Centauri
PÁTOSZ A KÁOSZBAN
(részlet)

Pátosz a bábeli zűr eltipró káoszában

Nem sejtettem, hogy lemaradok az össznépi muriról, a városnapi térzenéről, s így Pityi Palkót se láthatom élőben; nem hallhatom, miként veri szét és rakja össze épp aznap a "múltkori" hangsort - adott helyen, délutánon, légnyomáson. Amikor 17.45 körül bekanyarodtam a benzinkúthoz, kis híján elütöttem egy bicikliző kislányt!
    Túlzás. Messze voltam attól, hogy elüssem, hisz végig láttam, ahogy velem párhuzamosan kerekezik, s le nem vettem a szemem róla, így nagyonis jól láttam, hogy nem áll meg; épp időben, hét-nyolc lábnyira, hirtelen, fékezés nélkül álltam meg. De a csukott ablakokon keresztül is hallottam az üvöltést, amint mögötte, az anyja a nevét kiáltja! Szörnyű hang volt. Az egyik pillanatban csak cangáznak ott, a járdán, a napsütésben, tán ők is igyekeznek a térzenére, s a következő másodpercben, minden átvezetés nélkül az anya azt hiszi: a lánya meghal most! A hangból világos volt: azt hitte. Az a démonikus sikoly szállt ki rajta, valami űrbe ordított NE! Állati pillanat. A teste is megnyúlt, mintha utánanyúlna... Én meg se ijedtem. Talán csak a kiáltás borzongása futott végig rajtam, de az is meglepően szelíden. A kislány megállt, mondani se kell, a legrosszabb helyen, épp az út közepén, én pedig lezártam a forgalmat a keresztbe álló kocsival. Az asszony rám nézett, én rámosolyogtam, nyugtatóan és egy kézmozdulattal jeleztem: jól láttam a kislányt. Nem tudom, mi volt az a mozdulat, de - ritka pillanat - valószínűtlenül sok mindent tudtam kimondani vele: "Láttam a lányod és messze voltam tőle, de megértem az ijedtséged. Ha a volán mögött ülök, a gyerekeket mindig látom! Az útmenti gyepen játszó gyerekek minden mozdulatát követem, elég egy gyanús passz, egy út felé vezetett támadás, legyenek öt kirúgással arrébb, akkor is lassítok. Meg nem mondom, mi ez nálam. Úgy látom őket, mint megannyi kicsi, útszéli istent - nemcsak féltem, de félem is őket. Így hát láttam a lányod is, és tudtam, éreztem, hogy nem áll meg!" Sőt, talán az is a mozdulatomban volt: "Szeretem a lányod! Ha kárt tennék benne, nem élném túl!" - és lássunk csodát!, az asszony, vallásos áhítattal, a bűnbocsánat örömével mosolygott vissza, s küldött nekem egy boldog legyintést is - akkora ima szállt az égig, mintha az elmúlt évtizedek elmaradt penitenciáiból adódott volna össze. A forgalom torlódott, ahogy keresztbeálltam az úton; kivártam, míg az asszony és a megszeppent bakfis komótosan átkelnek előttem, aztán beálltam a parkolóba, bezártam a kocsit, és tankolás helyett sietve a törzshelyemre indultam. A kereszteződés lámpáinál, a zebránál még egyszer, utoljára láttam őket. A kislány rábukott a bicaj kormányára, az asszony hozzáhajolt, egészen közel. Féltem, hogy korholja. Gondoltam, odamegyek; mondok valamit arról, amit az imént éreztem; vagy csak annyit, hogy nyugodjon meg: messze, nagyon messze volt a végzet! De ahogy közelebb értem, látom: a kislány arcán könnyek folynak; megrémült; olyasmi történt, amiből ő semmit se látott, az anyjából pedig az a félelmetes üvöltés szakadt ki! Mindez megrémítette. A tudat, hogy olyasmi történhet, amit nem látni előre, ahogy ő semmit se látott a kocsiból; hogy létezhet ilyen, amikor egyszer csak - hipp-hopp! - mindennek vége!; mikor rémálommá válik egy pillanat alatt a legszebb délután is!; anyját pedig olyan fájdalom érheti, amit ő, csapkodó varkocsai mögött elképzelni se tud; amitől így, abban az ijesztő, magas-mély tremolóban sikoltja nevét! Mindez bizonyára ijesztő egy csitrinek. Az anya nem korholta, épp ellenkezőleg. Az arcához bújt, úgy törölgette minden egyes könnycseppjét, cirógatta arcát, igazgatta szemébe hulló, borzalmas frekvencián rezgő árvalányhaját, és ölelte; oly meghittségben álltak ott ketten, a délutáni csúcs kellős közepén, a bábeli zűr eltipró káoszában, a bűzlő bacchanália járdaszigetén, mint soha senki. Nincs az a park mélyén összegabalyodó, egymásba karoló, csókoló és ölelő pár, aki oly tökéletesen szigetelné el magát, mint ebben a pillanatban anya és lánya. Járdasziget? Lakatlan korallzátony az Arafura-tengeren? Hivalkodó nyüzsgés, tomboló bűn földje mind, ehhez a szigethez képest, ahol akkor anya és lánya álltak különös aureolában, mint két túlélő; két túlérzékeny, s néhány percre megkínzott Robinson!
    Ennyit a pátoszról. Meg arról, hogy szép napom volt! Úgy gondolom, épp ez hiányozhatott John Cofinak! Amiből aznap szinte aranylövést kaptam. Nincs lélek? Se pátosz? Csak popcorn, árfolyam-ingadozás és humbug van? Vagy csak extatikus, állati ösztönök? Amilyen az utód, a kölyök és megannyi vakarcs fenntartásának, védelmének Mendel-szabályban rögzített paragrafus-szadizmusa? Zárt genetikai program, behaviour-ösztöke? Blöfföltek a szentek is? Blazírt antropoidok voltak mind? Nem érdekel! Ha ennyi csupán, akkor csodálatos, hogy a fosmatéria tud ilyen lenni! Meglátni és megszeretni! Szarok rá, mi ez! De valami őrjítő kozmogónia-csoda. Aki pedig ezt nem látja, nem érzi, nem akarja, karrierista szuka vagy egoista-iszákos kan, így-úgy: korcs!; kurvára eltévedt lélek, vagy az anyag kurva nagy tévedése!
    Bár ne gondolnék arra, hány anya sikolt neveket nap mint nap, mikor látják, hogy karonülő gyerekükkel a fátum árnyékába léptek! Hány anya magas-mély tremolója száll fel nap nap után, mindhiába! - mikor repülőgépek hozzák "a szabadságot". Hány anya lelke vibrál ijesztő frekvencián, az elviselhetőség határán túl, mert nem tudták csecsemőiket kihajítani a Vég árnyékából, mintha sírból dobnák ki, a túlélők közé? Hányan futkosnak a tereken - végzetcsinálók! Végzetcsinálók végzetcsinálói.