←Vissza

 
 
 
 
 
 

Bíró Zsuzsa
HALLÓ, HALLÓ! 1976
(részlet)

Június vége van, esteledik, az utcai lámpákat már meggyújtották, a Körönd és a Népköztársaság út sarkán a telefonfülke előtt a szűrt fényben mintha szellemalakok várakoznának. Hetediknek állok be a kék és sárga tompaságba (nekem új hely, tegnap kaptam a tippet), nem köszönök, köztünk ez nem divat, az ember int vagy biccent, ennyi elég. Vajon van-e ma ismerős? Csak egyet látok, azt a fiatal lányt, akit a századfordulóról felejtettek itt, bokáig érő fehér ruhát hord, áttetsző tüllből vagy batisztból, hajában szalag, lenge lány, aki sző, mondjam el neki, hogy ma évfordulót ünneplünk, centenáriumot? Este a televízióban egy tudós ember emlékeztetett arra a száz évvel ezelőtti pillanatra, amikor ezernyolcszázhetvenhat június huszonötödikén a philadelphiai világkiállításon II. Pedro, brazil császár, néhány előkelőség és egy világhírű tudós, Lord Kelvin társaságában megcsodálta Graham Bell pár hónapja szabadalmazott találmányát, a telefont. A császár, akinek rendkívüli műveltségéről legendákat lehetett olvasni, elragadtatott kérdésekkel bombázta a feltalálót, Lord Kelvin pedig kijelentette, hogy ez a találmány a legnagyszerűbb dolog, amit Amerikában valaha is látott, pedig ugyanezen a kiállításon mutatták be az első, gyakorlatban használható írógépet, sőt varrógépet is. Másnap a két földrész lapjai címoldalon adtak hírt a telefonról, tudományos szenzációról írtak, új fejezetről az emberi kapcsolatok történetében, és a távbeszélő világkarrierje elindult. Megkocogtatom a fehér ruhás lány vállát, tudja-e, hogy milyen nap van ma, bólint, mosolyog, persze hogy tudja, "János és Pál napja, és szombat", leheli álmatagon és lebegve, igen, állva lebeg, szerelem lebegteti, nemsokára beszélni fog a barátjával, addig stílusosan Proustot olvas eredetiben, különös olvasás, csak az első kötet első oldalára szorítkozik, talán csak a híres első mondatra: "Sokáig korán feküdtem le". Sokáig füstjelekkel küldtek hírt magukról az emberek, fáklyával üzentek, vagy jelzőtűzzel. Sokáig lovasfutár vagy gyalogos száguldott a hírekkel. A Trója melletti hegyek tetejéről kiindulva, hatszáz kilométer hosszúságban jelzőtüzek égtek, és e fény-lánc révén egyetlen éjszaka alatt eljutott az üzenet Argosz városába, hogy Trója elesett, a tíz évig tartó háború véget ért.

Fogy a sor, már ötödik vagyok.
    És ha elkiáltanám magam, hogy "emberek, ma van telefon-ünnep!"? Mögöttem ez a szimpatikus idős úr talán azt mondaná, tévedés, nem Graham Bell volt az első, aki megcsinálta a távbeszélőt, valójában egy Reis nevű friedrichsdorfi német tanár rukkolt ki először ezernyolcszázhatvanegyben a találmánnyal, nagy bemutató volt, Reis barátai a kertből "telefonáltak" be a házba, mindenféle vicces dolgot suttogtak a vevőkészülékbe, hülyeségeket, amelyeket odabent tisztán hallottak, az egyik bolond üzenet, amelyik a tudományos könyvekbe is bekerült, valami olyasmi volt, hogy "a lovak utálják az uborkasalátát". Körülöttem nevetnének, én is nevetnék, az öregúr megismételné, "a lovak utálják az uborkasalátát". Még megtudnánk, hogy hatalmas angol és amerikai cégek szövetsége mesterkedett a német tanár félreállításán Bell javára, gonoszul, gonoszul kiszúrtak vele, nem ő az első, nem ő az utolsó, aki így járt a tudomány világában, ezt elhihetjük egy nyolcvanéves öregembernek. Informátorunk egy pillanatra elhallgatna, nyilvánvaló, hogy a derék német, aki Taunus hegységbeli falujában a távbeszélőről álmodott, nagyon közel áll a szívéhez, az öregúr hosszú életében valószínűleg nemegyszer tapasztalta, milyen az, ha valakivel gonoszul, gonoszul kiszúrnak. A telefon-dosszié, mondaná, titkos és kiismerhetetlen, állítólag volt egy még régebbi feltaláló is, egy Meucci nevű olasz színházi gépész, aki már ezernyolcszázharmincháromban elkészített egy távbeszélőt, de nem rendelkezett a szabadalmaztatáshoz szükséges anyagiakkal. Később Graham Bell átvette Meucci műhelyét és állítólag felhasználta az ott talált alkatrészeket, ami - az öregúr bocsánatkérően lehalkítaná a hangját - ha szabad megjegyezni - egyenesen intellektuális bűntett. Persze, hogy szabad megjegyezni. Persze, hogy a német és az olasz feltalálók mellé, e két derék loser mellé állnék én is. A titkos telefon-dossziét később mégis megnyitották, sajnos, erről az én öreguram már nem tudhatna. Kétezeregyben az Egyesült Államok Kongreszszusa határozatban mondja ki, hogy Graham Bell csalással és megtévesztéssel szerezte szabadalmát, és a felfedezés elsősége egy Antonio Meucci nevű olasz-amerikai technikust illeti.

Már csak a lámpák világítanak és a fiatal lány, aki most libben ki a fülkéből. Megállapíthatatlan, hogy ő sugárzik-e vagy a ruhájába szőtt ezüstszálak. Kecsesen int mindnyájunknak, búcsúzik, repül Párizsba, boldog. Mások boldogságában az az elbűvölő, írja Proust, hogy elhisszük nekik, hogy boldogok. Ezerkilencszázhetvenhatban a boldogsághoz egy ablak is hozzátartozik. Ha a petite demoiselle kikukkant azon az ablakon, akkor Szent Mihályt látja, amint lesújt a sárkányra. Metaforikus ablak, valójában egy harminc napra szóló kinntartózkodási engedély, amit a Hivatal beüt az utazók útlevelébe. Térdig járunk a metaforákban, beléjük botlunk, ránk zuhannak, fejünkre esnek, mint a tégla. Mi jut eszedbe a tégla szóról? Nekem az a furcsa egyén, aki néhány nappal ezelőtt, egy hatvanas évekre emlékeztető orkánkabátba burkolózva a Pesti Barnabás utcai fülkénél ácsorgott, kezében újság, mintha olvasna és nem figyelne rám. De tudom, hogy hallgatózott, úgy éreztem, engem követ, talán napok óta jön utánam, jegyzeteket készít rólam, az ördögbe is, ki ez az ember? Az ördög is metafora.

Mostanra már befejeződött a budapesti lakástelefonok és utcai készülékek több évig tartó automatizálása, átléptünk a crossbar korszakba, a telefonos kisasszonyok uralma véget ért. Már soha nem fogom megtudni, volt-e köztük olyan aranyszívű lány, mint Moszkvában Lucie, aki Marina Vladyt kapcsolta össze Viszockijjal, mint egy norna szőtte össze Moszkvát, Magadant és Párizst, az empátia korabeli világhálóját, ha úgy adódott, az óriás birodalom legelrejtettebb zugában is felkutatta az énekest. Az persze más kérdés, hogy interurbán beszélgetésekbe milyen törvények alapján szólt bele a telefonközpontban szolgálatot teljesítő személy. Viszockij mindenesetre megható dalt írt Lucie tiszteletére, a jószívű szovjet lányról szóló sorokat az egész világon megkönnyezték.
    Jött tehát a crossbar, és egyszerre csak kiderült, hogy az áhított automatikába homokszemek kerültek, ez egyébként külföldön is előfordult; némely fülkében, egyetlen helyi beszélgetés pénzegységéért (egy forint, két forint, ki emlékszik már?) türelmes próbálkozással előcsalható volt a nemzetközi vonal, és az ember bárhová, bármely földrészre telefonálhatott és akármeddig beszélhetett, voltaképpen ingyen. Ma, a Skype korában ennek már alig van jelentősége, akkor azonban óriási szenzáció volt. Mellesleg homokszemek futottak végig a városi vonalakon is, melyek néha őrült rendszertelenségben gabalyodtak össze. A pesti folklór része lett az a szellemes monológ (Kern A. magánszáma), amelyben hat vonal keveredik egymással, ha az ember meg akarja érteni a hetvenes éveket, hallgasson meg belőle néhány emblematikus mondatot: "...érdeklődöm, hogy az NDK turmixgép, a leszedhető ajtajú, megjött-e már - de kérem, én Reiner elvtársra várok - nem Vasedény? - hallo, kicsi Bubó, a te hangodat hallottam? ... Géza, a fürdőkádból beszélek..." Közben pedig folyt a hajsza, amelynek keretében egy alvilági sereg, egy rögeszmés populáció nappal és éjjel a külföldi hívásokra is alkalmas hibás fülkékre vadászott. Mintha a bürokrácia és a belügy önkénye ellen hadakoztunk volna, romantikus ellenállás volt, kitörés a rendőri felügyelet alól, illegalitás, börtön-morze, győzelem. Az emberi méltóságunkhoz tartozott, hogy átverjük a telefonközpontot, mert ez az intézmény a rendszer minden egyéb szervezetét szimbolizálta. Nappal és éjjel a megfelelő telefonfülkékre vadásztunk, mániás bolondokká váltunk. Én körmönfont virágnyelven beszéltem a témáról, néhány fülkét a magaménak tekintettem, csak a legjobb embereimnek árultam el hollétüket. Soha ennyit nem mentem gyalog, különös utcákban bolyongtam, elrejtett sikátorokban kutattam Pesten és Budán fülkék után, lassan valóban megismertem szülővárosomat. Néha csapatostul mászkáltunk, ismeretlen sorstársakkal. Néha ikerfülkékre bukkantunk, az egyik akár Honolulut is kapcsolta, a másik szürke, kispolgári utcai telefon volt, csak a helyi vonalakkal volt összekötve. Jött egy-egy ártatlan és tudatlan budapesti lakos, nem értette, miért várakozik annyi ember türelmesen az egyik előtt, mikor üres és működőképes a másik, mi meg hangtalanul nevetgélve belemerültünk a szolidaritás ismeretlen érzésébe. Bűnelkövetők lettünk mindnyájan. Még Gy. is, a katonatiszt és mérnök, akit tiszteltünk és csodáltunk, mert nagyon jó ember volt, pedig betartotta a törvényeket. Néha azért néztük a kezét, hogy nem csal-e? Sohasem csalt. Kérdeztük, akar-e egy forintért beszélni a lányával, aki Odesszában tanult néhány hónapig. Habozott. Nem tetszett neki a dolog, nem akart, csakhogy túlságosan üres volt a világ a gyerek nélkül, hát egyszer engedett a csábításnak, aztán még egyszer, újra, sokszor. Az egykori odesszai telefonszám még évekig olvasható volt egy Széna-téri fülke falán.
    Hosszú korszak volt ez, a nyolcvanas évek elejéig tartott. Külföldön élő családtagjaim és barátaim valószínűleg már a pokolba kívánták a hívásaimat, nem bántam, egyedül az volt a fontos, hogy tehetem, a falak ledőlnek, a zárak kinyílnak, nagyjából ennyi fogalmam volt a szabadságról. Meg egy Unamuno idézet: "szabadnak lenni azt jelenti, hogy szabadnak hiszed magad..." Ezt ötvenhat október végén hallottam egy önkéntes utcai szónoktól a Marx téren, szakállas, megviselt arcú öregember volt, rekedt ordítással adta a közvélemény tudtára, hogy Unamuno a példaképe, mégpedig azért, mert a nagyhírű spanyol tudós elég erős és elég ízléses volt, hogy időben megundorodjék a falangisták embertelenségétől és fellépjen ellenük. Az öreg nyilvánvalóan párhuzamot vont a fasiszta kommunizmus és a fasizmus között, erről szeretett volna beszélni a népnek, de a nép legyintett és odébb állt.