Jámborné Balog Tünde
A SZAKÁCSNÉ A PALOTÁBA MENT
(részlet)

Bécsi tányérhús, vese velővel, zónapörkölt, pacal - ez étkeket tabáni vendéglőkben, kisvárosi restikben rendelje az utazó, tanácsolta egykor Szindbád, és arra tanította olvasóit, hogy a jó töltött káposzta vidéki udvarházak tágas konyhájában fődögél, leginkább kemencében, öblös, kétfülű cserépfazékban, fakádban savanyított káposztalevélbe bugyolált kolbászhúsból disznóölés után - a göngyölmények között füstölt malacfüllel-farokkal -, mikor befújja az utakat a hó, és a betyár délig alszik a csárdásné patyolat ágyában, ám ma már nincsenek tabáni vendéglők, a kisvárosok indóházainak ajtaján rozsdás lakat fityeg, és a kutyatejjel, ürömfűvel benőtt síneken ritkán robog át nesztelenül egy kísértetvonat; az útszéli csárdán Coca-Cola-reklám, ivójából örömlányok rajzanak szét a sós homokkal beszórt, fekete latyakos országutakra. A hajdan birsalma- és szilvóriumszagú udvarházakba - de ne feledjük a bolhaűző diólevelek nehéz illatát sem -, kultúrházak és községi könyvtárak költöztek. Fonnyadó könyvtáros kisasszonyok járkálnak az állványok között nem létező porszemek után kutatva, és fásultan ajánlják olvasóiknak Karenina Anna és Bovaryné történetét, ám a mai nők szívesebben olvasnak magazinokat és puhakötésű, tarka könyveket, amelyekben a szerelmek leírása ott kezdődik, ahol ama régi románcok szerzői befejezték.
    Ebben a kifordított huszonegyedik században Szindbád sem tudna - talán nem is akarna - eligazodni, azzal a töltött káposztával azonban elégedett lenne, amit Z.-vel költöttünk el tavaly nyáron P*-ben, pedig vendéglőben készült, a várszálloda földszinti konyhájában már reggel főzni kezdte a szakácsné. Csábító illatok töltötték meg a várudvart, és a takarítóasszonyok kétfülű ruháskosarakban tányérokat és poharakat cipeltek át az addig hét lakattal lezárt palotaszárnyba az esti vendégséghez.
    Nyár volt, a hársak elvirágzóban, a romok közti levendulabozótban átható hangú kabócák cirregtek, mint lent, a messzi délen tengerparti rokonaik.
A négyszögletes várudvar fölé boruló ég kupolája lenyomta a hőséget a kövek közé, de az öles falak még nem melegedtek át teljesen, odabent kellemes hűvösség fogadott minket.
    Korábban már jártunk itt egyszer Z.-vel. Aprópénzt dobtunk a vasráccsal fedett, elapadt kútba, megnéztük az ezeréves altemplomot, a faragott köveket és alakos kályhacsempéket, a szerzetesek rideg celláit, a helyreállított palota kiállításait, és emeletén a rafinált egyszerűséggel berendezett konferenciatermet. Vajon összeszámlálta-e valaki, hogy hány ilyen tanácskozóhelyiség épült nálunk az ezredvég torlódó eseményei közepette?, tette fel a kérdést Z., hiszen annyi van belőlük, hogy az unió minden üzleti és politikai egyezkedését nálunk lehetne tartani.
    A tágas, fakockákkal padolt kapualjban, ahová hatlovas batárok, nyalka bandériumok vágtattak be valaha, elolvastuk a vár kifüggesztett történetét, hogy mikor, hányszor, kik égették föl, rombolták földig és kik építették mindannyiszor ujjá; hogy kik voltak tulajdonosai, lakói és vendégei. Azután felkapaszkodtunk a várfalat belülről körülövező, vastag gerendákból, pallókból épült gyilokjáróra, ahonnan a keskeny lőréseken át kitárult és körbefordult a szelíd pannon táj, amit már soha többé nem láthatott az egykor itt rejtőző, megvakított királyfi, és amelynek szépségébe országos gondjai közepette is belefelejtkezett a csavaros eszű barát, Martinuzzi. Ott ért minket, vagyis ott csapta meg orrunkat a húsleves illata, éppen abban a pillanatban, amikor a törökön vett diadal emlékére megkondult a déli harangszó.
    Emlékezetes Újházy-húslevest ettünk, ha nem is vén kakasok szerelmi viharok ízétől-savától inas húsából, csupán sokat tapasztalt tanyai tyúkból főttet, idei sárgarépával, petrezselyemmel, zellerrel, gombával, zöldborsóval, májdarabokkal, comb- és mellehússal, sőt, rózsaszínű újkrumplival, karalábéval és fodros, haragoszöld kellevelekkel felszolgálva - pár szem gömbölyded feketeborssal az aranyló lében -, és bár az étlapra cérnametéltet írtak, igazi, hajszálvékony házilaska volt belefőzve. Az előreugró tető és egy csíkos vászonernyő árnyékában mély áhítattal, némán kanalaztuk a levest, előttünk a napsütötte várudvar, parányi békés sziget az idő végtelen óceánjában, melynek hullámai megtörtek a várfal kőszikláin.
    Szerencsénk volt, már megebédeltünk, amikor turistacsoport szállta meg a várat, kockázatmentes ostromra érkező panamakalapos, nyers vászonba öltözött idegenek. Valósággal beözönlöttek, levadászták az árnyékos asztalokat, fényképezőgépeik kattogtak, igyekeztek lencsevégre kapni a barokk szállodaszárny sarkánál álló termetes szelídgesztenyefát, az udvart keresztbevágó középkori templom alapfalait és a palotát, egy barbár pompájú reneszánsz építményt, amelynek a török veszedelem idején felrobbantott homlokzatát nem, de szellemét sikerrel adták vissza a műemlékesek. A lármás csoport érkezése véget vetett a káprázatnak, de a látvány emléke megmaradt, és később gyakran merült fel látomásként előttem a várudvar képe, a nyers, szürkésrózsaszín apáti palota az ablaksor fehér kőkeretével, mögötte a fantomtenger zúgásával. Valahányszor fáradt voltam és bánatos, Z. újra meg újra megígérte: nyáron elmegyünk P*-be. Tudta, hogy ezzel felvidít, mert annyi éve élünk már együtt, hogy a szemrebbenésemből is olvas, és csalhatatlan módszerei vannak vigasztalásomra, de féltem a viszontlátástól. Elég öreg voltam, hogy tudjam: az élmény egyszeri és megismételhetetlen, mint az első szerelem, csak a töltött káposztának használ, ha felmelegítik, ki tudja, megtaláljuk-e még egyszer azt, ami akkor és ott megigézett. Halogattam tehát a visszatérést, tavaly nyáron azonban - véletlenül vagy nagyon is tudatosan? - pillantásom belebotlott a térkép P*-t jelző kis karikájába. Miért is ne, gondoltam, mert ellenállhatatlan erővel tört rám újból a napsütötte romok és levendulacserjék képe, még a kis zöld gyíkocskát is láttam, kezemtől alig arasznyira süttette magát egy fehér kövön, karbunkulus szeme eltűnt leeresztett szemhéja mögött.
    Igy jutottunk el másodszor, másfél évtizeddel első látogatásunk után P*-be, a várszálloda egyedüli lakóiként, bár a recepciós lány - miközben segített felvinni csomagjainkat a számtalan lépcsőn - seregnyi vendéget emlegetett, akiknek fogadására már felkészültek, nem tudja pontosan, hogy hányan lesznek, és hogy pénteken vagy szombaton jönnek-e, de reméli, nem fognak zavarni minket. Homályosan és bizonytalanul beszélt, mint a Godot-ra váró csavargók, hangjából remény és kétség csendült ki egyszerre.