Kállay Géza
A BOLOND LEVELE CORDELIÁNAK

Mióta legifjabb asszonyunk Frankhonba ment,
a bolond egészen elemészti magát bújában.
(Shakespeare: Lear király, I; 4)


Kis asszonyom, messze, Párizsban
- nemcsak asszony, királyné már -,
ablakom kinéz a szobából,
nem vár a kert. Kertel a vár.
Ma elakadt a harang nyelve,
a torony szélütést kapott.
Az idő: maga az ítélet,
csonka hold lopja a napot.
Jól helyben hagyott: nem fog a hely,
képtelen képet rajzolok,
emléke fél: nem hagytam futni,
idővel már én sem futok.
Többé nem enyém tarka ingem,
ezért magamra nem veszem,
ma minden szúr, mert tűvé tettem,
azért, ki elment. Az eszem?
De jó bolond így lesz belőlem,
bolond bolondul boldogul,
irgalmat kacagással várjon,
vagy sírjon irgalmatlanul.
Egy szolga rossz fát tett a tűzre,
hát megrakom jóval magam,
ne fázzak, ha bejövök kintről.
Mást nem találok. Csak magam.
A gond került, míg azt gondoltam,
végre nem vagyok egyedül.
Most nem vagyok. Ez lett a gondom.
Most egy "e" dűl. Sokba kerül.
Hát dőljön minden: torony, kert, vár,
szakadj el ing és le hold, nap,
idő: idétlen állj, Bolondként,
ne legyen tegnap, ma, holnap.
A kertre nézek. Ablaktáblán
keze nyomát most megfogom.
A levelemmel mit csináljak?
Elküldöm majd. Vagy nem fogom.