|
|
Farkas Attila Márton
MI A HAIKU?
(részlet)
Amikor egy ízben Ma-cu Paj-csanggal együtt sétált, egy vadlibát látott fölöttük elröpülni. Ma-cu kérdezett:
- Mi volt az?
- Vadliba - felelte Paj-csang.
- Hova lett? - kérdezett tovább Ma-cu.
- Elröpült - felelte Paj-csang.
Erre Ma-cu jól megcsavarta Paj-csang orrát,
annyira, hogy az fölordított fájdalmában. Ma-cu így kiáltott rá:
- Ha itt volt, hogyan röpülhetett el?
I. A tudat tizenhét pillanata
Az atomista szemléletet elfogadó buddhista bölcselők, az abhidharmikák
szerint a világnak háromféle határa létezik, amit háromfajta
oszthatatlan rész képvisel. Eszerint az atom, a paramánu képezi a rúpa,
az anyag "végső határát". S miként az atom az anyagi lét határa, a
tapasztalati világot szintén meghatározó nyelvi világ határa az aksara, a szótag, illetve a hangzó. A harmadik "elemi rész" a ksana, a pillanat, az idő legkisebb összetevője, s így annak végső határa.
A ksana (páli khana) azt az érzékelhetetlen "időegységet" jelöli, ami alatt a külső és belső tapasztalati világot alkotó "lételemek" (dharma):
szín, szag, íz, forma, érzés, gondolat, ismeret (stb.), illetve az
akkori atomizmus szerint ezeket fölépítő elemi részecskék kombinációja,
konfigurációja nem változik - tulajdonképpen ez a "pillanat" fogalmának
kvázi-definíciója. Ám a dharmák oly gyorsan alakulnak át, hogy
keletkezésükkor már el is múlnak. Valamit érzékelünk, de az a gyorsaság
miatt már nem is létezik, így a tapasztalás folyamán (vagyis az
érzéklet földolgozásakor) lényegében a múltat látjuk, halljuk,
tapintjuk, ízleljük, szagoljuk vagy gondoljuk. Így ami az érzékszervek
számára jelen van, az csupán olyasféle "emlékkép", mint makroszinten (a
mi kultúránk világegyetemében) a távoli égitestek látványa. Ami egyben
világos megfogalmazása az érzékadat "földolgozási időkésésének" is,
azaz az érzékszerv és érzéktárgy közötti kontaktus és ez utóbbi
tudatosítása közötti időeltérésnek. Vagyis a pillanatnyiság elve, a ksanika
a dolgok látszat-létének tanát hordja magában; ez később, sajátos
logikai csavarral továbbgondolva, az egyik mahajana filozófiai
iskolában, a jógácsárában explicit formában is előjön. Eszerint az
érzékszervi tapasztalás olyan, mint az álom: ha a tárgy már nem
tapasztalható, amikor az érzékszervek számára megjelenik, tehát
tapasztaltnak sem nevezhető, inkább képzeltnek. Sőt, az emlékkép is
ebből a képzelt tapasztalásból születik.
A ksana
egyszerre absztrakció és konkrétum. Egyrészt nem tekinthető olyan
mérhető időegységnek, mint az óra vagy a másodperc, sokkal inkább
elméleti létezőnek, a dolgok látszólagosságát kifejező elvont ideának,
ami lényegében a következő metaforát hordozza magában: "keletkezés =
elmúlás". Másrészről (és itt a paradoxon) belőle épül föl a tényleges,
mérhető, lineáris idő: az absztraktumból a konkrétum, a látszatból a
valóság. Így húsz ksana tesz ki egy tatksanát, tizenhat tatksana egy lavát, harminc lava egy (jobb híján órának fordított) muhúrtát. Egy teljes nap - "egy nappal és éjszaka", ahogyan a szövegek mondják - harminc muhúrtából áll. Így a ksana 0,06 másodperc, ami az előbb említettek miatt persze nonszensz. A Szamjuktábhidharmahridaja című irat a ksana
megértését segítendő, így szemléltet: Ha egy "erős ember" szemével
gyorsan végigpásztázza az ég csillagait, pillantásából egyetlen csillag
látványa felel meg egy ksanának. Vagy ha ugyanez az erős ember
egy éles késsel átmetsz egy "finom, vékony selymet", ebből egyetlen
szál átvágása felel meg egy ksanának. Egy harmadik példa szerint, ha ez az erős ember ujjaival csettint, annak ideje alatt 64 ksana telik el. Ezek a konkrétumok a fölfoghatatlan, mérhetetlen kicsinységet hivatottak érzékeltetni.
Az abhidharmikák aztán a pillanatot is
fölosztották további három szakaszra, amolyan "alpillanatra", méghozzá
azon az alapon, hogy mint minden időegységnek (illetve általában minden
létezőnek), a ksanának
is van kezdete, közepe és vége. (Noha az épp az érzékelhetetlenül gyors
kezdetek és végek egységének kifejezője!) Így jöttek létre a
"keletkezési pillanat", a "jelenléti pillanat" és a "föloldódási
pillanat" fogalmai. A kasmíri vaibhászikák már négy szakaszra osztották
a pillanatot: a dharma fönnállása (ti. a "jelenléti pillanat")
és föloldódása közé beékelték a "romlás" fázisát is. Egy következő
lépésben ezekből a pillanatfajtákból alakult ki a tudati mozgás, majd a
szubjektív, "belső" időre alkalmazott kategória, a "tudatpillanat"
fogalma, ami az érzékelés-észlelés folyamatát osztotta különböző
fázisokra. Elméleti alapja, hogy az anyagi dharmák minden látszólagos gyors változásuk, "pillanatnyiságuk" (ksanika)
ellenére is jóval lassúbbak, mint a tudati folyamatok. Így egy tudati
(vagy mentális) lételem (pl. egy gondolat vagy érzés) mindössze
tizenhatod annyi ideig tart, mint egy anyagi (rúpa) dharma.
Ennek oka, hogy a tudatfolyamatok több összetevőből - s ennélfogva
szakaszból - állnak, mint az anyag átalakulási processzusa. A tudati
(illetve a tapasztalási) folyamatnak ezeket a megfoghatatlanul parányi,
inkább csak elméletileg megközelíthető szakaszait nevezték
"tudatpillanatnak" (csitta-ksana, illetve csitta-khana), melyeknek létéről csupán következtetés révén lehet tudni.
A rúpa, az "anyag" (vagy inkább: a tapasztalati világ) érzékelhetetlenül rövid ideig tartó átalakulása tehát nem más, mint maga az érzékelési folyamat, minthogy az anyagi pillanat lényegében azonos
egy teljes tapasztalási processzussal, azaz a megjelenő tárgy ingerétől
annak földolgozásáig terjedő "belső idővel". (Úgy is fogalmazhatunk,
hogy ha a pillanat mint a mérhető idő alapegysége képviseli az
időbeliség "atomi" szintjét, a "pillanat pillanatai" - vagyis az
"anyagi pillanat" összetevői, azaz a tudatpillanatok - egyfajta
"szubatomi" szintet reprezentálnak e sajátos rendszerben.) Mindenesetre
a külső anyagi világ amúgy érzékelhetetlenül rövid pillanatnyi
átalakulása, vagyis egy ksana alatt a következő történések játszódnak le tizenhat tudatpillanatként:
a. Egyfajta előzmény, a tudat öntudatlan nyugalmi állapotban (bhavanga) van: 2 pillanat.
b. Ez az állapot megzavarodik, illetve érzéki kontaktus valósul meg: 1 pillanat.
c. A tudat éberré válik, a figyelem az öt érzékszerv felé fordul: 1 pillanat.
d. Érzés, benyomás keletkezik: 1 pillanat.
e. Megtörténik a tárgy befogadása vagy "illeszkedése": 1 pillanat.
f. A tudat megkülönbözteti, megvizsgálja a befogadott tárgyat: 1 pillanat.
g. Meghatározza azt: 1 pillanat.
h. Fölismeri és értelmezi (dzsavana): 7 pillanat.
i. Végül megtartja, emlékként rögzíti: 2 pillanat.
Ez bővült évszázadokkal később, a szisztéma spekulatív csiszolgatása
révén egy további tudatpillanattal, minthogy logikailag szükséges volt
föltételezni egy "átmeneti pillanatot", amely lezárja a folyamatot s
egyben megnyit egy újat a következő tárgy észlelésekor - így lett
tizenhét csitta-khana.
Az észlelési folyamat szakaszait a kései
ortodox (théravádin) Abhidhamma irodalom egyik legjelentősebb
alkotásában, az Atthaszáliníban
remek kép-jelenet érzékelteti: Egy ember betakart fejjel alszik a
gyümölcsöktől roskadozó mangófa alatt. A szél megrázza az ágakat, és
egy gyümölcsöt lever a fáról. Az illető fölébred a zajra, lehúzza a
takarót a fejéről, kinyitja a szemét és körülnéz. Azután kinyújtja a
kezét a gyümölcs után, megtapogatja, megnyomkodja, megszagolgatja, majd
megeszi. Ezután újra lefekszik, és tovább alszik. Az alvás az
öntudatlanul, nyugodtan tovaáramló bhavanga "létfolyamának"
felel meg. A pillanat, amikor a gyümölcs leesik és az álom a zajtól
félbeszakad, egy további tudatpillanatig még nyugodtan tovaáramló
folyamával azonos, amit azután a tárgy behatása követ, minthogy a bhavangát
megakasztja és "rezgésbe hozza", ennek következtében a második
tudatpillanat végére az áramlás megtörik. A fölébredés pillanata
megfelel a tudat éberré válásának, amikor a zavar észlelése nyomán az
öt érzékszervi kapu felé fordul. Amikor pedig az ember kitakarja a
fejét és kinyitja a szemét, ez megfelel a látás működésbe lépésének. A
gyümölcs megragadása a befogadás, fogdosása-nyomkodása a vizsgálás,
megszagolása és további tulajdonságainak megállapítása a meghatározás
funkciójával állítható párhuzamba. A gyümölcs elfogyasztása azonos a
teljes megismeréssel, a tárgy - Anagarika Govinda szavaival - "szellemi
bekebelezésének" funkciója a szájban maradt gyümölcsdarabok
lenyeléséhez és a még hosszú ideig visszamaradó utóízhez hasonlítható.
A teljes, tizenhét pillanatig tartó észlelés
azonban csak akkor játszódhat le, ha az érzéktárgy intenzitási foka
"igen nagy". Amennyiben ez csak "nagy", nem jut el az azonosító
megőrzés műveletéig, és az érzékelés csak tizenöt tudatpillanatig tart.
Ha az érzékszervi benyomás intenzitása "kicsi" vagy "nagyon kicsi", a
folyamat pusztán funkcionális értelemben fut végig, ami azt jelenti,
hogy nem valósul meg a teljesen tudatos fölismerés, s így nem kerülhet
sor sem tudatos állásfoglalásra, sem bekebelezésre, sem az igenlés vagy
tagadás értelmében vett lelki attitűd kialakítására. Ezért a tizenhét
tudatpillanat tana összefügg a figyelemmel, a koncentrációval is.
A pillanat alatt végbemenő kialvás és újbóli
keletkezés megfigyelésében lesz "érzékelhető" a sorozatot alkotó
tudatok közötti határvonal: az egyik tudomás vége és a másik kezdete;
ennek révén érthető meg, hogy valójában egymást követő
tudatok-tudomások tákolják össze az egót,
valamint annak sorsát. Eszerint a valóságban a pillanatok és a tudatok
"diszkrét egységek", nincs valódi én, csupán egymást követő pillanatnyi
tudatok sorozatai. Hogy az ismert metaforával éljünk: a filmben nincs
valódi mozgás, csak filmkockák egymásutánja. Az egyneműnek tűnő
folyamattá olvadást - s vele a szilárd én illúzióját - persze nemcsak a
tudatok sorozatának gyorsasága kelti, hanem a sorozatot alkotó
pillanatnyi tudatok hasonlósága is. A pillanatnyiságra alapuló
szemlélet révén azonban a kialvó és újból fölébredő (azaz megszűnő és
létrejövő) tudatok mássága tűnik ki - az előző folytatása ugyan
a következőnek, ám nem azonos azzal. Minden pillanat más, ezért minden
tudat is más. Ennek belátása hozza magával azt a belátást, hogy nem
vagyok azonos az előzővel, és nem leszek azonos a következővel sem. A
törekvő szemléletmódját a ksanika elvére alapozva megértheti a buddhizmus állítását, hogy nem létezik semmiféle én-princípium, nevezzék azt léleknek (átman), emberi lényegnek (purusa), személynek, személyiségnek (pudgala) életprincípiumnak (dzsíva) vagy másnak, csupán a létet alkotó érzések, információk, érzetadatok stb. személytelen halmazai (szkandhák).
Az én tehát különféle elemek állandóan változó konfigurációinak
folyamata, és persze különféle érzékelési, megismerési processzusok
hálója. Márpedig ha nincs valódi, szilárd én, nem létezik, aki
szenvedjen, sőt az se, aki meghaljon.
Mindemellett a pillanatnyiság tana föltehetőleg
olyan látásmódot alakított ki, ami bizonyos meditációs gyakorlatokkal
kiegészülve az "idő lelassítását" célozta. A holland emlékezetkutató,
Douwe Draaisma egyik remek eszszéjében régi filozófusok, lélekbúvárok
és írók műveit elemezve az ismert jelenséget járja körül, hogy miért
tűnik úgy: minél inkább öregszünk, az idő is egyre gyorsabban fut?
Draaisma William Jamest idézi, aki több mint száz éve szintén föltette
a kérdést: hogyan múlhatnak gyorsabban az évek, amikor az órák és napok
nem múlnak érzékelhetően gyorsabban, s még mindig olyanok, mint
korábban? A filozófus úgy tartotta, ez szubjektív gyorsulás, s az évek
látszólagos rövidülése az emlékezet tartalmának egyneműségével és az
emlékezés egyszerűsödésével függ össze. Mint írja, "fiatal éveinkben a
nap minden órájában, szubjektíve vagy objektíve tökéletesen új
élménnyel gazdagodunk, a felfogóképesség élénk, a bevéső képesség erős,
és ebből az időből származó emlékeink, hasonlóan azokhoz a
benyomásokhoz, amelyekre egy gyors és fárasztó utazás során teszünk
szert, szerteágazóak, változatosak és részletesek. Viszont ebből az
élményből minden eltelt évvel a szürke megszokás részévé válik valami
anélkül, hogy igazából a tudatában lennénk. Emlékezetünkben tartalom
nélküli egységgé mosódnak össze a napok és hetek. Évek öblösödnek ki és
roskadnak össze." Draaisma Thomas Mannt is citálja, aki az időérzékről
szóló értekezésében az unalom időérzékre gyakorolt hatásáról ír.
Általában azt hiszik - írja - hogy az unalmasság megnyújtja a napot és
az órát, ez az unalomra használt német Langweile szó eredete. Ez
azonban inkább csak ezekre a rövidebb időegységekre igaz, a nagyobb
időtömegekre már nem. Ez utóbbiakat - heteket és hónapokat - éppen hogy
megrövidíti, azok mintegy összemennek tőle: "Ha az egyik nap olyan,
mint a másik, akkor valamennyi egy
napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is
rövidnek érződnék, és észrevétlenül repülne el." Az idő, amiben "semmi
sem történik", a jelenben hosszúnak tűnik, utóbb egy pillanatra
zsugorodik. Mert az ismertség érzése az egyformaságot jelenti, s ha a
napok, hónapok, évek egyformák, az egymást követő időegységek egyetlen
időegységgé sűrűsödnek az elmében.
Vagyis tudásunk egy idő után megmerevedik,
változatlan, mondhatni: "telítődött" ismeretanyag, ami sablonosítja
világunkat, s ezáltal fokozatosan lezárja. Minden dolog ismert és
megszokott, így unalmas - még az újdonságok is, minthogy "megrögzött"
ismeretanyagunkból táplálkozó aszszociációk révén válnak azonnal
"ismertté" és megszokottá, ami az idő egyre gyorsuló múlásának élményét
eredményezi. Más szóval: a fölgyorsulni látszó idő, s vele az egyre
fenyegető mulandóság élménye az egymást követő tapasztalások
(mondhatjuk ezután: "tudatok") egyformaságának köszönhető, ami főként
az öregkor sajátja. Minél egyformábbnak tűnnek a percek, az órák, a
napok, az évek, azaz minél inkább úgy érezzük: ugyanazt tapasztaljuk
nap mint nap, s mi magunk is minél inkább állandóan ugyanazok vagyunk
(minél szilárdabb az én), annál inkább érezzük, hogy keveset éltünk,
hogy gyorsan telt el az addigi idő. Vagyis az öregedéssel - ami
elsősorban persze mentális öregséget jelent - az élet is fölgyorsul, s
ebben az emlékezés a közvetlen ludas. Draaisma szerint az életünket
szakaszoló kiemelkedő események emlékei egyfajta időjelzők, minthogy
ezek teremtenek rendet az emlékhalmazban, illetve az asszociációk
káoszában, s teszik szépen rendezetté, szabályosan lineárissá az időt.
Ilyen időjelzők az első találkozások bizonyos dolgokkal, első szerelem,
valamely tevékenység megkezdése stb., vagyis az újdonság, a dolgok
kezdete. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az időjelzők
mennyisége és az emlékek sűrűsége között pozitív kapcsolat áll fönn,
vagyis az újdonság és az élménysűrűség egyenesen aránylanak egymáshoz.
Az olyan időszak pedig, amely sok emléket hív elő, visszapillantva
kitágul, s úgy tűnik, tovább tartott, mint az objektíve ugyanolyan
hosszú, ám emlékekben (vagyis újdonságban, élményben) szegényebb
periódus.
A "szűkülő idő" ellentéte értelemszerűen
fordított: minél inkább különbözőnek tűnik minden eltelt időegység, s
minél inkább különbözőek az ezekben megjelenő állapotok (vagyis
"tudatok"), annál "hosszabb" lesz a (szubjektív) életidő is. Ha pedig a
különbözőség élménye a legkisebb időegységre vonatkoztatva is
érvényesülni tud, az idő szinte végtelenül lelassul, s minden
"lehatároltság-érzés" eltűnik. A pillanatnyiságra fókuszálás s az
egymás utáni "tudatok" elkülönítése parányi egységekre bontja a
kontinuitást, s a tapasztalás végtelen változatosságának érzését is
magával hozza, ami a szubjektív időt ad abszurdum kiterjeszti. Ha
minden pillanat más, mindig minden új. Patandzsali Jóga-szútrájának
egyik passzusában olvashatjuk, hogy az egymást követő pillanatokra,
illetve azok sorrendjére összpontosulva érhető el a legfölsőbb tudás, a
megkülönböztetés, ami a jellegük, helyük és keletkezésük alapján a
köznapi tapasztalás során meg nem különböztetett, teljesen azonosnak
vélt dolgok másságát ragadja meg.
|