Centauri
A TÉMA TITKA
(részlet)

Húsz évesként úgy láttam, mások számára a különbözőség oltári nagy érték, egyesek szemében a lét jogát is ez adja meg. Velem egykorú hímekről beszélek, akik elszántan vettek részt a korcsoporton belüli rivalizálásban. Néha én is feltűntem ilyen csődöriskolákban, ahol néhányan a kielégületlenségtől eljutottak a metafizikáig is. Míg átvágtunk a város legtágabb parkján - és azokon a szűkös-zűrös éveken - nemegyszer csodálkoztam, hogy a pitypangok milyen egyformák, s bonyolult ornamentika helyett inkább sormintát alkotnak a járdaszegélyen. A verebek? Ha ötöt láttam, öten hasonlítottak egymáshoz, ha százat, akkor százan. Úgy gondoltam, ha kortársaim helyesen ítélik meg a világot, a nyomorult pitypangok, verebek és legyek - a létjogosultság ügyében - kimondottan pocsékul állnak.
    Egy 18 éves lány, a dióbarna Péntek, aki egyáltalán nem forgott a klubélet berkeiben, egyszer hozzám vágta a naplóját. Ez furcsa volt, mert a lánynaplókat vagy dugdossák egy életen át, vagy némi sírdogálás kíséretében eltüzelik, de nem vágják mások fejéhez. Péntek valóban párját ritkította. És ne higgye senki, hogy ez a vadóc másnap, már kora reggel visszajött: "Mégis kellene a naplóm, add vissza, kérlek!" Esetleg reménykedve és fenyegetve: "Ugye, nem olvastál még bele!?" Nem. Eltűnt az életemből, még a városomból is.
    A naplóban olvasom, hogy a 15 éves Pénteket June, a luxemburgi származású barátnő, néhány indulatos kamaszfiúval együtt kutyavadászatra hívta. Ismerős emlék: lófrálunk tanítás után, főként a külvárosban, vagy építkezések házvázaiban tanyázunk, ahol aztán jön az első cigi, esetleg az első csók, slukk, smár, néha a szexuális indíttatású fogócska... A napló szerint June-ék nem kocabagózni jártak az Óváros kaszárnyái közé, hanem kóbor kutyákat hajtani. Ez nyilván a tesztoszteron áldozatává váló, agyrombolt fiúk ötlete volt, amibe néhány naiv, kismellű lány-pajti is belekeveredett. Ideológiát is gyártottak: a kutyák megtámadják az embert, betegségeket terjesztenek - és minden kutya egyforma! Péntek sok energiát ölt abba, hogy a nyilvánvaló butaságot cáfolja: "Már hogyan lehetne minden kutya egyforma? Van kicsi, közepes, nagy, tarka, fekete, fehér, hosszúszőrű, rövidszőrű, és drótszőrű is! A különböző fajtákról nem szólva. Látja a vak is! Akkor June miért nem látja?"
    Igen, bizonyos esetekben elég volt egyetlen közösnek vélt vonás, hogy épp azok kasztosítsanak kutyákat vagy embereket, akik egyébként kitartóan sugallták, hogy a különbözőség az előfeltétele mindannak, ami az életben jó.

Akkoriban egymásba lógtak a szavaló-, önismereti- és színjátszó-körök, és ha volt valami, amit a különbözőségnél is fontosabbnak tartottak, az a magabiztosság volt. Két ember mégis bizonytalankodott. Én azért, mert identitásom és entitásom megszilárdulását hátráltatta a verebek és emberek elmélyült megfigyelése. Abból a brancsból, amelynek tagjai megtöltötték a kávéházakat, akik a helyi blues gittegyleteket alakították, akik hamar felbukkantak a kamaraszínpadokon és antológiákban is, senkivel se barátkoztam. De volt egy másik bizonytalankodó is. Nevezzük őt K27-nek, és tekintsünk el az ábrázolásától, mivel ma sem örül, ha szóba hozzák.
    Szokás volt bemutatni embereket egymásnak, s az ilyen pacsizásoknak valóságos hálózata működött akkoriban; én is e hálózat jóvoltából ismertem meg a város figuráit. K27 volt az egyetlen, akivel nem személy, hanem a sors hozott össze. E kapcsolat boldog elszigeteltségem végét jelentette, ui. K27 - valami okból - élenjárt e ceremóniákban, amit így mondtak: összehozás. Meghatározott időpontokban, kultikus helyekre bandukoltunk, újabb és újabb, "érdekes" kortársakkal randevúzni.
    Feltételezem: mindenki keresett valamit. Mára jutottam odáig, hogy kijelentsem: ez, amit oly sokan kerestünk, a rendkívül erős TÉMA. A Téma kényszerű nélkülözése elviselhetetlen lehet, bár sokan kiválóan akklimatizálódnak a hiányához, s ez utóbbira jó példa a városban Blöki néven ismert kortársunk.

Este mentünk, mint mindig. A környéken két gimnázium is állt, egy reál és egy humán. Utóbbira nem kevés arisztokratizmussal ezt írták: GYMNASIUM. Az intézmények között ismeretlen eredetű ellentét feszült; a két iskola tanulói úgy nézték le egymást, mint a gazdasági udvar körömfájós fejőstehenei a túloldal vágásérett sertéseit. Abszolút kölcsönösen. Markáns, hol természetes, hol mesterséges különbségek mutatkoztak az ide vagy oda tartozó diákok között. A Gymnasiumból kerültek ki a tarisznyás lányok, a másikból a bálkirálynők. Az egyik ultraszélsőségeseit a latinosok, a másikét a sporttagozatosok jelentették. Csoda, hogy ez utóbbiak sose ruccantak át elkalapálni amazokat. Ez a helyzet a középiskolások generációját, sőt, egy emelettel feljebb, a huszonévesek köreit is izgalmas, belterjes feszültséggel ajándékozta meg. Voltaképp minden értelmezhető volt a városban a két tanintézmény viszályának alapjairól. Ha K27-nek köszönhető részvállalásom történetét nézem, figyelembe véve, hogy nem jártam se egyik, se másik iskolába, mivel kívülről érkeztem a városba, minden mozzanatot, az egész koreográfiát felépíthetném erre a viszályra, bár senki se hinné el, hogy ez organikus, igaz történetmesélés.
    Blöki épp a két gimnázium közötti városrészben lakott. Jól emlékszem, K27 mindenféle okossággal tömte verebekkel teli fejemet, míg elvezetett a Gymnasium épülete előtt, a viszonylag halványra világított négysávos út mentén, mintha rémfontos találkára tartana két beavatást remélő szabadkőműves-jelölt. A két gimnázium között félúton felvezetett egy emeleti lakásba; arrafelé mind a mai napig jellegtelen, szürke, háromszintes házak sorfala áll; most is olyan, mint egy rohadt nagy aszfalthiba; még a panelkolosszusok iparszerű aljasságát se találni meg ott; nem düledeznek, nem árad belőlük az underground romantikája; nincsenek gangok, dúcolások, belövések; se szar, se erőszak; ennyire unalmas, jellegtelen, mesterkélten piszkos környéket aligha lehetne kitalálni, tehát a maga nemében mégiscsak remekmű. K27 felvitt a lakásba, ami pontosan képezte le a környéket; beltéri designja a kültéri áporodottság betüremkedése volt; bár azt is láttam, már az első pillanatban, hogy a kartongarzon lakója, Blöki, aki színpadias feszültséggel fogadott minket, nem így látja a szobát, ahol él, sőt, dolgozik, mi több: alkot! Ahogy a városban még vagy kétszázan, ő is egy forgatókönyvön munkálkodott. Úgy saccolom, abban az évben legalább két tucat Blöki feszült be különböző komfortfokozatú bérleményekbe, beton-kitüremkedésekbe azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Bulgakov Mester és Margaritáját Bódy stílusában színre viszi. Ma se tudom, mi lett volna mindebben a szerepem; alighanem lerítt rólam, hogy nem érdekelnek a forgatókönyv-fabrikálások. Blöki talán azt gondolhatta, hogy közönyöm nagyképűségemből fakad, ui. akkoriban mindenki nagyarcú volt; ha meg nem, az számított igazán nagy pofátlanságnak.
    Valamivel később K27 bocsánatot kért, mondván, feleslegesen rángatott oda. Blökit pár évig nem láttam. Majd észleltem párszor rövid felbukkanásait néhány klubban, ahol betépve, ordenáré stílben mindig nálánál fiatalabb, Jimmy-fanatikus rüfkéket zaklatott. Újabb idő után közeli találkozásom esett vele egy alagsori piszoárnál, ahol épp egy nemrégiben kirakott betűlevesre hugyoztam, ő meg erősen imbolyogva, ziláltan, a szomszéd piszoár mellé, a földre locsogtatta a fáradt sört. Amikor émelyegve felnézett, csak hosszas darvadozás után ismert fel. Így üdvözölt: "Hülye!" Korábban, amikor a fejem még verebekkel volt tele, zavarba jöttem volna. Évekkel később belelököm a saját levébe, esetleg lefejeli a piszoárt is. Akkor épp csak annyit mondtam: "Én is téged." Akkor hallottam Blökitől az utolsó nekem szánt mondatot: "Téged mééér nem érdekel semmi miii?" Ez nyilván arra vonatkozott, hogy annak idején nem érdekelt a forgatókönyvötlet. Ezt követően Blöki eltűnt a csehókból, már nem zaklatott tökrészegen fűtől kába rüfkéket, és ismeretlen eredetű betűlevesre békésen pisáló, régi ismerősöket sem. Viszont egyszer megpillantottam őt az Ítélőtábla folyosóján - talárban. Azóta is sokszor látom. Például lakkcipőben. Bőrtáskával. Nagy, fekete Roverben, ahogy fordul ki, és néz ki, feszít, könyököl az ablakban, figyeli a szélvédőn át, hogy látja-e őt valaki?, látják-e?, hogy ilyen, hej-haj Roverje van, tyűha táskája, kulcsa, csomója, lakkcipője, pityegője, meg a szarom tudja, micsodája.
    A két tanintézmény közti viszály mára elhalt, csak néhány érettségi találkozóra érkező és korosabb tanerő emlékszik rá; elég idő múlt el ahhoz, hogy a Blöki-félék gruppját, minket, engem, K27 közreműködését, keresésünk mikéntjét és találataink pontosságát részben értékeljük. A legfontosabb kérdés most is az, hogyan válnak emberek mássá, mint amivé válni akartak; hogyan váltanak ruhát, célt, eszközt, néha olyan látványosan, mintha testet-lelket rosáltak volna; hová tűnik, mibe fordul az a szándék, ami a különbözőséget kereste, a megismételhetetlent, s ami az esetek jórészében uniformizált, homogenizált, előre-gyártott, ultrapasztőrözött sorshoz (?) vezet; fenntartva persze a lehetőséget, hogy a fekete Rover rózsafakormányát, egyediségét tekintve lenyűgöző ember fogja - bármekkora seggfej is.