|
|
Centauri
PÁTOSZ A KÁOSZBAN
(részlet)
Pátosz a bábeli zűr eltipró káoszában
Nem sejtettem, hogy lemaradok az össznépi muriról, a városnapi
térzenéről, s így Pityi Palkót se láthatom élőben; nem hallhatom,
miként veri szét és rakja össze épp aznap a "múltkori" hangsort - adott
helyen, délutánon, légnyomáson. Amikor 17.45 körül bekanyarodtam a benzinkúthoz, kis híján elütöttem egy bicikliző kislányt!
Túlzás. Messze voltam attól, hogy elüssem, hisz
végig láttam, ahogy velem párhuzamosan kerekezik, s le nem vettem a
szemem róla, így nagyonis jól láttam, hogy nem áll meg; épp időben,
hét-nyolc lábnyira, hirtelen, fékezés nélkül álltam meg. De a csukott
ablakokon keresztül is hallottam az üvöltést, amint mögötte, az anyja a
nevét kiáltja! Szörnyű hang volt. Az egyik pillanatban csak cangáznak
ott, a járdán, a napsütésben, tán ők is igyekeznek a térzenére, s a
következő másodpercben, minden átvezetés nélkül az anya azt hiszi: a
lánya meghal most! A hangból világos volt: azt hitte. Az a démonikus
sikoly szállt ki rajta, valami űrbe ordított NE! Állati pillanat. A
teste is megnyúlt, mintha utánanyúlna... Én meg se ijedtem. Talán csak
a kiáltás borzongása futott végig rajtam, de az is meglepően szelíden.
A kislány megállt, mondani se kell, a legrosszabb helyen, épp az út
közepén, én pedig lezártam a forgalmat a keresztbe álló kocsival. Az
asszony rám nézett, én rámosolyogtam, nyugtatóan és egy kézmozdulattal
jeleztem: jól láttam a kislányt. Nem tudom, mi volt az a mozdulat, de -
ritka pillanat - valószínűtlenül sok mindent tudtam kimondani vele:
"Láttam a lányod és messze voltam tőle, de megértem az ijedtséged. Ha a
volán mögött ülök, a gyerekeket mindig látom! Az útmenti gyepen játszó
gyerekek minden mozdulatát követem, elég egy gyanús passz, egy út felé
vezetett támadás, legyenek öt kirúgással arrébb, akkor is lassítok. Meg
nem mondom, mi ez nálam. Úgy látom őket, mint megannyi kicsi, útszéli
istent - nemcsak féltem, de félem is őket. Így hát láttam a lányod is,
és tudtam, éreztem, hogy nem áll meg!" Sőt, talán az is a mozdulatomban
volt: "Szeretem a lányod! Ha kárt tennék benne, nem élném túl!" - és
lássunk csodát!, az asszony, vallásos áhítattal, a bűnbocsánat örömével
mosolygott vissza, s küldött nekem egy boldog legyintést is - akkora
ima szállt az égig, mintha az elmúlt évtizedek elmaradt penitenciáiból
adódott volna össze. A forgalom torlódott, ahogy keresztbeálltam az
úton; kivártam, míg az asszony és a megszeppent bakfis komótosan
átkelnek előttem, aztán beálltam a parkolóba, bezártam a kocsit, és
tankolás helyett sietve a törzshelyemre indultam. A kereszteződés
lámpáinál, a zebránál még egyszer, utoljára láttam őket. A kislány
rábukott a bicaj kormányára, az asszony hozzáhajolt, egészen közel.
Féltem, hogy korholja. Gondoltam, odamegyek; mondok valamit arról, amit
az imént éreztem; vagy csak annyit, hogy nyugodjon meg: messze, nagyon
messze volt a végzet! De ahogy közelebb értem, látom: a kislány arcán
könnyek folynak; megrémült; olyasmi történt, amiből ő semmit se látott,
az anyjából pedig az a félelmetes üvöltés szakadt ki! Mindez
megrémítette. A tudat, hogy olyasmi történhet, amit nem látni előre,
ahogy ő semmit se látott a kocsiból; hogy létezhet ilyen, amikor
egyszer csak - hipp-hopp! - mindennek vége!; mikor rémálommá válik egy
pillanat alatt a legszebb délután is!; anyját pedig olyan fájdalom
érheti, amit ő, csapkodó varkocsai mögött elképzelni se tud; amitől
így, abban az ijesztő, magas-mély tremolóban sikoltja nevét! Mindez
bizonyára ijesztő egy csitrinek. Az anya nem korholta, épp
ellenkezőleg. Az arcához bújt, úgy törölgette minden egyes
könnycseppjét, cirógatta arcát, igazgatta szemébe hulló, borzalmas
frekvencián rezgő árvalányhaját, és ölelte; oly meghittségben álltak
ott ketten, a délutáni csúcs kellős közepén, a bábeli zűr eltipró
káoszában, a bűzlő bacchanália járdaszigetén, mint soha senki. Nincs az
a park mélyén összegabalyodó, egymásba karoló, csókoló és ölelő pár,
aki oly tökéletesen szigetelné el magát, mint ebben a pillanatban anya
és lánya. Járdasziget? Lakatlan korallzátony az Arafura-tengeren?
Hivalkodó nyüzsgés, tomboló bűn földje mind, ehhez a szigethez képest,
ahol akkor anya és lánya álltak különös aureolában, mint két túlélő;
két túlérzékeny, s néhány percre megkínzott Robinson!
Ennyit a pátoszról. Meg arról, hogy szép napom
volt! Úgy gondolom, épp ez hiányozhatott John Cofinak! Amiből aznap
szinte aranylövést kaptam. Nincs lélek? Se pátosz? Csak popcorn,
árfolyam-ingadozás és humbug van? Vagy csak extatikus, állati ösztönök?
Amilyen az utód, a kölyök és megannyi vakarcs fenntartásának,
védelmének Mendel-szabályban rögzített paragrafus-szadizmusa? Zárt
genetikai program, behaviour-ösztöke? Blöfföltek a szentek is? Blazírt
antropoidok voltak mind? Nem érdekel! Ha ennyi csupán, akkor
csodálatos, hogy a fosmatéria tud ilyen lenni! Meglátni és megszeretni!
Szarok rá, mi ez! De valami őrjítő kozmogónia-csoda. Aki pedig ezt nem
látja, nem érzi, nem akarja, karrierista szuka vagy egoista-iszákos
kan, így-úgy: korcs!; kurvára eltévedt lélek, vagy az anyag kurva nagy
tévedése!
Bár ne gondolnék arra, hány anya sikolt neveket
nap mint nap, mikor látják, hogy karonülő gyerekükkel a fátum árnyékába
léptek! Hány anya magas-mély tremolója száll fel nap nap után,
mindhiába! - mikor repülőgépek hozzák "a szabadságot". Hány anya lelke
vibrál ijesztő frekvencián, az elviselhetőség határán túl, mert nem
tudták csecsemőiket kihajítani a Vég árnyékából, mintha sírból dobnák
ki, a túlélők közé? Hányan futkosnak a tereken - végzetcsinálók!
Végzetcsinálók végzetcsinálói.
|