VÍZÖNTŐ - a Tevere

Egy nap nem épűlt Róma, s századoknak
Kellett lefolyni, mig a Tiberis
A vályogváros alkotmányai közt
Merész szökéssel látta a Pantheon
Márványait égre kelni partjain,
Méltó lakát minden-isteneknek.

A legutolsó jégkorszak idején még hatalmas, széles medrű folyó hömpölygött erre. Az üledéktől fehér vizet a helybéliek Albulának nevezték, de amikor Alba Longa kilencedik királya, Tiberinus Silvius egy átkelés során belefulladt, és Jupiter a folyó istenévé és őrzőjévé tette, elnevezték Tiberisnek - bugyborékolja a parton álló, széles vállú istenszobor, míg hajából és szakállából megállás nélkül csordogál a szökőkút vize.
A folyó idővel feltöltötte az árkokat, telehordta kaviccsal és homokkal: a mai Róma harmada erre a laza rétegre épült, ezért okoznak már kisebb földrengések is hatalmas károkat. Romulus és Remus, a két alapító minderről mit sem sejt-hetett, amikor a part menti fűzfából faragott kis teknőben a megáradt folyón hányódtak. Akár-csak vízbe dobott anyjukat, Rhea Silviát, akit aztán feleségül vett, az ikreket is Tiberinus isten mentette meg: a hullámok egy vén, göcsörtös fügefa gyökeréhez sodorták a teknőt, és a szárazra emelték, hogy a Mars küldte anyafarkas rájuk találjon. _A zöldre mosott kőajak büszkén mosolyog - lám, lám, a folyó védelmezője nélkül ma nem állna Róma sem.
A városiak nem fukarkodtak az elismeréssel: a pontifexek, a Pons Sublicius, az egyik legjelentősebb híd karbantartásával megbízott főpapok és az augurok imádkoztak jóindulatáért, december 8-án nagyszabású ünnepség közepette áldoztak a szentélyében, a halászok versenyekkel tisztelegtek előtte, és számos szobrot készítettek, amelyeken evezővel és bőségszaruval ábrázolják, lábánál a csecsemő ikrekkel és az anyafarkassal - folytatja, és óvatosan megveregeti a kőállat fejét.
A folyóisten olykor mégis megdühödik, és ha a sirokkó megakadályozza, hogy a tengerbe ömölve csillapítsa haragját, a medréből is kilép, mint 1598-ban, amikor húsz méterig magasodott, elsöpörte a Pons Senatorio nagy részét, amit azóta Ponte Rottónak, törött hídnak neveznek, és másfél ezer rómait ragadott magával. Ha tavasszal sok eső esik, a városiak ma is aggódva figyelik a vízszintet, a part menti házak lakói biztonságos helyre menekülnek, és szemrehányóan vizslatják Tiberinus szobrát, mintha egy szobor bármiről is tehetne - méltatlankodik, és hogy lecsillapodjon, elmeséli a hős Horatius Cocles történetét, aki egymaga védte meg Rómát Porsenna hadának betörésétől, amikor feltartóztatta a Sublicius nyugati hídfőjénél tornyosuló etruszk sereget, míg társai lerombolták az átkelőt. A folyóba ugró Horatius Tiberinust hívta segítségül, s bár özönlött rá a dárda és a nyíl, sértetlenül átjutott a túlpartra.
Egy másik isten, Aesculapius, a görög mitológiából ismert Aszklépiosz római alakja is a folyón érkezett Rómába. A legenda szerint az. i. e. 3. század táján a városban pestisjárvány tombolt, és a kétségbeesett rómaiak a görögországi Epidauroszba küldték követeiket, hogy magukkal hozzák a gyógyító isten képmását. A hazatérő küldöttség azonban a képmással egy hatalmas kígyót is _hozott, ami a főkövet kabinjában vert tanyát. A rómaiak éppen azon töprengtek, hol helyezzék el az Aesculapiust szimbolizáló állatot, amikor a kígyó lecsusszant a fedélzetről és a folyó kis szigetére, az Isola Tiburinára úszott. Egy forrás mellett telepedett le, amelynek attól kezdve gyógyító hatást tulajdonítottak, s a szigeten azóta is kórház áll. _A környéken először ezen az aprócska szigeten laktak emberek, mert a víz min-dentől megvédte őket.
A toszkánai Monte Fumaiolo lejtőjétől Umbrián és Lazión át a Tirrén-tengerig futó, sárgás vize miatt flavusnak, szőkének becézett folyó partján bizony sok vér folyt - csóválja a fejét. A víz lassan mindent tisztára mosott, de békeidőben is jó hasznát vették, mert már az i. e. 5. században jelentős kereskedelmi útvonal volt: a Rómából induló hajók a folyón akár száz kilométert is megtehettek, hogy aztán gabonát, követ, fát és különféle élelmiszereket szállítsanak vissza a városba. Az Arno folyóval a Chiana csatorna kötötte össze, így a bárkák akadálytalanul közlekedhettek Róma és Firenze között. A Tiberis, vagy ahogy az olaszok hívják, a Tevere annyira _összefonódott Rómával, hogy a római katolikus hitre áttérőkről a protestáns angolok megvetőn úgy beszéltek, mint akik "átúszták a Tiberist".
A folyó hordaléka lassan feltöltötte a torkolatokat, és a három kilométerrel eltolódott partvonal az ókori kikötőt, Ostia Anticát elvágta a tengertől. A római császárok ezért az első század-ban új kikötőt építtettek a Fiumicino folyón, de az üledékesedés _miatt idővel ez a kikötő is használhatatlanná vált. Az egyre sekélyebb folyón egy ideig a 17-18. századi pápák segítettek: a nagyszabású mederkotrással több mint két évszázadon át próbálták visszaszorítani az egyre halmozódó üledéket, de a 20. században, amikor a hajók már csak Rómáig jutottak, a folyón zajló kereskedelem is megszűnt. A víz mélysége ma 2-6 méter, és az evezősökön meg néhány állóhajóra telepített éttermen kívül ma senki nem háborítja Tiberinust.
Nem így volt ez hajdan - sóhajtozik a szobor, és ha nem is kívánja vissza az időt, amikor a Cloaca Maxima, a csatornarendszer a város minden szennyét a folyóba vezette, egy föld alatti alagútrendszerrel meg Róma közepébe juttatták a vizét, nosztalgiával gondol a szép napokra, amikor a pihenésre vágyó városiak elnyújtóztak a part menti homokban, melegebb napokon pedig megmártóztak a folyó vizében. Aztán megépültek a csatornázatlan part menti házak, és a Teverébe kapcsolódó Aniene folyó is annyi szennyet hozott, hogy az emberek a legforróbb napsütésben is őrizkednek tőle. Csak a sügérre, pontyra, angolnára vadászó kormoránok meg kócsagok köröznek felette.
HORGAS JUDIT