Farkas Attila Márton
A VALÓSÁGALKOTÓ GÉP
(részlet)

Horgas Juditnak és Kállay Gézának

"Minden gyerek öntudatlanul átéli azokat a felfedezéseket, amelyekből Gibbs és Boltzmann világai kinőttek, mert a valóság úgy jelenik meg előtte, mint a könnyen elkülöníthető és szinte önmaguktól keletkező lehetőségek sokasága. A gyermeket a virtuális világok sokasága veszi körül, teljesen idegen tőle Pascal világegyeteme, ez az alig mozgó, halott óramű. A felnőttkor megkövesedett rendje aztán megsemmisíti ezt az eredeti gazdagságot. Ez a gyermekkori világkép egyoldalúnak tűnhet, már csak azért is, mert a gyermek tudatlanságának és nem tudatos választásának köszönheti belső szabadságát, de hát végső soron minden világkép egyoldalú. Az én fantáziám is vereséget szenvedett, de rám maradt belőle egy csekély örökség: állandó ellenkezés a valósággal, egyébként inkább düh, mint tagadás formájában. Már a nevetésem is elutasítás volt, és talán hatékonyabb, mint az öngyilkosság."


Ramón Lull (1232-1315) spanyol szerzetes és alkimista élete derekán megalkotta máig halhatatlan és korszerűségéből mit sem vesztett főművét: szerkesztett egy gépet, melynek elvét, illetve működését az Ars Magna et Ultima Lulli című munkájában részletezi. A gép egy közös tengelyre fűzött, kerek tárcsákból álló szerkentyű, a tárcsák mindegyikén teológiai kulcsszavak (a helyhiány miatt csupán jeleik), főként Isten keresztények, zsidók, és muszlimok által egyaránt elfogadott attribútumai olvashatók, s így a forgatással létrejött kombinációk mélységes igazságokat hivatottak kifejezni. A részben formális logikai bizonyításokra használt masina fő célja a Biblia igazolása volt, bár ezzel az eszközzel Lull és követői szerint nem csupán Istent, de az egyetemes emberi tudást is meg lehet ismerni, minthogy az alkalmas mindenfajta tudomány tanulmányozására, mi több, nem csupán a már meglévő tudást erősíti, hanem a kombinatorika révén új igazságokat is föltárhat.
    Megfelelő tekergetéssel - azaz tisztán fizikai munkával - bárki emberfia, még a mindennemű tehetség és tudás híján lévők is írhatnak verset, politikai és jogi műveket, matematikai vagy teológiai értekezéseket - gúnyolódik Swift Lull találmányán a laputai utazásban. Maga Lull mester viszont minden (ön)irónia nélkül azt nyilatkozta művéről, hogy annak egyhónapos használata révén többre juthatunk, mint a logika egyéves tanulmányozása, illetve művelése során. Hiszen ha belegondolunk, a "jó" alkotó munkája attól jó, hogy újszerű, szokatlan gondolatokat fűz össze, a "rossz" vagy "középszerű" ellenben megszokott, konvencionális, ezért laposnak, szellemtelennek vagy csúnyának tűnő fogalmakat társít egymáshoz. Így ha gondolkodásunk eleve ilyen természetű (azaz merő kombinatorika), annak munkáját egy egyszerű, a szemantikai játékokra alapuló mechanizmus is helyettesítheti.
    Persze Lull mesterműve nem lett sikeres. Képzeljük csak el: mi lenne a különféle vallási, tudományos vagy éppen politikai eszmék kapcsán megírt művekkel, a sok okoskodással, a számtalan meglátással, nagy fölfedezéssel, újdonsággal? Hová lenne a sok egyéni dicsőség? Miből táplálkoznának a filológusok, akik egész életüket néhány fogalom magyarázatának szentelik? Miről beszélnének a filozófusok? Nem utolsósorban mi lenne a konferenciákkal, amelyek oly remek alkalmat kínálnak mindenféle előnyös és kellemes dolgokra, úgymint a szaktekintélyek körüli sündörgésre, a fontoskodó önkiélésre, a csinos kollégák és kolleginák körüli sertepertélésre, a finom szendvicsekről és frissítőkről nem is szólva?
    Az Arsról azért el kell mondani, hogy nem a semmiből született. Hasonló célú és jellegű kombinatorikus eljárások már az ókorban léteztek, ezeket a módszereket a középkori kabbalisták tökélyre fejlesztették. Lull pedig, mint majd minden valamirevaló korabeli filozófus, teológus és alkimista, ismerte a Kabbalát - már amennyire egy kívülálló megismerhette. Mellesleg az ilyesfajta "igazsággyártó gép" nem volt ismeretlen a távoli Keleten sem: A théravádin buddhista skolasztika, az Abhidhamma például hasonlóan alkalmazta a kombinatorikát, és elképesztő "gondolkodó mechanizmusokat" hozott létre az osztályozással, a kategóriákkal való játékkal, a fogalmak szemantikai illesztgetésével. Az Ars hírnevét leginkább talán a modern tudománytörténészeknek, valamint az elmeműködés gépi paradigmáiban gondolkodó redukcionista híveinek köszönheti, akik az elméleti számítógép ősét, illetve az elmeműködés első valamirevaló modelljét tisztelik benne - amúgy teljes joggal.
    Nos, eme nagyszerű elődök nyomdokaiba lépve én is megalkottam egy ilyen gépet: egy eszméket - s általuk különféle tényleges valóságokat - létrehozó virtuális masinát. Persze, mint látni fogjuk, a tulajdonképpeni gépezet maga az emberi elme - akárcsak Lull mester művében. Az alábbiakban ennek főbb elemeit és műveleteit taglalom.


1. Az eszme-mag

Nietzsche írja: "Az igazság tehát nem valami létező és megtalálható, hanem valami megalkotandó, és ami nevet ad egy folyamatnak vagy inkább valami győzni vágyó akaratnak, amely soha véget nem ér, sohasem fogy el: ebbe foglalandó az igazság mint processzus ad infinitum, egyfajta aktív meghatározás, nem pedig valaminek a tudatosulása, ami "magánvalóan" szilárd és meghatározott. Vagyis az eszmék: hiedelmek, szempontok, elképzelések, fölismerések, bizonyságok, világképek, értékek, szabályrendszerek, tudományos és filozófiai rendszerek és paradigmák díszletei egy szándéknak, mely az intellektus álarca mögötti rejtett (olykor tudattalan) akaratként valamiféle valóság létrehozására irányul. Az eszmét tekinthetjük akár a varázsló mágikus eszközeként is a tapasztalás, a gondolkodás, és velük a világ átalakítására.
    De mi áll az eszme mögött? Mi hozza létre, és mi működteti? Elsőként hatalmi és gazdasági érdekek, melyek a politikai ideológiákban közvetlenül, a tudományos elképzelésekben (jó esetben) közvetve érvényesülnek. És/vagy a divat, ami persze ugyanez: hatalmi és gazdasági viszonyok közvetlen vagy közvetett lecsapódása. A pragmatistáknak, akárcsak a marxistáknak, kétségtelenül igazuk volt, amikor társadalmi viszonyokat, érdekeket, gyakorlati célokat véltek fölfedezni még a legszubtilisebb tudományos vagy bölcseleti elképzelésekben is.
    Az egyén szintjén egy eszme igazságát használhatósága mellett annak tetszése is adhatja. Jobbára olyan igazságokat választunk a lehetséges és elfogadható igazságok óriási tárházából, melyek ízlésvilágunknak, vágyálmainknak, neveltetésünknek, vagy épp személyes érdekeinknek - azaz személyiségünk magvának - megfelelnek. A legabsztraktabb magyarázó elméletek mögött gyakorta kisgyerekkorba visszanyúló érzések rejlenek, s ha valaki tudományos pályáját szenteli egy ilyen soha el nem hagyott bálványnak, az élet munkája tulajdonképpen valamikori vágyai, élményei, érzései köré épített hatalmas szellemi katedrális. A hosszadalmas munka és a hatalmas apparátus valódi funkciója ennek a régi vágynak valóssá tétele, megszilárdítása, világgá terjesztése. Ráadásul az eszméknek van egyfajta karakterológiája is, minthogy bizonyos elképzelések bizonyos típusú (neveltetésű, karakterű, egészséges, lelkileg vagy testileg beteg stb.) embereket vonzanak, s ezt a szakmai, társadalmi és politikai elvárások, a hierarchia és/vagy a divatok, illetőleg a mindezektől függő egyéni érdekek csak tovább bonyolítják. Egy karrierista például nyilvánvalóan az uralkodó paradigma talaján áll, ahogyan egy autonóm lélek is mindenkor a nonkonform gondolkodást kedveli.
    Így tehát a különféle teológiai, filozófiai, tudományos koncepciók, rendszerek, elméletek, elvek, hipotézisek, vagy akár már bizonyítottnak vett tézisek, sőt elméleti síkra (is) emelkedő, kvázi eszmeként megjelenő módszerek burkok: a bennük rejlő szándék, vagy szándékká vált valamikori élmény vagy érzés burkai. Mélyükön ott az akarati mag, melyből egy egész kozmosz csírázhat elő. A kérdés ezért nem az, hogy mi az igazság, hanem hogy ki mit akar a gondolkodóknak és tudósoknak nevezett valóságalkotók közül. A relativista például az akadémizmus leleplezését és elerőtlenítését akarja. Vagy ha netán antropológus az illető - erre százszámra van példa -, az egzotikus kultúra értékeit akarja legitimálni, a domináns és kizárólagos nyugati kultúrával egyenrangúvá tenni, amibe terepmunkája során beleszeretett. A jungiánus pszichológusok csodára, okkult világra vágynak. Ugyanígy a qualia-val foglalkozó elmefilozófusok és kognitivisták a lélek létét szeretnék, s vele valamiféle reménységet is persze, a qualia kiküszöbölésén munkálkodó eliminalista elmefilozófia művelői pedig ennek ellenkezőjét: a lélek pusztulását. Az erős antropikus elvet bizonygató természettudósok olyan kriptoteológusok, akik az ember középkori centrális helyét akarják visszaállítani az univerzumban három-négyszáz év múltán is. És így tovább, a végtelenségig.
    Amikor tehát valamiről igazságként nyilatkozunk, az hitvallás, vagy még inkább: tudattalan szándéknyilatkozat, s az "X dolog így van" kijelentés valódi jelentése az "X dolog így legyen". Ennek megfelelően például a gépi paradigma lényege nem az, hogy az "emberi gondolkodás voltaképpen gépi működés", hanem hogy "az ember legyen gép!". Ugyanígy a naturalista szándéka, hogy az ember állat legyen stb. Minden tudományos vita merő voluntarizmus, már a rájuk alkalmazott nyelvi metaforák is árulkodók: "X professzor szekértábora", "megvédi téziseit", "X ennek az eszmének a vezéralakja" "érvekkel bástyázza körül állításait", "támadja Y-t nézetei miatt", "megerősíti érveit", "védi az állásait", "X professzor tábora Y nézetet a lobogójára tűzi". Amikor Schopenhauer az intellektust az akarat szolgálójának nevezte, voltaképp csak az ősi igazságot fedezte föl újra, illetve ültette át az újkor kulturális nyelvébe, amit annak előtte évezredeken át minden valamirevaló varázsló tudott.


2. A fölismerés-szimulátor

Akaratunk diktálta elképzelésünket elsőként egy szép, klasszikus A = B típusú metaforába tömörítve fogalmazzuk meg. Ez lesz az eszme-mag. Hogy miért? Mert egy frappánsan megfogalmazott metafora az elme számára azonnal fölismerésként, azaz igazságként hat, és elhozza az aha-élményt: "De hiszen a kutya ember!" "Az állam voltaképpen börtön!" "Valójában az agy egy szerves anyagból fölépülő számítógép", "Végső soron a társadalom élő organizmus". Ebben, az "A az B"-ben, azaz a megismerés, a rájövés érzésében érhető tetten a valóságalakító erő. "A legtöbb kifejezés ugyanis a metaforák és a velük járó meglepetés miatt szellemes. Mert a hallgató előtt akkor válik nyilvánvalóvá, hogy tanult valamit, amikor ellenkező lelkiállapotba jut, mint amilyenben volt, és amikor így szokott szólni magában: ?Mennyire igaz, én pedig tévedésben voltam? (...) Az ügyes talányok ugyanezért kellemesek: megtanítanak valamire és metaforikusak" - írja Arisztotelész, aki szerint a metaforákban látnoki erő nyilvánul meg.
    A fölfedezést, pontosabban a fölismerés velejét jelentő "új távlatokat" az ún. "metaforikus következmények" adják, vagyis az a jelenség, hogy a forrástartományként funkcionáló fogalom többlettudása is átmegy, leképeződik a céltartományra, nem csupán a szűkebb és nyilvánvalóbb jelentéstartomány. Vagyis a metaforához tartozó fogalmi háló által létrehozott asszociációk teszik tetszetőssé, s egyben valószerűsítik a metafora által hordozott gondolatot. Ez képviseli az Arisztotelész említette meggyőző erőt. S minthogy az aszszociációs háló jó része tudattalan, a metafora csak látszólag szól az értelemhez, valójában az intuíciót, s vele az érzéseket manipulálja - így helyezve át megalkotója, illetve használója akaratát egy másik elmébe, vagy akár az elmék sokaságába.
    A metafora (a "metaforikus látásmód") bizonyos szempontból rokon az álommal, ahogyan az újszerű, retorikus és költői metaforákban gondolkodó agy is az álmodó agyhoz hasonló állapotba kerül. Bizonyos kísérletek szerint a spontán fantáziálás során az agykérgi működési áram képlete jobban hasonlít az alvás közben keletkező görbékhez, mint a tudatos, irányított szellemi tevékenységre jellemzőkhöz. (Ennek visszája, amikor az elme bizonyos betegségeinél a valóságfunkció megrendülése metaforikus látással kapcsolódik.) Kísérletek bizonygatták azt is, hogy egy szövegnek több mint nyolc százalékkal emelik a hitelét a benne használt metaforák. A hasonlatok - melyek gyöngített metaforák - csupán 6,14 százalékkal. Vagyis a tudományos elméletek igazzá válásakor is a valóság alakul át, mint a skizofréneknél, csak rendezetten. Hogy mi a különbség? Bizonyos szabályok betartása, amely megkülönbözteti a tudományos elméletet az elmebetegségtől.
    A metafora egyik alapjellemzője a dinamizmusa, minthogy a metaforának iránya, célja van: átvinni az egyik fogalomról (s vele az adott dologról) az ahhoz társított fogalmak, illetve hozzá tartozó dolgok sokaságát egy másik fogalomra, dologra. A metafora forrástartományának tulajdonságai hordozzák az érzést, a rejtett szándékot. Vegyük példának az EMBER = GÉP metaforát. Ebben a szándékot, az A-tagot, azaz az EMBER fogalmát mint céltartományt, egyre jobban lefedő, beburkoló ("magyarázó") forrástartomány: a GÉP fogalma - annak szemantikai hálója - rejti magában. Mi az ember? Hát mi más, mint gép? Ennek mögöttese: Az EMBER jelentse azt, amit a GÉP, s ezáltal váljon géppé. Azaz legyen elemekből álló, szétszedhető, újraalkotható, lélek (autonóm belső vezérlő, s ezáltal szabad akarat) nélküli mechanizmus. (Jellemző, hogy a sztálinizmus mennyire vonzódott a behaviorizmushoz.) Persze az eszme elutasítása mögött ugyanúgy szándékok, vágyak húzódnak, és nem holmi objektív igazság, s főként nem "tények".


3. Illesztés

Ebben a kezdeti szakaszban fölismerésünknek semmiképp nem szabad szembekerülnie a kulturális és nyelvi kontextus képviselte valósággal, ezért ehhez kell illeszteni. Valóságértéke ugyanis a korábban kialakult, az aktuális, jelenbéli - azaz domináns - valósághoz illeszkedése függvényében lesz sikeres vagy sikertelen. E művelet szigorú szabályok alapján történik. A valóságalkotás voltaképp valóságalakítás, ami nem hipp-hopp bűvészmutatvány, hanem a már meglévő fokozatos, finom átformálása. Olyan, mint az alkímiai munka. A valóság nem "víz", hanem "agyag". Az illesztés pedig a meglévő szabályok használata azok fokozatos föllazítása, csöndes átalakítása érdekében.
    Az illesztés kétrétű. Először a metaforát a nyelv szemantikai és logikai szabályaival konzisztenssé kell tenni. (A tudományos metaforákkal szemben a költői metaforák java része ezért nem válhat valóságmaggá.) Aztán jön a dolog szórakoztatóbb része: ama közeghez illesztés, amelyben a valóságot módosítani akarjuk, vagyis a kulturális-szubkulturális nyelvekhez. Így többek között az uralkodó világképhez, a mainstream tudományos beszédmódhoz, annak a diszciplínának vagy szellemi irányzatnak a beszédmódjához, ahová "fölismerésünk" konkrét tartalma alapján mondanivalója, üzenete révén tartozik. E "nyelvek" szabályai legalább annyira szigorúak, mint a tényleges nyelvé, ugyanakkor legalább annyira ki is használhatók. A beillesztés ezért egyfajta ráismerés-élményt hoz. Megfigyelhető, hogy minél inkább legitimálunk egy eszmét a kulturális nyelvhez idomítás révén, annál értelmesebbnek találjuk. Az értelmesség-érzést persze maga a kontextusban levés adja, hiszen az új vagy idegen elemet az illesztéssel kvázi "lefordítottuk" saját "kulturális anyanyelvünkre".
    Az illesztés legitimáció is: az új vagy idegen elemnek egyenrangúvá tétele a már bevett, rögzült elemekkel. "Ebben a fogalmakkal való kockajátékban az ?igazság? azt jelenti, hogy mindegyik kockát az előírt módon használjuk, gondosan megszámoljuk a pontjaikat, helyes rubrikákat alkotunk, és soha nem vétünk a kasztrendszer hierarchiája, azaz a rangsor ellen" - írja Nietzsche hatvan-hetven évvel Wittgenstein előtt. Illesztést hajtanak végre például azok a Jungra hivatkozó ezoterikusok, akik a mindmáig divatos jungi lélektan híre és bevett volta segedelmével próbálják visszaállítani az okkultizmus tekintélyét. Ennek naiv változata, amikor az ezoterikusok fehér köpenybe bújnak és tudományos hangzású (ál)terminusokat és műszereket használnak. Vagy amikor avítt dolgokat finomítással átértelmezve legitimálnak (pl. "az asztrológia: archaikus pszichológia").
    Persze nem csupán a restaurációra váró avítt hiedelmekkel van ez így, hanem a távoli, idegen kultúrák termékeivel is. Vagyis az ún. "kulturális átfordítás" művelete beillesztés a saját kultúránk kontextusába, s így azt hisszük-érezzük: "megértettük" a másik kultúrát. A kontextus fogalmi és nyelvi metaforák, utalások, társítások, szimbólumok, előítéletek, szokások alkotta összekapcsolódások értelmesnek tetsző hálózata. Az értelmességet maga a kontextusban levés adja, mondhatni: a kontextus "anyanyelvi tudása". Mindent ebbe a rendkívül bonyolult összefüggésrendszerbe illesztünk, s lám: azonmód értelmes jelentést kap, hiszen "lefordítottuk" saját "anyanyelvünkre".
    Olykor persze irracionális akadályok merülnek föl, amelyek nem logikai vagy tapasztalati eredetűek, inkább puszta hiedelmek, mégis világunk kikerülhetetlen, elsőre megingathatatlan fundamentumát képezik. (Ilyen például az időutazással szemben fölvetett kozmikus cenzúra elve.) A kollektív (és olykor egyéni) "az lehetetlen, hogy...", illetve "az nem lehet, hogy..." érzésén a készülő valóság könnyen elakadhat. Így a valóságalakítás harmadik fázisa egyben a metafora finomítása is: az "A nem más, mint B" kijelentéséhez implicite, vagy explicite, de mindenképpen hozzá kell kerüljön az "abban az értelemben, hogy..." distinkció. Ez utóbbi olyasmi, mint a gondosan fölépített rámpa a piramisok építésénél: később, a valóságépítmény megszilárdulásával már le lehet bontani.
    A metaforikus látás tehát rokon az álommal, és az agy vagy az elme egyes betegségeinél a valóságfunkció megrendülései metaforikus látást eredményeznek. Nos, kognitív szempontból vélhetőleg ez történik minden fölismerés (azaz metaforaalkotás) esetén. A tudományos elméletek megalkotása és megigazulásakor ugyanúgy alakul át a valóság, mint a skizofréneknél. A különbség "mindössze" az aktuális valósághoz idomítás, az uralkodó közeg szabályainak betartása. Mondhatni: a fölismerés rendezett (kontextusba illesztett) elmebaj. Vagy: az elmebaj rendezetlen valóságalakítás.