíthat... számolhat vele... mintha még egy állása volna" - szinte énekelt, áriázott; értett hozzá, mert fiatalon operaénekes volt, még a nagy Operában is fellépett, még Bécsbe is hívták; a nappali szobájában perzsaszőnyeg meg óriási, aranykeretes tükör díszíti a falat, s csak a két ablak közötti sávra rakott ki fényképeket magáról, de a hálószoba, az előszoba, a hall telis-tele van jelmezes fotókkal; talán még a vállát is megvonta, "a művésznőre bízom én". Fukar a Melinda, pontosan úgy kuporgat és ügyeskedik, mint a többi gondozottja: ravaszul adják mind a nagylelkűt, sőt, a nagyvonalút, de boldogok, ha akárkin spórolnak. "Azt akarom, hogy mind a ketten jól járjunk. Maga anyagilag, én meg... hogy ne számolgassak naponként... és azt is szeretném, ha elvinné a hűtőből a felesleget... nézze meg... vigye el az összes felesleget... tudja, hogy jó szívvel adom... megérdemli, igazán megérdemli... annyival kevesebbet költ a saját háztartására... hát nem? Aztán átválogatjuk majd az ágyneműt, az étkészleteimet is... ha több ideje jut rám, kiválasztja és elviszi innen, ami tetszik... hiszen megérdemli... vigyem talán magammal a sírba?" Sohasem válogattak, és ennivalót sem vett ki magának a hűtőből, de egyszer összekészített csomag várta - "hiába mondtam... hiába akartam szépszerével... hát látja, erőszakkal kell odaadnom... romoljon meg talán a sok finomság?!... én csak csipegetni tudok... egy falatka sonka... egy ici-pici sajt... fél csirkecomb, ilyen keveset nem is árusítanak... no, itt van, vigye el szépen!" -, betette akkor a fülénél összekötött reklámszatyrot a bordó táskába, csak otthon nézte meg: csupa lejárt határidejű élelmiszer, vákuumcsomagolású felvágott, füstölt hal, dobozos cukrászsütemény és a házhoz szállított ebédek maradékai. Nem szabadkozott, ha Melinda vagy más - az özvegy, szívbeteg doktorné például - rátukmált valamit, biccentve köszönte, és a kapu alatti kukába dobta az ajándékokat. A használt selyempapírba göngyölt kesztyűt, retikült, sálat is.

...soha többé nem lettem ép ember... soha többé... Az uram még csak-csak megtalálta a számítását, új üzletet nyitott, azt mondta, az élet megy tovább, és nekünk elölről kell kezdeni mindent... valójában fiatalok voltunk, de a szívem már annyira öreg... soha többé nem éreztem azt...

Melinda ajánlotta az özvegy doktornénak, az meg a Vári tanárnak, és így tovább - "többet nem vállalhatok" -, így is hat helyre jár, van, ahová mindennap, van, ahová csak hetente kétszer; megmondják, mit akarnak - "molyirtó kellene a ruhásszekrénybe", "ezzel a szesszel dörzsölje be a hátam?mondja csak, a hátam is olyan vörös-hólyagos?... nézze a karom!, mintha megégett volna"; "ha venne egy kiló starking almát, de csak starkingot... nem szeretem a jonatánt, és ezeket a keverékeket végképp nem, a zöldségesek meg azt sem tudják, milyen az igazi starking" -, leginkább beszélni, mesélni szeretne mindegyikük. Szegény Vári rosszul lát és még rosszabbul hall, mindig bömböl nála a tévé, s csoszogva követi őt, akárhol rendezget. Megáll a keskeny fürdőszobaajtónál, megtámaszkodik, valósággal ordít, és úgy belefeledkezik a történeteibe, hogy észre sem veszi, jó ideje már útban van. Nem fogja arrébb tessékelni az öregembert, inkább leül a kád szélére, és hallgatja. Mit csináljon.

Kamillával mi egy napon születtünk, de két különbözőbb természetet el se lehet gondolni... neki mindene volt az öltözködés, imádott táncolni, mindenütt ő volt a társaság központja... emlékszem... valakihez hivatalosak voltunk... bennünket, tudja, mindenki meghívott... így szokás... az orvost mindenki elhívja... és muszáj is volt... amikor csak lehetett, elmentünk, meg ne bántódjon senki, tudja, hogy van ez egy kisvárosban... és amikor kaput nyitottak valahol... sokszor már a bejáratnál hallottuk Kamilla nevetését... de nem nevetett, hanem csilingelt... vagy csengettyűzött... és a férjem mindig azt mondta: hallom, a húgom előbb érkezett...

Reggelenként a Frank házaspárnál kezd, mert a béna Ágota nénit Frank úrral együtt mosdatják, öltöztetik. ők ketten külön-külön mesélnének neki, mindegy is mit; "Palikám, behoznád azt a kis virágos neszesszeremet?... igen, a középső fiókban... valamit mutatnék Veronkának", és ahogy a magas, testes, mindig fekete pulóvert viselő öregember készségesen indul, Ágota máris suttog: "nem akarom neki mondani... képzelje csak, már ötven éve, hogy megismerkedtünk... de eleinte nem is tetszett nekem... anyám váltig állította, hogy a Pali miattam jár a házhoz... hadd járjon, feleltem, nem biztatom én semmivel..."; Frank úr meg a konyhában vagy az előszobában sutyorog: "tegnap a híradóban látom a vágányok felszedését... Zsuzsi vonatnak hívtuk... annak idején... amikor bővítettük, én voltam a műszaki vezető... inkább korszerűsítés volt, de nagy munka... szép feladat, és...". A többi gondozottja egyedül van, Anikó néni ugyan az elvált lányával lakik, de az az asszony egész nap dolgozik, aztán a barátjával találkozgat, "hadd éljen kedvére!"; amikor rekedten köszönnek, vagy hangtalanul csak intenek-bólintanak, mert egyszerre gyűjtenék és nyelnék le a nyálat, s végre, mint a kifakadó kelésből a genny, előjön belőlük valami vattás zörej, olyankor tudható, hogy aznap még nem szóltak. Se szomszéd, se postás, se telefonáló ismerős.

...alig volt két kiló... mindenki lemondott róla... nem marad meg, ilyen körülmények között biztosan nem... és aztán mi lett belőle!... Nem hiszek én semmi jövendölésnek... az élet olyan kiszámíthatatlan... hát nem igaz?!... Aki meg erősnek, egészségesnek látszik, egy pillanat alatt elmegy... maga ismerte a Zalai Lacit... emlékszik, mikor festettünk, és egymaga a szoba közepére tolta ezt a böhöm szekrényt...

Ha vasal, ha leül krumplit vagy zöldséget pucolni, nagy ritkán ha gombot varr a párnahuzatokra - mintha felkínálná magát; ilyenkor lehet délelőtt vagy kora délután, a nekilóduló történet rögtön idilli alkonyba vonja a lakást, a füstös sárga fényben megrövidülnek a távolságok, "jaj, tessék vigyázni!... forró a vasaló...", holott a mesélő messze van, vagy két méterre; "Veronka, mondtam én azt magának...?", és mindjárt könnyezik - akárkinél van, bármelyikük használja ki az alkalmat, szipogni kezd, zsebkendőért matat; "ha én mindent leírnék, ami velem történt... ha megírnám az életemet..."
    Nemcsak a fülén, a száján, az orrlukán szívja be a duruzsolásukat, a sipításukat, a göcögős-elcsukló zsolozsmázást - májfoltos bőre mint az itatós, de befészkelnek dauerolt hajába is, a legtöbbet mégis a bordó táskában cipeli haza, s ahogy az előszobában a háromkampós fogas alá zuttyantja a csomagot - a tejeszacskó bírja -, a sok hangfoszlány kiszabadul, ki a hajából, a bőre alatti szövetekből, a légcsövében és a nyelőcsövében kapaszkodnak felfelé, pezsegnek, mint a szénsav. Külön-külön mind a helyét keresi. Láthatatlanul is kavarognak-gubancolódnak, muslincaként rajzanak, együtt ez csatornamoraj, világűr-zúgás; aztán pillanatokra el-elcsendesedik a lakás. Meg kell szokniuk az új helyet. "Fújok egyet", mondja megadóan, mert tudja már, a kaotikus lármának hamar vége, mindjárt úgy szólnak majd, ahogy indultak, hangalakot öltöttek, ahogy és ahol meghallgatta.

... nem mondom, hogy magányos vagyok... a jó emberek nem lesznek magányosak... nem is panaszkodom a sorsomra... ugye, nem hall panaszkodni?... pedig a magamfajta öreg, beteg... kinek nincs oka panaszkodni?... de mondja, segítek azzal magamon, ha sopánkodom?... hát nincs igazam?... ki szereti hallgatni a mások baját?... mindenkinek elég a magáé... nem így van?... bőven elég a magáé...

Nem fogynak-erőtlenednek, ha be nem kapcsolja a televíziót, késő este is a Melinda művésznő, a Vári tanár meg a többiek beszélnének itt. Inkább szóljon a tévé; míg a konyhában eszik, mosogat és összekészíti a reggelit, a szobában csak menjen valami film, vetélkedő, bohóckodás, bármi. Éjjel, néha már hajnalfelé arra ébred, hogy nincs adás, az üres képernyő világít és zúg a masina.