|
|

Belső ruhatár
METAFIZIKA
Karácsony és újév között, háromnapos pihenős utazásra Rüdiger Safranski könyvtárból kölcsönzött, pompás Schopenhauer-könyvét vittem magammal. Nem kellett semmit megkeresnem benne, nem használtam előadáshoz, szerkesztéshez, esszéhez - nem is volt semmi gyakorlatias célom, csak el akartam olvasni, ám ez a csupasz, elemi kíváncsiság egyáltalán nem mellékes mozzanat, s ha nem merő véletlenségből, hát éppen ezért
akadhattam arra az elbűvölő bejegyzésre. S éppen a biedermeier szellem
eluralkodásáról szóló fejezetben, az 1819-es Berlin légkörét megidéző
részben - Schopenhauer ekkor, anyagi okok miatt, egyetemi állást keres,
immár nem élhet a filozófiának, muszáj, hogy a filozófiából
éljen. Előbb Heidelbergre gondol, de visszariasztja a városban
összpontosuló romantikus-gőzös hazafiasság. A szomszédos Mannheimben
abban az évben gyilkolta meg "Sand diákegyleti bajtárs" a kor
legsikeresebb színdarabíróját, a zsidó Kotzebue-t (aki mellesleg
szibériai száműzetése után a cár bizalmas embere, ügynöke volt), a
diákot halálra ítélték és kivégezték, ez alkalom lett az újabb
antiszemita hullám elindítására. Sandot szentként tisztelték -
jellemző, hogy hóhéra jól jövedelmező búskomorságba esett: a vérpad
deszkáiból és gerendáiból kis házat épített a heidelbergi szőlőben,
ahol titkon találkozhattak a diákegyleti bajtársak; Heidelbergben
virágzott leginkább a relikvia-kereskedés, "tülekedtek az emberek a
mártír vérével befröcskölt gyaluforgácsokért. Lehetett itt venni Sand
képmásával díszített pipákat és kávéscsészéket is. Mindez - teszi hozzá
Safranski - nem Schopenhauer ízlése szerint való". És sehol nem írja
le, nem mondja ki, amire az olvasó mindvégig lelkendezve és
kétségbeesetten amúgy is ráérez: hogy ez rólunk, a mi korunkról, a
zagyvaságainkról és gyötrelmeinkről is szól, hogy milyen közeliek a
napóleoni háborúk meg a beköszöntő "béke" üzleties, szórakoztatással,
egyre silányabb szórakoztatással terrorizáló időszaka. Schopenhauer
tehát a magyar kiadás 419. oldalán Berlin mellett dönt - amúgy is ott
"uralkodik" a legfőbb szellemi ellenfél, Hegel, s ő "az oroszlán
barlangjába kívánkozik". Krimi-izgalommal olvasom hát a hegeli
felfogásról szóló oldalakat - az adott, a való magasztalását és a
szubjektum "önkényének" elítélését -, filozófiai hatalmának
magyarázatát, mindenekelőtt az állam iránti feltétlen lojalitása
tényeit, s hogy ezzel milyen jól megfér az a másik tény, hogy minden
július 14-én vörösbort iszik a francia forradalom emlékére - ahogy
belefeledkezve követem Safranskit, lenyűgöz és elragad tárgyi tudásának
bősége, s hogy mégsem torlódik, csomósodik össze semmi, egyszer csak
tintával írt bejegyzést látok a mondat közben végződő 423. oldal alján:
"folytatás: a 433. oldal előtt". A lap másik oldaláról hiányzó paginát
ugyanaz a kéz, ugyanazzal a tollal rögzítette: "432". Könnyű így
megérteni és mindjárt elképzelni: aki előttem olvasta a könyvet, ide
érkezve zavarba jött, csalódott és dühös lett, mert ahogy lapozott, a
megkezdett mondat folytatása helyett új bekezdéssel induló oldalt
látott. "Berlinben zavaros irodalmi vizek folydogálnak." De sodorták is
a konkrétumok: Raupachról, "aki a Berlini Színpad számára tíz év
leforgása alatt ötven darabot ír", a női zsebkönyvek és almanachok
versenyeiről, a Hegel kollégiumaira özönlő biztosítási alkuszokról,
tisztviselőkről, operai tenorokról - egy montírozási, s ezt követő
kötési hiba miatt nem lehet felfüggeszteni az olvasást. Az oldal vége
ugyan megint döccen, de látható: a 425. következik, tehát csak egy
oldal hiányzik. A fenébe! Valami savanykás íz készülődhetett
leülepedni, de oly gyorsan érkezik Schopenhauer Berlinbe, látni kell
vele együtt, hogy a nagyváros épp ki akarja pihenni "az elmúlt három
évtized erőfeszítéseit", nem lehet igazán odafigyelni most egy
nyomdahiba keltette bosszúságra - ott
a restauráció "pedálozik", a szó szoros értelmében, mert a zongora
"benyomul minden polgári lakószobába", "gomba módra szaporodnak a
klubok és egyletek", a különböző társulási formáknak azonban a kellemes
közérzet fenntartása a céljuk, s így csak "a közvélemény fojtogatását
kompenzálják", mindehhez "az irodalom gondoskodik jóleső
idegborzolásról vagy felkavaróan kétes élményekről". Itt megint
lapozott. Az előbbi zavar újra feltör: ezúttal megint összefüggés
nélkül, de mondat közben kezdődik az oldal, és nincs pagina. Hanem
akkor megvan! Hurrá! Megvan a hiányzó 424. oldal.
Úgy képzelem, az az előttem olvasó - nem tudnám indokolni, miért, de
fiatal nőnek látom - itt mégiscsak kiszakította magát a sodrásból, s
előbb erre az oldalra - amin Safranski Schiller A barátság
című verséből idéz - írta: "424", aztán visszalapozott, újra
ellenőrizte, hogy csakugyan így kell-e korrigálnia, pótolta a másik
hiányzó paginát, és az első döccenőnél üzenetet hagyott: "folytatás: a
433. oldal előtt" - mintha jelezné: csakis ezzel a barátságos
szubjektivitással lehet ellene mondani nemcsak a különféle erőszaknak,
de a csiricsáré ellenideológiáknak is.
LEVENDEL JÚLIA
|