Fazakas Attila
NEÁPOLISZ, NEÁPOLISZ!...

Mi ez a mélyebb vágyakozás, honnan
    ered; és hol tartja titokban egyre mélyülő
csatornáit, a hideg víztárolókat, a kert pazar romokban
álló asztalait? Ki fakasztja, apasztja el a
vizét, és miért kínál, unszol annyi életvággyal
        egyszer, máskor pedig
üresen sepri, tépi szét hajadat -
csapdossa őrült szerető módjára az arcodat a
tengeribeteg, ideges, megbolondult szél?!... Csapdossa,
mossa nehéz arcodat az őrült, tengeribeteg szél!... Tépdes,
simogat, ölel, fojtogat, megmosdat, majdhogynem
megfullaszt!... De hát téged épp ezért is érdekel, hogy
    mi ez a mélyebb vágyakozás, amiért akár hazudni is
tudnál, és ha kell, hát könnyedén csalni kényszerülsz - amelyért
odahagysz asszonyt, családot, családi házat, rendet; mi az, ami
    elhajt, vonz, legyűr, elragad, mi
az, mi lehet? (...) Érett, érettebb főnek kell itt
átvonulnia, hogy végre az időt és az életet valahogy belélegezze,
szabad teljében megértse, és többé már meg ne tanulja, csak ízlelje
    felszabadultan a bort, amit
Loreius Tiburtinus kertjének
        immár teljesen elvadult szőlőiből sajtolt
az étvágy
        s a rothadó enyészet!...