Belső ruhatár
METAFIZIKA

Karácsony és újév között, háromnapos pihenős utazásra Rüdiger Safranski könyvtárból kölcsönzött, pompás Schopenhauer-könyvét vittem magammal. Nem kellett semmit megkeresnem benne, nem használtam előadáshoz, szerkesztéshez, esszéhez - nem is volt semmi gyakorlatias célom, csak el akartam olvasni, ám ez a csupasz, elemi kíváncsiság egyáltalán nem mellékes mozzanat, s ha nem merő véletlenségből, hát éppen ezért akadhattam arra az elbűvölő bejegyzésre. S éppen a biedermeier szellem eluralkodásáról szóló fejezetben, az 1819-es Berlin légkörét megidéző részben - Schopenhauer ekkor, anyagi okok miatt, egyetemi állást keres, immár nem élhet a filozófiának, muszáj, hogy a filozófiából éljen. Előbb Heidelbergre gondol, de visszariasztja a városban összpontosuló romantikus-gőzös hazafiasság. A szomszédos Mannheimben abban az évben gyilkolta meg "Sand diákegyleti bajtárs" a kor legsikeresebb színdarabíróját, a zsidó Kotzebue-t (aki mellesleg szibériai száműzetése után a cár bizalmas embere, ügynöke volt), a diákot halálra ítélték és kivégezték, ez alkalom lett az újabb antiszemita hullám elindítására. Sandot szentként tisztelték - jellemző, hogy hóhéra jól jövedelmező búskomorságba esett: a vérpad deszkáiból és gerendáiból kis házat épített a heidelbergi szőlőben, ahol titkon találkozhattak a diákegyleti bajtársak; Heidelbergben virágzott leginkább a relikvia-kereskedés, "tülekedtek az emberek a mártír vérével befröcskölt gyaluforgácsokért. Lehetett itt venni Sand képmásával díszített pipákat és kávéscsészéket is. Mindez - teszi hozzá Safranski - nem Schopenhauer ízlése szerint való". És sehol nem írja le, nem mondja ki, amire az olvasó mindvégig lelkendezve és kétségbeesetten amúgy is ráérez: hogy ez rólunk, a mi korunkról, a zagyvaságainkról és gyötrelmeinkről is szól, hogy milyen közeliek a napóleoni háborúk meg a beköszöntő "béke" üzleties, szórakoztatással, egyre silányabb szórakoztatással terrorizáló időszaka.
Schopenhauer tehát a magyar kiadás 419. oldalán Berlin mellett dönt - amúgy is ott "uralkodik" a legfőbb szellemi ellenfél, Hegel, s ő "az oroszlán barlangjába kívánkozik". Krimi-izgalommal olvasom hát a hegeli felfogásról szóló oldalakat - az adott, a való magasztalását és a szubjektum "önkényének" elítélését -, filozófiai hatalmának magyarázatát, mindenekelőtt az állam iránti feltétlen lojalitása tényeit, s hogy ezzel milyen jól megfér az a másik tény, hogy minden július 14-én vörösbort iszik a francia forradalom emlékére - ahogy belefeledkezve követem Safranskit, lenyűgöz és elragad tárgyi tudásának bősége, s hogy mégsem torlódik, csomósodik össze semmi, egyszer csak tintával írt bejegyzést látok a mondat közben végződő 423. oldal alján: "folytatás: a 433. oldal előtt". A lap másik oldaláról hiányzó paginát ugyanaz a kéz, ugyanazzal a tollal rögzítette: "432". Könnyű így megérteni és mindjárt elképzelni: aki előttem olvasta a könyvet, ide érkezve zavarba jött, csalódott és dühös lett, mert ahogy lapozott, a megkezdett mondat folytatása helyett új bekezdéssel induló oldalt látott. "Berlinben zavaros irodalmi vizek folydogálnak." De sodorták is a konkrétumok: Raupachról, "aki a Berlini Színpad számára tíz év leforgása alatt ötven darabot ír", a női zsebkönyvek és almanachok versenyeiről, a Hegel kollégiumaira özönlő biztosítási alkuszokról, tisztviselőkről, operai tenorokról - egy montírozási, s ezt követő kötési hiba miatt nem lehet felfüggeszteni az olvasást. Az oldal vége ugyan megint döccen, de látható: a 425. következik, tehát csak egy oldal hiányzik. A fenébe! Valami savanykás íz készülődhetett leülepedni, de oly gyorsan érkezik Schopenhauer Berlinbe, látni kell vele együtt, hogy a nagyváros épp ki akarja pihenni "az elmúlt három évtized erőfeszítéseit", nem lehet igazán odafigyelni most egy nyomdahiba keltette bosszúságra - ott a restauráció "pedálozik", a szó szoros értelmében, mert a zongora "benyomul minden polgári lakószobába", "gomba módra szaporodnak a klubok és egyletek", a különböző társulási formáknak azonban a kellemes közérzet fenntartása a céljuk, s így csak "a közvélemény fojtogatását kompenzálják", mindehhez "az irodalom gondoskodik jóleső idegborzolásról vagy felkavaróan kétes élményekről".
Itt megint lapozott. Az előbbi zavar újra feltör: ezúttal megint összefüggés nélkül, de mondat közben kezdődik az oldal, és nincs pagina. Hanem akkor megvan! Hurrá! Megvan a hiányzó 424. oldal.
Úgy képzelem, az az előttem olvasó - nem tudnám indokolni, miért, de fiatal nőnek látom - itt mégiscsak kiszakította magát a sodrásból, s előbb erre az oldalra - amin Safranski Schiller A barátság című verséből idéz - írta: "424", aztán visszalapozott, újra ellenőrizte, hogy csakugyan így kell-e korrigálnia, pótolta a másik hiányzó paginát, és az első döccenőnél üzenetet hagyott: "folytatás: a 433. oldal előtt" - mintha jelezné: csakis ezzel a barátságos szubjektivitással lehet ellene mondani nemcsak a különféle erőszaknak, de a csiricsáré ellenideológiáknak is.
LEVENDEL JÚLIA