|
|
Farkas Attila Márton
A VALÓSÁGALKOTÓ GÉP
(részlet)
Horgas Juditnak és Kállay Gézának
"Minden gyerek öntudatlanul átéli azokat a felfedezéseket, amelyekből
Gibbs és Boltzmann világai kinőttek, mert a valóság úgy jelenik meg
előtte, mint a könnyen elkülöníthető és szinte önmaguktól keletkező
lehetőségek sokasága. A gyermeket a virtuális világok sokasága veszi
körül, teljesen idegen tőle Pascal világegyeteme, ez az alig mozgó,
halott óramű. A felnőttkor megkövesedett rendje aztán megsemmisíti ezt
az eredeti gazdagságot. Ez a gyermekkori világkép egyoldalúnak tűnhet,
már csak azért is, mert a gyermek tudatlanságának és nem tudatos
választásának köszönheti belső szabadságát, de hát végső soron minden
világkép egyoldalú. Az én fantáziám is vereséget szenvedett, de rám
maradt belőle egy csekély örökség: állandó ellenkezés a valósággal,
egyébként inkább düh, mint tagadás formájában. Már a nevetésem is
elutasítás volt, és talán hatékonyabb, mint az öngyilkosság."
Ramón Lull (1232-1315) spanyol szerzetes és alkimista
élete derekán megalkotta máig halhatatlan és korszerűségéből mit sem
vesztett főművét: szerkesztett egy gépet, melynek elvét, illetve
működését az Ars Magna et Ultima Lulli című munkájában
részletezi. A gép egy közös tengelyre fűzött, kerek tárcsákból álló
szerkentyű, a tárcsák mindegyikén teológiai kulcsszavak (a helyhiány
miatt csupán jeleik), főként Isten keresztények, zsidók, és muszlimok
által egyaránt elfogadott attribútumai olvashatók, s így a forgatással
létrejött kombinációk mélységes igazságokat hivatottak kifejezni. A
részben formális logikai bizonyításokra használt masina fő célja a
Biblia igazolása volt, bár ezzel az eszközzel Lull és követői szerint
nem csupán Istent, de az egyetemes emberi tudást is meg lehet ismerni,
minthogy az alkalmas mindenfajta tudomány tanulmányozására, mi több,
nem csupán a már meglévő tudást erősíti, hanem a kombinatorika révén új
igazságokat is föltárhat.
Megfelelő tekergetéssel - azaz tisztán fizikai
munkával - bárki emberfia, még a mindennemű tehetség és tudás híján
lévők is írhatnak verset, politikai és jogi műveket, matematikai vagy
teológiai értekezéseket - gúnyolódik Swift Lull találmányán a laputai
utazásban. Maga Lull mester viszont minden (ön)irónia nélkül azt
nyilatkozta művéről, hogy annak egyhónapos használata révén többre
juthatunk, mint a logika egyéves tanulmányozása, illetve művelése
során. Hiszen ha belegondolunk, a "jó" alkotó munkája attól jó, hogy
újszerű, szokatlan gondolatokat fűz össze, a "rossz" vagy "középszerű"
ellenben megszokott, konvencionális, ezért laposnak, szellemtelennek
vagy csúnyának tűnő fogalmakat társít egymáshoz. Így ha gondolkodásunk
eleve ilyen természetű (azaz merő kombinatorika), annak munkáját egy
egyszerű, a szemantikai játékokra alapuló mechanizmus is
helyettesítheti.
Persze Lull mesterműve nem lett sikeres.
Képzeljük csak el: mi lenne a különféle vallási, tudományos vagy éppen
politikai eszmék kapcsán megírt művekkel, a sok okoskodással, a
számtalan meglátással, nagy fölfedezéssel, újdonsággal? Hová lenne a
sok egyéni dicsőség? Miből táplálkoznának a filológusok, akik egész
életüket néhány fogalom magyarázatának szentelik? Miről beszélnének a
filozófusok? Nem utolsósorban mi lenne a konferenciákkal, amelyek oly
remek alkalmat kínálnak mindenféle előnyös és kellemes dolgokra,
úgymint a szaktekintélyek körüli sündörgésre, a fontoskodó önkiélésre,
a csinos kollégák és kolleginák körüli sertepertélésre, a finom
szendvicsekről és frissítőkről nem is szólva?
Az Arsról
azért el kell mondani, hogy nem a semmiből született. Hasonló célú és
jellegű kombinatorikus eljárások már az ókorban léteztek, ezeket a
módszereket a középkori kabbalisták tökélyre fejlesztették. Lull pedig,
mint majd minden valamirevaló korabeli filozófus, teológus és
alkimista, ismerte a Kabbalát - már amennyire egy kívülálló
megismerhette. Mellesleg az ilyesfajta "igazsággyártó gép" nem volt
ismeretlen a távoli Keleten sem: A théravádin buddhista skolasztika, az
Abhidhamma például hasonlóan alkalmazta a kombinatorikát, és elképesztő
"gondolkodó mechanizmusokat" hozott létre az osztályozással, a
kategóriákkal való játékkal, a fogalmak szemantikai illesztgetésével.
Az Ars hírnevét leginkább talán a modern
tudománytörténészeknek, valamint az elmeműködés gépi paradigmáiban
gondolkodó redukcionista híveinek köszönheti, akik az elméleti
számítógép ősét, illetve az elmeműködés első valamirevaló modelljét
tisztelik benne - amúgy teljes joggal.
Nos, eme nagyszerű elődök nyomdokaiba lépve én
is megalkottam egy ilyen gépet: egy eszméket - s általuk különféle
tényleges valóságokat - létrehozó virtuális masinát. Persze, mint látni
fogjuk, a tulajdonképpeni gépezet maga az emberi elme - akárcsak Lull
mester művében. Az alábbiakban ennek főbb elemeit és műveleteit
taglalom.
1. Az eszme-mag
Nietzsche írja: "Az igazság tehát nem valami létező és
megtalálható, hanem valami megalkotandó, és ami nevet ad egy
folyamatnak vagy inkább valami győzni vágyó akaratnak, amely soha véget
nem ér, sohasem fogy el: ebbe foglalandó az igazság mint processzus ad
infinitum, egyfajta aktív meghatározás, nem pedig valaminek a
tudatosulása, ami "magánvalóan" szilárd és meghatározott. Vagyis az
eszmék: hiedelmek, szempontok, elképzelések, fölismerések, bizonyságok,
világképek, értékek, szabályrendszerek, tudományos és filozófiai
rendszerek és paradigmák díszletei egy szándéknak, mely az intellektus
álarca mögötti rejtett (olykor tudattalan) akaratként valamiféle
valóság létrehozására irányul. Az eszmét tekinthetjük akár a varázsló
mágikus eszközeként is a tapasztalás, a gondolkodás, és velük a világ
átalakítására.
De mi áll az eszme mögött? Mi hozza létre, és
mi működteti? Elsőként hatalmi és gazdasági érdekek, melyek a politikai
ideológiákban közvetlenül, a tudományos elképzelésekben (jó esetben)
közvetve érvényesülnek. És/vagy a divat, ami persze ugyanez: hatalmi és
gazdasági viszonyok közvetlen vagy közvetett lecsapódása. A
pragmatistáknak, akárcsak a marxistáknak, kétségtelenül igazuk volt,
amikor társadalmi viszonyokat, érdekeket, gyakorlati célokat véltek
fölfedezni még a legszubtilisebb tudományos vagy bölcseleti
elképzelésekben is.
Az egyén szintjén egy eszme igazságát használhatósága mellett annak tetszése is adhatja. Jobbára olyan igazságokat választunk
a lehetséges és elfogadható igazságok óriási tárházából, melyek
ízlésvilágunknak, vágyálmainknak, neveltetésünknek, vagy épp személyes
érdekeinknek - azaz személyiségünk magvának - megfelelnek. A
legabsztraktabb magyarázó elméletek mögött gyakorta kisgyerekkorba
visszanyúló érzések rejlenek, s ha valaki tudományos pályáját szenteli
egy ilyen soha el nem hagyott bálványnak, az élet munkája
tulajdonképpen valamikori vágyai, élményei, érzései köré
épített hatalmas szellemi katedrális. A hosszadalmas munka és a
hatalmas apparátus valódi funkciója ennek a régi vágynak valóssá
tétele, megszilárdítása, világgá terjesztése. Ráadásul az eszméknek van
egyfajta karakterológiája is, minthogy bizonyos elképzelések bizonyos
típusú (neveltetésű, karakterű, egészséges, lelkileg vagy testileg
beteg stb.) embereket vonzanak, s ezt a szakmai, társadalmi és
politikai elvárások, a hierarchia és/vagy a divatok, illetőleg a
mindezektől függő egyéni érdekek csak tovább bonyolítják. Egy
karrierista például nyilvánvalóan az uralkodó paradigma talaján áll,
ahogyan egy autonóm lélek is mindenkor a nonkonform gondolkodást
kedveli.
Így tehát a különféle teológiai, filozófiai,
tudományos koncepciók, rendszerek, elméletek, elvek, hipotézisek, vagy
akár már bizonyítottnak vett tézisek, sőt elméleti síkra (is) emelkedő,
kvázi eszmeként megjelenő módszerek burkok: a bennük rejlő szándék,
vagy szándékká vált valamikori élmény vagy érzés burkai. Mélyükön ott
az akarati mag, melyből egy egész kozmosz csírázhat elő. A kérdés ezért
nem az, hogy mi az igazság, hanem hogy ki mit akar
a gondolkodóknak és tudósoknak nevezett valóságalkotók közül. A
relativista például az akadémizmus leleplezését és elerőtlenítését
akarja. Vagy ha netán antropológus az illető - erre százszámra van
példa -, az egzotikus kultúra értékeit akarja legitimálni, a domináns
és kizárólagos nyugati kultúrával egyenrangúvá tenni, amibe
terepmunkája során beleszeretett. A jungiánus pszichológusok csodára,
okkult világra vágynak. Ugyanígy a qualia-val foglalkozó elmefilozófusok és kognitivisták a lélek létét szeretnék, s vele valamiféle reménységet is persze, a qualia
kiküszöbölésén munkálkodó eliminalista elmefilozófia művelői pedig
ennek ellenkezőjét: a lélek pusztulását. Az erős antropikus elvet
bizonygató természettudósok olyan kriptoteológusok, akik az ember
középkori centrális helyét akarják visszaállítani az univerzumban
három-négyszáz év múltán is. És így tovább, a végtelenségig.
Amikor tehát valamiről igazságként nyilatkozunk, az hitvallás, vagy még inkább: tudattalan szándéknyilatkozat,
s az "X dolog így van" kijelentés valódi jelentése az "X dolog így
legyen". Ennek megfelelően például a gépi paradigma lényege nem az,
hogy az "emberi gondolkodás voltaképpen gépi működés", hanem hogy "az
ember legyen gép!". Ugyanígy a naturalista szándéka, hogy az ember
állat legyen stb. Minden tudományos vita merő voluntarizmus, már a rájuk alkalmazott nyelvi metaforák is árulkodók: "X professzor szekértábora", "megvédi téziseit", "X ennek az eszmének a vezéralakja" "érvekkel bástyázza körül állításait", "támadja Y-t nézetei miatt", "megerősíti érveit", "védi az állásait", "X professzor tábora Y nézetet a lobogójára tűzi".
Amikor Schopenhauer az intellektust az akarat szolgálójának nevezte,
voltaképp csak az ősi igazságot fedezte föl újra, illetve ültette át az
újkor kulturális nyelvébe, amit annak előtte évezredeken át minden
valamirevaló varázsló tudott.
2. A fölismerés-szimulátor
Akaratunk diktálta elképzelésünket elsőként egy szép, klasszikus A = B
típusú metaforába tömörítve fogalmazzuk meg. Ez lesz az eszme-mag. Hogy
miért? Mert egy frappánsan megfogalmazott metafora az elme számára
azonnal fölismerésként, azaz igazságként hat, és elhozza az aha-élményt: "De hiszen a kutya ember!" "Az állam voltaképpen börtön!" "Valójában az agy egy szerves anyagból fölépülő számítógép", "Végső soron a társadalom élő organizmus". Ebben, az "A az B"-ben, azaz a megismerés, a rájövés érzésében
érhető tetten a valóságalakító erő. "A legtöbb kifejezés ugyanis a
metaforák és a velük járó meglepetés miatt szellemes. Mert a hallgató
előtt akkor válik nyilvánvalóvá, hogy tanult valamit, amikor ellenkező
lelkiállapotba jut, mint amilyenben volt, és amikor így szokott szólni
magában: ?Mennyire igaz, én pedig tévedésben voltam? (...) Az ügyes
talányok ugyanezért kellemesek: megtanítanak valamire és metaforikusak"
- írja Arisztotelész, aki szerint a metaforákban látnoki erő nyilvánul
meg.
A fölfedezést, pontosabban a fölismerés velejét
jelentő "új távlatokat" az ún. "metaforikus következmények" adják,
vagyis az a jelenség, hogy a forrástartományként funkcionáló fogalom
többlettudása is átmegy, leképeződik a céltartományra, nem csupán a
szűkebb és nyilvánvalóbb jelentéstartomány. Vagyis a metaforához
tartozó fogalmi háló által létrehozott asszociációk teszik tetszetőssé,
s egyben valószerűsítik a metafora által hordozott gondolatot. Ez
képviseli az Arisztotelész említette meggyőző erőt. S minthogy az
aszszociációs háló jó része tudattalan, a metafora csak látszólag szól
az értelemhez, valójában az intuíciót, s vele az érzéseket manipulálja
- így helyezve át megalkotója, illetve használója akaratát egy másik
elmébe, vagy akár az elmék sokaságába.
A metafora (a "metaforikus látásmód") bizonyos
szempontból rokon az álommal, ahogyan az újszerű, retorikus és költői
metaforákban gondolkodó agy is az álmodó agyhoz hasonló állapotba
kerül. Bizonyos kísérletek szerint a spontán fantáziálás során az
agykérgi működési áram képlete jobban hasonlít az alvás közben
keletkező görbékhez, mint a tudatos, irányított szellemi tevékenységre
jellemzőkhöz. (Ennek visszája, amikor az elme bizonyos betegségeinél a
valóságfunkció megrendülése metaforikus látással kapcsolódik.)
Kísérletek bizonygatták azt is, hogy egy szövegnek több mint nyolc
százalékkal emelik a hitelét a benne használt metaforák. A hasonlatok -
melyek gyöngített metaforák - csupán 6,14 százalékkal. Vagyis a
tudományos elméletek igazzá válásakor is a valóság alakul át, mint a
skizofréneknél, csak rendezetten. Hogy mi a különbség? Bizonyos
szabályok betartása, amely megkülönbözteti a tudományos elméletet az
elmebetegségtől.
A metafora egyik alapjellemzője a dinamizmusa, minthogy a metaforának iránya, célja van: átvinni
az egyik fogalomról (s vele az adott dologról) az ahhoz társított
fogalmak, illetve hozzá tartozó dolgok sokaságát egy másik fogalomra,
dologra. A metafora forrástartományának tulajdonságai hordozzák az
érzést, a rejtett szándékot. Vegyük példának az EMBER = GÉP metaforát.
Ebben a szándékot, az A-tagot, azaz az EMBER fogalmát mint
céltartományt, egyre jobban lefedő, beburkoló ("magyarázó")
forrástartomány: a GÉP fogalma - annak szemantikai hálója - rejti
magában. Mi az ember? Hát mi más, mint gép? Ennek mögöttese: Az EMBER
jelentse azt, amit a GÉP, s ezáltal váljon géppé. Azaz legyen elemekből
álló, szétszedhető, újraalkotható, lélek (autonóm belső vezérlő, s
ezáltal szabad akarat) nélküli mechanizmus. (Jellemző, hogy a
sztálinizmus mennyire vonzódott a behaviorizmushoz.) Persze az eszme
elutasítása mögött ugyanúgy szándékok, vágyak húzódnak, és nem holmi
objektív igazság, s főként nem "tények".
3. Illesztés
Ebben a kezdeti szakaszban fölismerésünknek semmiképp nem szabad
szembekerülnie a kulturális és nyelvi kontextus képviselte valósággal,
ezért ehhez kell illeszteni. Valóságértéke ugyanis a korábban
kialakult, az aktuális, jelenbéli - azaz domináns - valósághoz
illeszkedése függvényében lesz sikeres vagy sikertelen. E művelet
szigorú szabályok alapján történik. A valóságalkotás voltaképp valóságalakítás,
ami nem hipp-hopp bűvészmutatvány, hanem a már meglévő fokozatos, finom
átformálása. Olyan, mint az alkímiai munka. A valóság nem "víz", hanem
"agyag". Az illesztés pedig a meglévő szabályok használata azok
fokozatos föllazítása, csöndes átalakítása érdekében.
Az illesztés kétrétű. Először a metaforát a
nyelv szemantikai és logikai szabályaival konzisztenssé kell tenni. (A
tudományos metaforákkal szemben a költői metaforák java része ezért nem
válhat valóságmaggá.) Aztán jön a dolog szórakoztatóbb része: ama
közeghez illesztés, amelyben a valóságot módosítani akarjuk, vagyis a
kulturális-szubkulturális nyelvekhez. Így többek között az uralkodó
világképhez, a mainstream tudományos beszédmódhoz, annak a
diszciplínának vagy szellemi irányzatnak a beszédmódjához, ahová
"fölismerésünk" konkrét tartalma alapján mondanivalója, üzenete révén
tartozik. E "nyelvek" szabályai legalább annyira szigorúak, mint a
tényleges nyelvé, ugyanakkor legalább annyira ki is használhatók. A
beillesztés ezért egyfajta ráismerés-élményt hoz. Megfigyelhető, hogy minél inkább legitimálunk egy eszmét a kulturális nyelvhez idomítás révén, annál értelmesebbnek találjuk. Az értelmesség-érzést persze maga a kontextusban levés adja, hiszen az új vagy idegen elemet az illesztéssel kvázi "lefordítottuk" saját "kulturális anyanyelvünkre".
Az illesztés legitimáció is: az új vagy idegen
elemnek egyenrangúvá tétele a már bevett, rögzült elemekkel. "Ebben a
fogalmakkal való kockajátékban az ?igazság? azt jelenti, hogy mindegyik
kockát az előírt módon használjuk, gondosan megszámoljuk a pontjaikat,
helyes rubrikákat alkotunk, és soha nem vétünk a kasztrendszer
hierarchiája, azaz a rangsor ellen" - írja Nietzsche hatvan-hetven
évvel Wittgenstein előtt. Illesztést hajtanak végre például azok a
Jungra hivatkozó ezoterikusok, akik a mindmáig divatos jungi lélektan
híre és bevett volta
segedelmével próbálják visszaállítani az okkultizmus tekintélyét. Ennek
naiv változata, amikor az ezoterikusok fehér köpenybe bújnak és
tudományos hangzású (ál)terminusokat és műszereket használnak. Vagy
amikor avítt dolgokat finomítással átértelmezve legitimálnak (pl. "az asztrológia: archaikus pszichológia").
Persze nem csupán a restaurációra váró avítt
hiedelmekkel van ez így, hanem a távoli, idegen kultúrák termékeivel
is. Vagyis az ún. "kulturális átfordítás" művelete beillesztés a saját
kultúránk kontextusába, s így azt hisszük-érezzük: "megértettük" a
másik kultúrát. A kontextus fogalmi és nyelvi metaforák, utalások,
társítások, szimbólumok, előítéletek, szokások alkotta
összekapcsolódások értelmesnek tetsző hálózata. Az értelmességet maga a kontextusban levés
adja, mondhatni: a kontextus "anyanyelvi tudása". Mindent ebbe a
rendkívül bonyolult összefüggésrendszerbe illesztünk, s lám: azonmód
értelmes jelentést kap, hiszen "lefordítottuk" saját "anyanyelvünkre".
Olykor persze irracionális akadályok merülnek
föl, amelyek nem logikai vagy tapasztalati eredetűek, inkább puszta
hiedelmek, mégis világunk kikerülhetetlen, elsőre
megingathatatlan fundamentumát képezik. (Ilyen például az időutazással
szemben fölvetett kozmikus cenzúra elve.) A kollektív (és olykor
egyéni) "az lehetetlen, hogy...", illetve "az nem lehet, hogy..." érzésén
a készülő valóság könnyen elakadhat. Így a valóságalakítás harmadik
fázisa egyben a metafora finomítása is: az "A nem más, mint B"
kijelentéséhez implicite, vagy explicite, de mindenképpen hozzá kell
kerüljön az "abban az értelemben, hogy..." distinkció. Ez utóbbi
olyasmi, mint a gondosan fölépített rámpa a piramisok építésénél:
később, a valóságépítmény megszilárdulásával már le lehet bontani.
A metaforikus látás tehát rokon az álommal, és
az agy vagy az elme egyes betegségeinél a valóságfunkció megrendülései
metaforikus látást eredményeznek. Nos, kognitív szempontból vélhetőleg
ez történik minden
fölismerés (azaz metaforaalkotás) esetén. A tudományos elméletek
megalkotása és megigazulásakor ugyanúgy alakul át a valóság, mint a
skizofréneknél. A különbség "mindössze" az aktuális valósághoz
idomítás, az uralkodó közeg szabályainak betartása. Mondhatni: a
fölismerés rendezett (kontextusba illesztett) elmebaj. Vagy: az elmebaj
rendezetlen valóságalakítás.
|