BETŰK A JUPITEREN - Chen Hong
(részlet)

A vadon ünneplése a romantikus képzeletben

A romantikus korszakot szokás a felvilágosodással szembeni ellenállásnak tekinteni, de többen gondolták azt is, hogy éppen a felvilágosodás hagyományát folytatja. Az angol költészet és különösen az állatok ábrázolása szempontjából azonban lényegesen több különbséget, mint hasonlóságot találunk a két korszak között, sőt, erre az időre tehetjük az első jelentős fordulópontot, amikor az állatok megítélése, észlelése külső és belső szempontból is megváltozott.
    Az első szakítás a felvilágosodás szellemével, amely korlátozni próbálta a preromantikus költészetben megjelenő vadság erejét, a 18. század végén következett be, egy tigris félelmetes képében, Blake híres versében, amelynek első versszaka így hangzik:

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád

Az olvasót azonnal lenyűgözi az éjszakai erdőben zsákmányára leső tigris sárgán égő szemének képe és a versszak erős ritmusa, amely a kalapács ütéseit utánozza. A vers többi része is a tigris erejének leírása és a "rettentő szimetriát" (sic!) kiszabó isteni teremtő még nagyobb hatalma között egyensúlyoz. Bár azt hihetjük, a vers inkább az isteni erőről szól, mint az állatról, mert a huszonnégy sorból csupán nyolc és fél koncentrál a tigrisre; isteni eredetének hangsúlyozásával a vad, és mindaz, amit képvisel, az egyetemes igazság részeként jelenik meg, amelyet a Teremtő előre elrendelt. A szimmetria szó más, különböző műfajú, 18. századi szövegekben Colin Pedley szerint "a Teremtő elméjének rendjét" fejezi ki. Pedley úgy véli, "a ?rettentő szimetria? olyan lényre utal, amely félelmetes külseje ellenére csupán a Teremtő isteni elméjének megnyilvánulása. Nem egyszerűen egy gondolat szimbóluma, hanem a csak képzeletben látható isteni energia külső formája egy bizonyos állatban." Pedley megfigyelése arra is rámutat, hogy a vers kiszabadítja a tigrist az állatok szimbolikus értelmezésének hosszú hagyományából, és minden más vonatkozást háttérbe szorítva elsősorban energikus lényként ábrázolja.
    A harmadik szakasz az állat testének koncentrált, csodálattal teli leírása:

Milyen váll és mily művész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?

A költő egyszerű, erőteljes szóhasználata, és az egyszótagú szavak sűrített ritmusa a metszetkészítő súlyos vonalait idézi, amilyenekkel a képzőművész Blake is dolgozott, és így szinte magunk előtt látjuk a tigrisszív izmainak rezgését, ahogy a vért a végtagokba pumpálja, és olyan életerővel tölti meg a testet, hogy minden mozdulatára rázkódik a föld a félelemtől. A határozatlan kifejezések használata, mint a "Milyen kar s láb" fokozza az olvasó félelmét, mert elegendő teret hagy a képzeletnek, s arra is utal, hogy a beszélő, azaz végső soron a költő képzeletét annyira lenyűgözi az állat hatalmas ereje, hogy képtelen befejezni mondatait. Az egész verset meghatározza a "milyen" kérdőszó ismételt használata, amelyet egy főnév követ, és így egyszerre kelti a bizonytalanság és a hatalom hatását. Egy ilyen erejű állat veszedelmes is lehet, egyértelműen erre utal a két sor: "mily marok? / Törte gyilkos terrorod?" A veszedelem lehetősége a tigris különleges erejében és energiájában rejlik, de nem feltétlenül következik be, legalábbis amíg a "marok" megfelelő ellenőrzés alatt tartja. A tigris és Teremtője így szorosan kötődik egymáshoz: egyrészt hatalmuk nagyságában, másrészt az olvasóban keltett, tiszteletteljes félelemben.
    Az állat hatalmáról szól a sokak számára nehezen értelmezhető ötödik versszak is:

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?

Blake jóslataiban olyan gyakran fordulnak elő a csillagok és az égi jelképek, hogy a versszak első két sorát nehéz lenne nem szimbolikusan értelmezni. De nem feledhetjük, hogy a csillagok is az isteni Teremtő meghatározta természeti rend részei, akárcsak a tigris, bár a hagyomány szerint ezeket minden földi élőlénynél előbb teremtette. Félretéve az összes lehetséges szimbolikus értelmezést, a két gyönyörűséges, jelképes sorban a tigris teremtésének következményét olvashatjuk. A versszak azért is nehezen értelmezhető, mert bizonytalan, vajon a csillagokat annyira meghatotta Isten csodálatos teremtése, hogy könnyekre fakadtak, vagy rémületükben sírnak, az állat testében rejlő "gyilkos terror" lehetőségétől megrémülve? De bármit jelent is a csillagok reakciója, pöröllyel, vasakkal, kohóval, üllővel és természetfeletti erejével létrehozott művét látva a Teremtő büszke magára, éppen anynyira, mint amikor a bárányt teremtette. A retorikus kérdések biztos, és pozitív választ sugallnak, és ezzel nemcsak a költő bizonyosságát fejezik ki, hogy Isten elégedett munkájával, hanem a mindenhatóság csodálatát is, hogy képes volt olyan ellentétek megteremtésére, mint a tigris és a bárány. Ezen a ponton az olvasó felismerheti, hogy a tigrisnek és a báránynak egyenlő joga van a létezéshez, mert mindkettő Isten teremtménye. Így ha elképzelhető is valamiféle negatív érzelem a tigris iránt, azt csupán az isteni célt nem értő csillagok érezhetik, de maga a Teremtő vagy a költő semmiképp.
    A tigrist tehát igazi, hatalmas energiájától duzzadó állatként csodáljuk, amely a természetes világ része, és olyan vad, hogy csupán az isteni erő képes megfékezni. Blake szemlélete annyira egyedi, hogy valószínűleg egyetlen kortársa sem osztotta. Colin Pedley a versről írott, jól dokumentált eszszéjében az 1790-es években széles körben elterjedt, a tigrisek vérszomjasságáról szóló értekezések tükrében vizsgálja a művet. Akkoriban történt a valós eset, hogy indiai útja során egy angol fiatalembert megölt egy tigris. A 18. század közepén és végén oly népszerű természetrajzi művekben is vérengző vadállatként jelenítették meg. Pedley felveti, hogy a költő az állat elképzelésekor és leírásakor részben ezekre a szövegekre hagyatkozott, ugyanakkor visszautasította a kor divatos természetrajzíróinak teológiai értelmezéseit. A kompromisszum eredménye, hogy Blake "a tigris fenséges erejére, vérengző energiájára, megszelídíthetetlen természetére koncentrál", "erkölcsi elítélés nélkül ábrázolja félelmetesként, s energiáját azzal értékeli fel, hogy az isteni Teremtőtől származtatja". Pedley megjegyzése szerint a költő egyértelműen pozitív jellemzőkkel ruházza fel a tigrist és a természeti erőt, amelyet képvisel. Ez különbözteti meg Blake-t nemcsak a 18. századi költőktől, hanem a romantikus korszak vele egy időben és utána alkotó legtöbb művészétől.
HORGAS JUDIT fordítása