NAGY ZSÓFIA
10 ÉS 6 KÖZÖTT

Fiatalember! Már-
már illetlenségnek véltem,
hogy jókedve elhomályosítja
gyönyörű, sárga napunkat,
s különben is,
mintha láttam volna
egy hosszú villamosút során
önt. Így tűnt, mikor
belépett és megkérdezte,
amit státuszában szokás,
hogy merre találja
az állandó kiállítást.
Az információs pultnak
támaszkodott, ahol dolgozom,
és mikor egy légy
szállt közénk, én
elmosolyodtam, hogy ön
lássa, mennyire tetszik nekem,
s hál?sten, értette a célzást,
mert dúlt önben olyasféle
posztmodernitás, hogy ne
csak az információt
lássa bennem, hanem

- úgymond -

gyermekei anyját,
legalábbis valakit,
aki szereti önt,
és akit ön
szerethet.

Nem tűnt olyannak,
mint aki hisz abban, hogy
első látásra,
én meg éppen
nem vagyok afféle.
Így hát semmi
esetre sem
tekinthető ilyesminek,
hogy amikor egy légy
szállt közénk, ön
szégyenlősen nevetett,
mintha bizony én
a mutató és hüvelyk
ujjam közé
kívántam volna
szorítani, mint
valami Bruce Lee,
s ön tekintetével
kérne elnézést magamtól
és a légytől, majd
tovább beszélt
és távozott, de
biztosított, hogy
hamarosan visszatér, s
megtekinti minden tárlatunk.

Orra furán mozgott.
Arca csibészes,
férfiasan vonzónak
semmi esetre
sem mondanám,
és mégis, ön
megmosolyogtat engem,
s ami a legszebb,
épp oly értelemben, mint
én önt.
A humor az élet
sava-borsa bizony,
s a csodálatos hiány,
hogy önben én
nem láttam
gyermekeim atyját, sőt
senkit, aki holnap is
hasonlóan létezik,
s ön sem kereste a választ,
hogyan főzhetek. Az ifjúság
úgy elkapott minket,
hogy a pénztáros
és a ruhatáros Mimi
összenézett és csuriba
rakta kezét.

Az ön orra cimpája meg
mozgott. Nem az érzelmektől,
a tervezése miatt.
Mintha kissé zavarba
jöttünk volna saját
állandó mosolyunktól,
akár a görög szobrok,
s az egyivásúak vállrándításával
vettük tudomásul a nyelvi
kompetenciát, mely kettőnket
összefűz, a legyet

elhessegettük,

ön orrát vonogatva
mondta, visszajön,
én boldog voltam,
hogy közalkalmazotti
státuszomból adódóan
sem riaszthatják el
szívből jövő szavaim:
Múzeumunk 10 és 6
között várja önt!