|
|
Lackfi János
KI TUDJA, MIFÉLE SÍKOSSÁG
(részlet)
Márta néni arca sápadt volt és petyhüdt, akár egy nyers csirkecomb
bőre, beszélni meg úgy beszélt, mintha valami pókháló lenne a száján, s
az elnyelné a torkán kijövő hangok felét. Hosszú, mákos haja nagy
kontyba felkötve, szoknyái egyenesre vasalva, blúzain kisasszonyos
gallér. A "régimesénkreemlékszelemég", az valami vaníliás-porcukros
dolog: engedelmesen és álmosan énekeltünk a sajtszagú, összevissza
karistolt padú osztályteremben, akár egy víz alatti énekkar. Valami
cirádás szalonba úsztunk át, ahol hűvös volt mindig, és a gyűrött
madárarcú Márta néni keze keringett körülöttünk vaníliásan. Az egész
tanító néni csupa madarakból volt összerakva, nyilván csukott ablaknál
vetkőzött le este, otthon, nehogy a sok szárnyas szétszéledjen, mert
akkor még egyszer nem szedi össze őket, nem szedi össze magát.
Szalonja közepén dohányzóasztalka, azon
porcelán hamutartó, abban ezüstös fémből kis nyuszik, malacok, rókák,
medvék, egy picit lehet nézni, forgatni őket, de játszani velük már
nem, nem arra valók, nézd meg alaposan, tedd szépen vissza. Mindig csak
egyet szabad venni, harapáskor vissza kell tartani a lélegzetet, nehogy
az orrlikakból kiáramló levegő porcukorfelhőt libbentsen fel a vaníliás
süteményről. A süti mintha már évek óta itt állna, töményen átitatva
naftalinnal és pumpás légillatosító rózsavízzel, melynek utántöltéséről
a nyugati rokonság gondoskodott, ugyanattól a cégtől vették a
flakonokat, amely már a háború előtt is gyártotta, szállította, sőt,
anno 1825, ahogy a cirkalmas címkén volt olvasható, szép kerek szám egy
cégalapításhoz.
Aztán Icu néni átvette az énekkart. Vékony
volt, ideges, harsány és jókedvű, bőre mint egy spanyol amazoné,
tűsarkú cipői kopogtak, rakott szoknyái lobogtak, ahogy térült-fordult.
Száján mindig izgalmas vérfolt piroslott, szempillája és frufruja
felfelé pöndörödött, szemhéján a legszebb lepkék hímpora. Áradó
mozgalmi dalok jöttek zokogó lányokkal, vöröslő zászlókkal, ríkatós
dallamokkal, az iskola hirtelen háborús szálláshellyé alakult át,
mahorka- és lőporszagú fapadlója nyikorgott a poros csizmák alatt.
Csirev, a frissen kinevezett, fiatal hadnagy végighaladt az esti
folyosón, a teával felöntött gyógyszertári szesz sem hozott álmot a
szemére, hallgatta a sebesültek nyögését és a holtfáradt egészségesek
horkolását, mire lesznek képesek holnap ezek a fiúk, ez járt a fejében,
s ha képesek lesznek is bármire, vajon mire lesz az elég, mi várja őket
a vastagon burjánzó rengetegen túl. Azt sem tudta eldönteni, hány
kilométerről jönnek az ágyúdörrenések, a távíróvonal süket volt ebben a
porfészekben. Csirev félrehajtotta a függöny gyanánt szolgáló
darócvászon pokrócot: mögötte rendezték be a hevenyészett gyengélkedőt,
Antosa, a felcser nyitott szájjal, féloldalra esett fejjel hortyogott
az ügyeleti széken, arcából darabokat metélt ki a vastagon füstölő,
bűzös faggyúmécs fénye. Csirev végigment a hörgő, félholt tetemek közt,
olykor ki tudja, miféle síkosságot érzett a lába alatt, szórakozottan
végigsimított az egyik lázas homlokon, ragacsos lett a keze, bele se
törölte nadrágjába, fűzte tovább gondolatait.
Már a kinti fák alatt járt, ugyan miért
gondolja, hogy az éjszaka többet elárul majd neki, mint az előőrsnek a
nappal, már negyvennyolc órája nekiindultak, és semmi hír róluk, nem
rostokolhat hetekig itt, ebben a hőségben, felelősséggel tartozik
ezekért a fiúkért, de érte, őérte, Pável Fomicsért, Csirev hadnagyért
vajon ki felel itt, a semmi közepén. Sétája inkább automatizmus volt,
teljességgel híjával bárminemű hadászati meggondolásnak, át akart lépni
egy határvonalat, lehet, hogy saját magában, valaki élőlényt találni,
akit tükörként állíthat maga elé, holott tudta, hogy ez esztelenség,
hogy közeledtük hírére az egész környék kiürült, ki-ki szedte a
sátorfáját, megmaradt jószágaival, pereputtyával együtt felkerekedett,
buta parasztjai, csapkodta le sorra a felmagzott gyomok bugáit
lovaglóostorával a hadnagy. Persze, honnan is tudhatnák, hogy én, pont
én velük vagyok és nem ellenük, és vajon csakugyan velük vagyok-e,
döbbent meg egy pillanatra, meg is torpant a gondolat súlya alatt,
felnyögött, mint a sebesültek a gyengélkedőben, s ez a torkából
kiszökött idegen hang magához is térítette, lovaglóostorával
elhessegette a lidérceket, és halkan kopogtatott a kihaltnak látszó,
sötétbe burkolózó kunyhó ajtaján.
Csirev nem számított rá, hogy az ajtó szinte
azonnal feltárul, és valaki gyengéden befelé vonszolja őt: ha erősebben
rángatják, alighanem dulakodni kezd, így azonban gyengéden falnak
taszították a bezáruló ajtó mögötti sötétben, két lepke-súlyú kezet
érzett a vállán, puha csókokat a szemén, a száján. Ekkor ocsúdott
döbbenetéből, ruhájánál fogva megragadta, és a távoli sarokban
pislákoló örökmécs felé penderítette az ismeretlent. Csirev
hadileltárhoz szokott szeme egy pillanat alatt végigsepert a szegényes
bútorzaton, felmérve azt is, hogy az egyetlen szóba jöhető fegyver a
szelemenre akasztott sarló. Foglyát is szemügyre vette: némán zokogva
állt ott a lány, kezét szájára szorította, vonásai eltorzultak,
halántékán erek futkároztak. Bátor, szép arc, éppolyan nagy szemű, mint
az ikon, melyre a tétova kanóc vetette fényfoszlányait. Csirev
ösztönösen keresztet vetett volna, de aztán elszégyellte magát, fél
kézzel cigarettát sodort, az örökmécsről meggyújtotta, résnyire szűkült
szemmel, töprengve bámult maga elé.
És Icu néni átvette a zongoraórákat is, és ez
jó volt, ő volt három éven belül a harmadik zongoratanárnőm. Andi
nénivel kezdtem, aki járt Afrikában is, csak nem tudott megszokni ott,
agyára ment, hogy állandóan rovarháló mögött kell élni, állandóan ki
kell rázni a papucsokat, cipőket, mielőtt felvenné az ember, nem
mászott-e beléjük skorpió. Hogy aztán mégis visszament-e Afrikába, nem
tudom, mindenesetre jött az Editke, a lompos szoknyáival és vastag
szemüvegével, és zongorázás közben mindig rátehénkedett a billentyűkre.
Mikor az órára megérkeztem, rögtön tudtam, hogy kopognom felesleges,
úgyse hallja. Benn dübörgött a zongora, az Editke épp valami virtuóz
darabot játszott teljes extázisba esve, ültében hajlongott, mint akit
erős gyomorgörcs bánt, pulikutyahaja libegett a levegőben, sosem
éreztem még zenét ennyire ragacsosnak. Mint mikor az ember süteményevés
vagy szörpivás után nem mos kezet, leül gyakorolni, és szivaccsal kell
tisztogatni utána az elefántcsontot. A művésznő csak a kötelező öt perc
után ereszkedett alá fönséges lebegéséből, addig füzettel a kézben
vártam. Pofonegyszerű kis darabjaimat olyan fennhéjázva játszotta elő,
mintha legalábbis ő rázná ki rendszeresen Liszt Ferenc lakásán a
porrongyot. Alighanem elnyelhette valami fergeteges koncertpódium, vagy
ha nem, hát a miénknél is világvégibb iskola, mert egy évi dacosan
gyönyörűséges csakazértsem-tanulok időszak után többé sose láttam.
Icu néninél több tanítvány is benn lehetett
egyszerre, a korábban jövők nemcsak benn sunnyogtak, kókadoztak a fal
mellett, hanem tücskörésztek, bogarásztak a teremben elszórva. Lehet,
hogy ezért a bogarászásért érkeztünk korábban, s ezért nem is akarózott
elmennünk onnan. Volt, aki rajzolt a táblára, más a füzetét böngészte,
a lányok sutyorogtak, s a tanárnő néha úgy intette csendre őket, ahogy
egy bárzongorista a futam végén kinyúl a legmélyebb vagy legmagasabb
billentyűkhöz, farkincát biggyeszt a hangsor végére, aztán rögtön
vissza is tér a középső tartományba. Icu néni egyszerre figyelt és nem
figyelt ránk, nagyobb szája volt, mint nekünk, a magas labdákat
lecsapta, hogy csak úgy zurrogott. És pontosan zongorázott, szinte
peckesen ülve, pattogtak az ujjai, mint a szöcskék. Volt körötte valami
nemtudoménmi, szikrázott a levegő, talán a nejlonos anyagú szoknyái
tették. Ha az ember hozzáért a szövethez, viszketni kezdett tőle az
ujjbegye. Már ha hozzáért volna az ember, persze csak akkor. Meg a
blúzai anyagán átlátszó melltartópántok, azok is jól álltak neki, meg
egyáltalán, jól állt rajta a bőre, ahogy a blúza kivágatából is
kivillant. Meg hogy egészen hegyes álla és hegyes orra volt, jópofán
hegyes, az arcizmai meg még jobban ki tudták hegyezni, ha humorosat
mondott, mert volt humora, az ilyesmit szeretik a fiúk. Fiú voltam, és
nagyon szerettem a zenét.
|