←Vissza

 
 
 
 
 
 

Lugosi Lou
MEGCÉLOZTÁK A LEGMAGASABB EGEKET

A gyerek már elköltözött, elbújt előle, a férj már elhunyt, elment előtte, ahogy mondani szokás. Nusika egyedül lézengett a nagy lakásban. Grízt pirított, krumplit pucolt. A televízió képernyőjén megjelent egy kellemes arcú aszszony. Krumplit pucolt, grízt pirított. Nahát! Milyen kedves meglepetés! Ugyanolyan apró-virágos mintájú köténye volt, mint Nusinak, csak piros alapon, biztosan a fényhatások miatt, mert a televíziós felvételeken a fényhatások nagyon fontosak, ezeket figyelembe kell venni. Recepteket ajánl! Istenem! Jöjjön beljebb bátran, tessék csak, áradozik Nusi, és invitálja a nőt - a szeme benedvesedik az örömtől. A nő mosolya szeretetteljes. Tudja, kedves, engem nagyon érdekelnek a receptek... Egész életemben főztem, a gyerekre és a férjemre, harminc évig mindennap, minden délben, minden este, és levest is mindig... Bizonyára tudja, milyen rettenetes érzés nézni a hideg villanyfőzőt, amikor az embernek semmi sem jut eszébe, hogy mi a fenét is főzhetne, ami nem volt tegnap, ami nem volt tegnapelőtt, a múlt hét elején, a múlt hét végén. Tudja, milyen üres az ember agya, ha nincsen benne recept. És most ajánlja ezeket a zöldségkockákat, ezeket a húsos kockákat tésztával! Én ilyesmire soha nem gondoltam. Bennem ilyesmi fel se merült. Pedig milyen egészségesek, vitaminosak! Az ember milyen sokszor nincs tudatában a fontos dolgoknak! Most azt gondolom - utólag -, hogy ezeket kellett volna feltálalnom a gyereknek. Most talán kevésbé fájna a háta. Utólag hibáztatom magamat. Leírok mindent, amit hallok, és megpróbálom összehasonlítani azokkal az ételekkel, amiket én főztem annak idején. Sokszor nagyon nehéz a szívem. Látom, hogy ezt vagy azt nem úgy kellett volna, ahogy én csináltam. Dehát honnan tudhattam, mit és hogyan kellett volna? Talán tudta valaki. Valaki, akit én nem ismertem. Talán egyszer el is ment mellettem az utcán.
    Ahogy a hölgy eltűnt a receptekkel, megjöttek a rendőrök. Mindig ugyanabban az órában érkeztek, elhelyezkedtek az asztal körül, tették a dolgukat. Majdnem mindig a gyilkost keresték. Nusi nem ismerte a gyilkost, s az egész dolog nem érintette. Egymás közt tárgyaltak, nem volt szükségük rá. Ilyenkor általában kiment a konyhába, azzal az ürüggyel, hogy nem akar zavarni. Inkább ott matatott, amíg a rendőrök elfoglalták a szobát, semhogy lebzseljen a fotelben. Az arcukat jól ismerte. Mindig ugyanazok jöttek. Bizonyítékokat kerestek. Tőle ugyan átkutathatják az egész lakást, nála nincs bizonyíték. Amíg a férje élt, talán lehetett volna egy-két kisebb bizonyítékot találni, de most már semmi nincs. Kedves tőlük, hogy azért mindig az ő otthonát választják. Bárhova bemehetnének. A rendőröket mindenhová beengedik. Felmutatnak egy papírt, és egyszerűen bemennek a lakásba. Feltúrhatják az ágyat. Szerencsére, pár napja húzott át, nála csak tisztaságot találnának.
A férje holmiját, ez igaz, dugdossa. Kétségtelen, azokat elrejtette. 2 pulóver, 1 kockás sál, 1 kockás angol sapka, 1 kék csíkos házi köntös tiszta selyemből. De mi baj származik abból, ha megtalálják? Először is: azt sem tudhatják, hogy a férje már nem lakik itthon. Erre csak azok jöhetnének rá, akik látják, hogy mindig ő nyit ajtót. De Párizsban nem is csengetnek. Nem való. Ha valaki bebocsájtást kér, telefonálnia kell, hogy nem zavar-e. A postás, az igen, az csenget, de az ajtókon van egy pirinyó lencse, ami hol nagyít, hol kicsinyít, hogy a postás feje sapkástól beférjen a képbe, és néha torzít, ilyenkor hiába csengetett, nem ismerik fel. Reménytelen. A reménytelen csengetők vajon hogy jutnak át a házat védő akadályokon? A Varázsfuvola buktatói gyerekjátékok. Vagy nem ismerik a Varázsfuvolát, mikor a dologba belevágnak?
    Nusinál nem is működik a csengő. Ne engedj be senkit, aki csenget, mondta a lánya. Megígérte, a gyerek nyugalma miatt.
    Valaki dupla ablakot akar eladni, épp most, amikor melegszik a Föld. Ezt a szomszéd mesélte a kapuban. Hozzá becsengettek. Eddig jó volt Párizsnak, hogy a tenger temperálta az éghajlatot és nem a dupla ablakok? Ezt kérdezte Nusitól. Talán eddig jó volt, Monsieur Lebon, gondolta Nusi, de nem tudta, mit válaszoljon. Éppen tőle kellett kérdezni ezt? Nekiszegezni egy ilyen kínos kérdést? Pesten már a születés pillanatában minden embert kitárt szárnyakkal vártak a dupla ablakok. Az anyatejjel adták, a patentharisnyával, a korcsolyacipővel. Viszont ott Madách állította, hogy a Föld majd kihűl.
    Nusi annyira eltotojázta az időt, hogy csak az ismerős zene hallatán ébredt rá: már megy a folytatásos. Pedig azok biztosan várták. Tudta, hogy szeretik őt, mert semmi különösebb folytatást nem igényelt. Nála akárhányszor megismételhették a történet elejét, és ha csak húzták az időt, hajtogatták a százszor ledarált mondatokat és blabláztak, ő nem küldött panaszlevelet a tévébe. Tisztában volt vele, hogy a cselekmény néha elakad. Előfordul, hogy az ember csak néz maga elé, és nem történik többé semmi. Nem lehet mindig folytatni.
    A Hip-hopba viszont beletörött a bicskája; a Rapbe meg különösen. Nem állhatta a szörnyű monotóniába csomagolt panaszkodást. A fiatal énekesek annyira egymásra tapasztották a szavakat, hogy nem voltak többé szétválaszthatók és fölfoghatók, nem tudta meg, mi bajuk. Nyilván az iszonyattal álltak szemben. Elkárhoznak? Vádoltak valakit elnyújtott szóáradattal, de kit? Lehet az ő lakásában ilyen kegyetlenül rágalmazni?
    Le kellene csavarni a tévét.
    De semmi nem maradt már, csak a tévé.
    Elképzelte, ha lecsavarja, nagy-nagy csend lesz.
    A tévének szólnia kell, nem szabad megsüketülni! A tévébe lehet kapaszkodni, a hangok fenntartják az embert. Mi lesz, ha a bútorok kidomborodnak, kimellesednek, visszaszerzik maguknak a szobát? Visszakövetelik mindazt, amit elvettek tőlük. A férje testének súlyát az ágyról, kölnivize illatát, amely beszívódott a dívány huzatának pórusaiba. A gyerek szekrényéből a pici ruhákat, a kék szőrmebundácskát kapucnival. Mindenre emlékeznek, mindent számon tartanak. Védekezni kell. Nem szabad beengedni a csendet, mert elárasztja a lakást, és elmos mindent. A csend már a torkáig ér, megfullad.
    Fel kell hívnia a lányát telefonon az ügyvédi irodában. Milyen kínos, mennyire zavaró. Még nem volt olyan esete, hogy ne zavarta volna a jogi eseteket. Bajban volt ott mindenki. Az ügyfelek, az ügyvédek. Ő is bajban van. Leírást kér a Hip-hopról, különös tekintettel a Rapre, hogy megértse, mert amit megértőleg fogadunk, azt sajnáljuk, és akkor már meg is szeretjük. Esetleg. Előfordulhat. A számítógép fantasztikus. Valamikor magába szívott minden tananyagot, és most minden kérdésre, amit fel lehet tenni, nyolc vagy tíz papírlapon válaszol. A Hip-hopról tizenhat oldalt küldött Nusinak. Még arra is kitért, hogy a Hip-hop-művészet negyedik ágát a házak falára rajzolt művek alkotják, készültek azok krétával vagy spricnivel. Sajnos, az ő házukat éppen spricnivel firkálták tele, amit csak úgy lehet eltávolítani, ha lefestik a házat. Nem lehet tudni, hogy mit firkáltak a falakra, de úgy mondják, valami átokféle, ami káros a lakók szervezetére. A szavak érthetetlenek, a betűk ismeretlenek. Még szerencse, hogy a számítógép ezek értékét is meghatározta. Nusi ritkán jár az utcán, de most már úgy tekint rájuk, mint a freskókra - hála a számítógépnek! Sajnos, sokszor a számítógép is bajt okoz. Egy fiatal fiú például öngyilkos lett tőle. Túl sok információ gyűlt össze a lakásában, s összezavarodott. Az egész világ összecsomósodott neki. Felkötötte magát. Másrészt a hír szerint valaki számítógép segítségével olvasta el egy japán könyvtár első polcán lévő összes könyvet. Még folytatja. Megy tovább. Holnap kezdi a második polcot.
    A coyote-ok rettenetesen visítottak.
    Nusi odarohant a tévéhez, hogy lehalkítsa, de mire odaért, meggondolta magát. Hadd kiabáljanak. Jólesik nekik. Kisméretű, kutyaféle farkasok, és úgy üvöltenek, hogy zeng a ház. A szomszéd azt hiheti, kutyatenyészete van a lakásban, ami teljesen szabálytalan, de nem lehet mindig a rendre gondolni. Néha a fontosabb dolgokkal kell törődni.
    A coyote-ok felszegték a fejüket, megcélozták a legmagasabb egeket, és ordítottak. A kicsinyeik ott születtek egymás után, Nusi szeme előtt, és nehezen álltak lábra, de ahogy remegő talpaikon kiegyenesedtek, megcélozták a legmagasabb egeket, és parányi torkuk szakadtából visítottak.
    Nusi tudta, hogy igazuk van. Jól teszik, amit tesznek. Énekelve biztatta őket, hogy "hajrá, mindent bele, csak a magasba, fel, fel a legmagasabbra, hogy hallják, meghallják, itt vagyunk a lakásban, a coyote-ok, a Nusi, a rue Clavel, 13-as szám!"
    Amikor a lánya lenyomta az ajtókilincset, a coyote-ok mind visszafutottak a képernyő mögé, és úgy tettek, mintha csendesen legelésznének. Mintha fűevők volnának.
    Miért ordít, Anyuka, amikor semmi baja sincsen? - kérdezte sírós hangon a lány. A lakók a tárgyalás alatt telefonáltak, hogy Anyuka eszeveszetten ordít és nem veszi fel a telefont se, mert nem hallja.
    A coyote-okkal voltam - válaszolta Nusi.