VÍZÖNTŐ - a Fertő-tó

A nádas közé húzódik, onnan pillantgat kifelé kettős szemhéja alól, óvatosan, hogy az első gyanús jelre elmenekülhessen. A bőre iszapszürke, itt-ott mintha pikkelyek csillognának rajta, hosszú hajába meg vízinövények kapaszkodnak, és ha pár lépést hátrál, szinte beleolvad a nádszálak zöldjébe. A csónakban kuporogva meresztgetem a szemem, hogy meglássam legalább a körvonalait, és ahogy óvatlanul előrehajolok, a sekély vízbe bukfencezem. Ez tetszik neki, mintha szívesebben látna így, vízesen; széles békamosoly villan fel az arcán, és végre enged a könyörgésnek, mert belátja, a tó környékét nála jobban senki nem ismeri.
    - Szikes, sós állóvíz ez, sztyepptónak is nevezik. Úgy húszezer éves lehet, és igen régóta laknak a partján. Sáros, mocsaras vize miatt nevezték el Fertőnek, és a tó nagyobb részét ma is nádas borítja. A Rozália- és a Lajta-hegység patakocskáitól duzzadó Wulka folyó és a Rákos-patak táplálja, de a partvonala mindig változik: hol összehúzódik, hol kitágul, és a környező falvak népét fenyegeti. Félnek a víztől - biggyed le megvetően a békaszáj és kárörvendően vigyorog. - Jól teszik, ha félnek, mert a Fertő kiszámíthatatlan: előfordult már, hogy Balaton-méretűre dagadt és elnyelt öt falut. Máskor meg hosszú évekre teljesen kiszáradt, és a keleti parton lakók összesöpörték a medrében a sziksót, hogy szappant főzzenek belőle. Már Plinius is feljegyezte, hogy a Lacus Peisóból, ahogy a rómaiak nevezték, időre időre eltűnik a víz. Olyankor megjelenik a délibáb, és mintha csak nekem játszana, elém vetíti a kapuvári kastélyt -  most elhalkul a hangja, és mellkasig a mocsárba merül.
    Óvatosan dicsérem a műveltségét, de szomorúan rázza a fejét: - Nem bírtam sokáig az iskolában, a tanító mindig ütött-vágott, meg a plajbászt is nehezen fogtam - s mutatja az ujjai közt húzódó úszóhártyát. - De néha, ha valamiért jó kedve volt, a mester csuda történeteket mesélt a környékről, a rómaiakról meg a besenyőkről, akiket Zoltán fejedelem telepített ide, hogy őrizzék az országot a német támadástól, meg egy Villanus Kristóf nevű német papról, aki 1593-ban hatalmas felháborodást keltett, amikor szakácsnőjével együtt ment a farsangra, s női ruhát öltött, a szakácsnő pedig férfiöltözéket. Sajnos, a tanítónak ritkán volt jó kedve - tárja szét a kezét, és indulna, amikor megkockáztatok egy kérdést.
    Haragosan összevonja a szemöldökét, és olyan erővel csap a vízbe, hogy egy arra úszó nyurgaponty megszédül az ütéstől, és egy pillanatra kidugja a fejét, hogy szemrehányást tegyen. - Piroska?  A tiszttartó lánya? Úgy nőttünk fel, mint a testvérek, az esküvőjén mégis hagyta, hogy csúfot űzzenek belőlem - és amikor megjegyzem, hogy egy menyasszony sem örülne élő békákkal és kígyókkal teli tálnak a lakodalmi asztalon, csak a vállát vonogatja. Lassan-lassan kiszedegetem belőle, mi történt, hogyan fogták ki a kapuvári halászok úgy nyolcévesen a Király-tóból, a Fertőt a Hansággal összekötő mocsaras terület egyik nagyobb tavából. A kapuvári kastélyba vitték a csodaszörnyet, István névre keresztelték, és mivel a hanynak nevezett lápban találták, mindenki Hany Istóknak szólította. Keresztapja a tiszttartó lett, egyetlen védelmezője pedig Piroska, a tiszttartó lánya. Teltek-múltak az évek, idővel hozzászokott a ruhához, a főtt ételhez, de a társaságot nem kedvelte. Mindenki gúnyolta, ütötte, csak Piroska volt kedves hozzá. Aztán fülébe jutott, hogy a lány férjhez megy. A lakodalomba persze nem hívták meg, mégis elment, és vitt egy tálat a kedvenc csemegéivel, hogy azzal köszöntse az ifjú párt. Lett nagy sikoltozás, amikor az edényt fedő kendőt lehúzták! A hajdúk megkötözték és megverték, hetekig kenegette a sebeit gyógyhatású iszappal, míg begyógyultak. Soha többé nem ment az emberek közé. Csak néha mászott ki a vízből, amikor az a zene szólt.
    Milyen zene, faggatom tovább, de csak ingatja a fejét, és legnagyobb megdöbbenésemre dúdolni kezdi: Ha nem sír az élőktől elzárt boldogtalan, kit hitvese elhagyott, mondd, Istenem, akkor ki sír? és a hátam mögé mutogat. Constanza áriája A lakatlan szigetből? - kérdezem, de egyre hevesebben integet, aztán elsüllyed a vízben. Megfordulok, és egy kis csónakot látok: az enyémhez hasonló, de fehér parókás, díszes ruhájú férfi ül benne, nagy, hegyes orral és láthatóan ügyet sem vet rám. Talán az operája csalogatta elő, tűnődöm, és halkan dúdolgatom az áriát a boldogtalanról, akinek társától elszakítva kell élnie. Joseph Haydn felvont szemöldökkel hallgatja. Be kell látnom, az Esterházy hercegi zenekarral annak idején nálam tehetségesebb énekesek léphettek fel. Inkább befogom a szám, és csendben üldögélünk, nézzük a kékesszürke vizet, ahogy fodrozódik az egyre erősödő széltől. Ha vihar lesz, talán azt is meglátom, milyen a Fertő különlegessége, a ferde vízállás: előfordult már, hogy a tó déli és északi partja között közel egy méter különbséget mértek. Közeledik az ősz, és a nyáron könnyen felmelegedő víz hamar lehűl. A szél elhajlítja a nádat, amit a csökkenő kereslet miatt egyre kisebb területen aratnak. A növények párologtatásával csökken a víz, a korhadó nádréteg is gyorsítja a tó feltöltődését - még néhány évtized, és alig marad szabad víztükör. Hiába a világörökség része, a tó vizét folyamatosan szennyezik a turisták és a környék szőlőtermesztői. A Fertő-Hanság Nemzeti Park munkatársai ravasz módszerekkel védik a környék állatvilágát: kis alagutat építenek a forgalmas autóút alatt, hogy a békák és a kígyók sértetlenül átjussanak az erdőből a tóhoz. Hany Istók örülhet, hogy kedvenceit nem gázolják ezerszám halálra.
    Halk csobbanások riasztanak fel: a víziember most a zeneszerző csónakjában ül, óvatosan merítgeti az evezőket, ahogy egyre mélyebbre hatolnak a nádasban. Már csak a fehér paróka világít a zöld sűrűben, és Hany Istók dünnyögése szűrődik át halkan...

Ki mondhatná, hogy ok nélkül sírok,
ha még a nyomorult vigaszt sem
remélhetem, hogy valaki megszán?

HORGAS JUDIT