|
|
Lugosi Lou
MEGCÉLOZTÁK A LEGMAGASABB EGEKET
A gyerek már elköltözött, elbújt előle, a férj már elhunyt, elment
előtte, ahogy mondani szokás. Nusika egyedül lézengett a nagy lakásban.
Grízt pirított, krumplit pucolt. A televízió képernyőjén megjelent egy
kellemes arcú aszszony. Krumplit pucolt, grízt pirított. Nahát! Milyen
kedves meglepetés! Ugyanolyan apró-virágos mintájú köténye volt, mint
Nusinak, csak piros alapon, biztosan a fényhatások miatt, mert a
televíziós felvételeken a fényhatások nagyon fontosak, ezeket
figyelembe kell venni. Recepteket ajánl! Istenem! Jöjjön beljebb
bátran, tessék csak, áradozik Nusi, és invitálja a nőt - a szeme
benedvesedik az örömtől. A nő mosolya szeretetteljes. Tudja, kedves,
engem nagyon érdekelnek a receptek... Egész életemben főztem, a
gyerekre és a férjemre, harminc évig mindennap, minden délben, minden
este, és levest is mindig... Bizonyára tudja, milyen rettenetes érzés
nézni a hideg villanyfőzőt, amikor az embernek semmi sem jut eszébe,
hogy mi a fenét is főzhetne, ami nem volt tegnap, ami nem volt
tegnapelőtt, a múlt hét elején, a múlt hét végén. Tudja, milyen üres az
ember agya, ha nincsen benne recept. És most ajánlja ezeket a
zöldségkockákat, ezeket a húsos kockákat tésztával! Én ilyesmire soha
nem gondoltam. Bennem ilyesmi fel se merült. Pedig milyen egészségesek,
vitaminosak! Az ember milyen sokszor nincs tudatában a fontos
dolgoknak! Most azt gondolom - utólag -, hogy ezeket kellett volna
feltálalnom a gyereknek. Most talán kevésbé fájna a háta. Utólag
hibáztatom magamat. Leírok mindent, amit hallok, és megpróbálom
összehasonlítani azokkal az ételekkel, amiket én főztem annak idején.
Sokszor nagyon nehéz a szívem. Látom, hogy ezt vagy azt nem úgy kellett
volna, ahogy én csináltam. Dehát honnan tudhattam, mit és hogyan
kellett volna? Talán tudta valaki. Valaki, akit én nem ismertem. Talán
egyszer el is ment mellettem az utcán.
Ahogy a hölgy eltűnt a receptekkel, megjöttek a
rendőrök. Mindig ugyanabban az órában érkeztek, elhelyezkedtek az
asztal körül, tették a dolgukat. Majdnem mindig a gyilkost keresték.
Nusi nem ismerte a gyilkost, s az egész dolog nem érintette. Egymás
közt tárgyaltak, nem volt szükségük rá. Ilyenkor általában kiment a
konyhába, azzal az ürüggyel, hogy nem akar zavarni. Inkább ott
matatott, amíg a rendőrök elfoglalták a szobát, semhogy lebzseljen a
fotelben. Az arcukat jól ismerte. Mindig ugyanazok jöttek.
Bizonyítékokat kerestek. Tőle ugyan átkutathatják az egész lakást, nála
nincs bizonyíték. Amíg a férje élt, talán lehetett volna egy-két kisebb
bizonyítékot találni, de most már semmi nincs. Kedves tőlük, hogy azért
mindig az ő otthonát választják. Bárhova bemehetnének. A rendőröket
mindenhová beengedik. Felmutatnak egy papírt, és egyszerűen bemennek a
lakásba. Feltúrhatják az ágyat. Szerencsére, pár napja húzott át, nála
csak tisztaságot találnának.
A férje holmiját, ez igaz, dugdossa. Kétségtelen, azokat elrejtette. 2
pulóver, 1 kockás sál, 1 kockás angol sapka, 1 kék csíkos házi köntös
tiszta selyemből. De mi baj származik abból, ha megtalálják? Először
is: azt sem tudhatják, hogy a férje már nem lakik itthon. Erre csak
azok jöhetnének rá, akik látják, hogy mindig ő nyit ajtót. De Párizsban
nem is csengetnek. Nem való. Ha valaki bebocsájtást kér, telefonálnia
kell, hogy nem zavar-e. A postás, az igen, az csenget, de az ajtókon
van egy pirinyó lencse, ami hol nagyít, hol kicsinyít, hogy a postás
feje sapkástól beférjen a képbe, és néha torzít, ilyenkor hiába
csengetett, nem ismerik fel. Reménytelen. A reménytelen csengetők vajon
hogy jutnak át a házat védő akadályokon? A Varázsfuvola buktatói
gyerekjátékok. Vagy nem ismerik a Varázsfuvolát, mikor a dologba
belevágnak?
Nusinál nem is működik a csengő. Ne engedj be
senkit, aki csenget, mondta a lánya. Megígérte, a gyerek nyugalma miatt.
Valaki dupla ablakot akar eladni, épp most,
amikor melegszik a Föld. Ezt a szomszéd mesélte a kapuban. Hozzá
becsengettek. Eddig jó volt Párizsnak, hogy a tenger temperálta az
éghajlatot és nem a dupla ablakok? Ezt kérdezte Nusitól. Talán eddig jó
volt, Monsieur Lebon, gondolta Nusi, de nem tudta, mit válaszoljon.
Éppen tőle kellett kérdezni ezt? Nekiszegezni egy ilyen kínos kérdést?
Pesten már a születés pillanatában minden embert kitárt szárnyakkal
vártak a dupla ablakok. Az anyatejjel adták, a patentharisnyával, a
korcsolyacipővel. Viszont ott Madách állította, hogy a Föld majd kihűl.
Nusi annyira eltotojázta az időt, hogy csak az
ismerős zene hallatán ébredt rá: már megy a folytatásos. Pedig azok
biztosan várták. Tudta, hogy szeretik őt, mert semmi különösebb
folytatást nem igényelt. Nála akárhányszor megismételhették a történet
elejét, és ha csak húzták az időt, hajtogatták a százszor ledarált
mondatokat és blabláztak, ő nem küldött panaszlevelet a tévébe.
Tisztában volt vele, hogy a cselekmény néha elakad. Előfordul, hogy az
ember csak néz maga elé, és nem történik többé semmi. Nem lehet mindig
folytatni.
A Hip-hopba viszont beletörött a bicskája; a
Rapbe meg különösen. Nem állhatta a szörnyű monotóniába csomagolt
panaszkodást. A fiatal énekesek annyira egymásra tapasztották a
szavakat, hogy nem voltak többé szétválaszthatók és fölfoghatók, nem
tudta meg, mi bajuk. Nyilván az iszonyattal álltak szemben.
Elkárhoznak? Vádoltak valakit elnyújtott szóáradattal, de kit? Lehet az
ő lakásában ilyen kegyetlenül rágalmazni?
Le kellene csavarni a tévét.
De semmi nem maradt már, csak a tévé.
Elképzelte, ha lecsavarja, nagy-nagy csend lesz.
A tévének szólnia kell, nem szabad
megsüketülni! A tévébe lehet kapaszkodni, a hangok fenntartják az
embert. Mi lesz, ha a bútorok kidomborodnak, kimellesednek,
visszaszerzik maguknak a szobát? Visszakövetelik mindazt, amit elvettek
tőlük. A férje testének súlyát az ágyról, kölnivize illatát, amely
beszívódott a dívány huzatának pórusaiba. A gyerek szekrényéből a pici
ruhákat, a kék szőrmebundácskát kapucnival. Mindenre emlékeznek,
mindent számon tartanak. Védekezni kell. Nem szabad beengedni a
csendet, mert elárasztja a lakást, és elmos mindent. A csend már a
torkáig ér, megfullad.
Fel kell hívnia a lányát telefonon az ügyvédi
irodában. Milyen kínos, mennyire zavaró. Még nem volt olyan esete, hogy
ne zavarta volna a jogi eseteket. Bajban volt ott mindenki. Az
ügyfelek, az ügyvédek. Ő is bajban van. Leírást kér a Hip-hopról,
különös tekintettel a Rapre, hogy megértse, mert amit megértőleg
fogadunk, azt sajnáljuk, és akkor már meg is szeretjük. Esetleg.
Előfordulhat. A számítógép fantasztikus. Valamikor magába szívott
minden tananyagot, és most minden kérdésre, amit fel lehet tenni, nyolc
vagy tíz papírlapon válaszol. A Hip-hopról tizenhat oldalt küldött
Nusinak. Még arra is kitért, hogy a Hip-hop-művészet negyedik ágát a
házak falára rajzolt művek alkotják, készültek azok krétával vagy
spricnivel. Sajnos, az ő házukat éppen spricnivel firkálták tele, amit
csak úgy lehet eltávolítani, ha lefestik a házat. Nem lehet tudni, hogy
mit firkáltak a falakra, de úgy mondják, valami átokféle, ami káros a
lakók szervezetére. A szavak érthetetlenek, a betűk ismeretlenek. Még
szerencse, hogy a számítógép ezek értékét is meghatározta. Nusi ritkán
jár az utcán, de most már úgy tekint rájuk, mint a freskókra - hála a
számítógépnek! Sajnos, sokszor a számítógép is bajt okoz. Egy fiatal
fiú például öngyilkos lett tőle. Túl sok információ gyűlt össze a
lakásában, s összezavarodott. Az egész világ összecsomósodott neki.
Felkötötte magát. Másrészt a hír szerint valaki számítógép segítségével
olvasta el egy japán könyvtár első polcán lévő összes könyvet. Még
folytatja. Megy tovább. Holnap kezdi a második polcot.
A coyote-ok rettenetesen visítottak.
Nusi odarohant a tévéhez, hogy lehalkítsa, de
mire odaért, meggondolta magát. Hadd kiabáljanak. Jólesik nekik.
Kisméretű, kutyaféle farkasok, és úgy üvöltenek, hogy zeng a ház. A
szomszéd azt hiheti, kutyatenyészete van a lakásban, ami teljesen
szabálytalan, de nem lehet mindig a rendre gondolni. Néha a fontosabb
dolgokkal kell törődni.
A coyote-ok felszegték a fejüket, megcélozták a
legmagasabb egeket, és ordítottak. A kicsinyeik ott születtek egymás
után, Nusi szeme előtt, és nehezen álltak lábra, de ahogy remegő
talpaikon kiegyenesedtek, megcélozták a legmagasabb egeket, és parányi
torkuk szakadtából visítottak.
Nusi tudta, hogy igazuk van. Jól teszik, amit
tesznek. Énekelve biztatta őket, hogy "hajrá, mindent bele, csak a
magasba, fel, fel a legmagasabbra, hogy hallják, meghallják, itt
vagyunk a lakásban, a coyote-ok, a Nusi, a rue Clavel, 13-as szám!"
Amikor a lánya lenyomta az ajtókilincset, a
coyote-ok mind visszafutottak a képernyő mögé, és úgy tettek, mintha
csendesen legelésznének. Mintha fűevők volnának.
Miért ordít, Anyuka, amikor semmi baja sincsen?
- kérdezte sírós hangon a lány. A lakók a tárgyalás alatt telefonáltak,
hogy Anyuka eszeveszetten ordít és nem veszi fel a telefont se, mert
nem hallja.
A coyote-okkal voltam - válaszolta Nusi.
|