|
|
Levendel Júlia
MALOMKERÉK ÉS HANGOK
Évekig még több-kevesebb rendszerességgel összejött a társaság a Vörös
Malomban - még azt mondták magukról: társaság, vagy inkább: kompánia -,
noha az állandó tagok száma jócskán fogyatkozott; ötnél több széket nem
is tettek asztalukhoz a pincérek. Aztán az asztaluk is más lett, és nem
csak úgy, hogy a fából készült négylábút újabbra, tetszetősebbre
cserélték - a többi berendezési darabbal, a terem faborításával meg a
terítővel együtt -; megváltoztatták az asztal helyét. Bármelyikük ült
bármelyik oldalához, onnan nem láthatott ki a főtérre, nem szemezhetett
a színház neobarokk, kupolás épületével. Persze továbbra is a Tutusnak
becézett Szőnyi Gyula maradt a központ. Romjaiban is rendező,
főszereplő és mindenes ceremóniamester. Basszusát a konyhában is
hallották, vicceit napok múlva nevetgélve idézte a szakács a kuktának.
De micsoda legendákat, sőt mítoszokat gerjesztett és terjesztett húsz
esztendővel ezelőtt! Megmaradt társai - öreg bonviván, réges-rég
leszázalékolt korrepetitor, rajztanárból lett díszlettervező, sipítós
hangú koreográfus, olykor még tárcákat és olvasói leveleket írogató
egykori szerkesztő - készséges kobzosokként dalolták el feledhetetlen
tetteit és szavait; próbálták megakasztani - megzavarni legalább - az
időt: a történetek mintha éppen történnének.
NEM MALOMBAN ŐRÖLTEK. BENNÜNKET, TUDD MEG, NEM A MALOM ŐRÖLT.
Bólogatva ezerszer is megállapították, hogy
Szőnyi univerzális tehetségére a mai világnak nemcsak szüksége-igénye
nincsen, de meg se tűri. "Univerzális" és "ízig-vérig színházi ember" ő
- sűrű sértéseit, otromba gúnyosságát is muszáj elnézni. Muszáj. Nem
lehet rá haragudni, hiszen sietve úgyis mindenkit kiengesztel, és olyan
bájjal, hogy attól a svájci hegycsúcsokon a hó is megolvadna. "Mondj
csak egyet - fordult például a szerkesztő a színészhez, Szőnyi érkezése
előtt -, mondj egyetlen embert, akiről tudod, hogy minderre képes...
hogy darabot írt, rendezett, zenélt és rajzolt, és úgy értett a
világításhoz meg a nem tudom még, mihez... Mondj csak egyetlen
embert!... de nem mondhatsz, mert nincsen... nálunk legalábbis
nincsen", és a színész, elkapva-pörgetve a végszót, folytatta:
"nincsen... ez igaz. Én tudom legjobban, hogyan rendezett... hogy
mindegyikünkhöz tudott szólni... különbözőképp... vagy csak a kisujját
emelte fel... mindig értettük, mit akar... ami éppen oda illett... Nem
vitás, ha ő másutt születik, világhírű lesz", és újra meg újra
megegyeztek abban is, hogy az a Szimonetta című darabja ("a legjobb,
talán a legjobb"), amit végül is sohasem sikerült megrendeznie (a
rádióban megcsinálták volna hangjátéknak, de Szőnyi nem engedte az
átalakítást) - szóval a kétrészes Szimonetta drámatörténeti unikum - s
persze egyikük sem beszélt arról, mikor olvasta, milyen kézirat jutott
hozzá, de felháborodva tiltakoztak volna, ha valaki azzal áll elő, hogy
nem is olvashatták, senki meg nem rendezhette, mert Szőnyi meg se írta
azt a drámát. Negyedszázadig mesélt róla, idézett belőle és hivatkozott
rá, holott nem volt - vagy valamennyi, egy-két jelenet mégiscsak
elkészült? "Tutus nekem ígérte Mayer szerepét, és én ezelőtt nyolc vagy
kilenc évvel... vagy talán több is az... még megtehettük volna a
színházban... szóval jó régen ajánlottam, hogy ha nem is kapunk hozzá
pénzt, csináljuk meg... a munkára, szerintem, mindenki kapható lett
volna díjazás nélkül is... és a díszletek..." A tervező, mintha
alattomos célzások elől hajladozna, mentegetőzött, hogy ő is kész volt
ingyen dolgozni, de az anyagköltséget és különösen a színház
felszereltségét messze meghaladó technikát nem lehetett előteremteni.
"Tutus meg se hallgatta az egyszerűsítési javaslatokat... Bartókot
idézte, hogy vagy így, vagy sehogy... mit tudom én, hogy mondott-e
ilyet Bartók... nem érdekel engem most Bartók... de hiába. Mi a fenét
csinálhattam volna, ha egyszer megmakacsolta magát?!" De látni vélték a
háromszintes díszletet, hiszen Szőnyi, jobb karját előrenyújtva,
nemegyszer idézte közéjük, és mintha hallanák a legfelső szinten
zsolozsmázó fiút, a főszereplő Mayer fia ő, aki az egész darab során
öngyilkosságra készül, és saját búcsúztatóját próbálgatja.
Hátborzongató és nevetséges megszólalásával kezdődik az előadás, és
utoljára is őt halljuk. "Merje már kimondani valaki - koppantott az
asztalra a szerkesztő -, hogy Tutus nem is akarta színre vinni... a fiú
miatt. Félt. És én meg is értem. Lehet szövegelni a művész
könyörtelenségéről, meg hogy más az élet és a mű... de azért... nekem
már az is rémületes volt, hogy a fia öngyilkossága után ezzel
foglalkozott... talán azt gondolta, kiírja magából... vagy ki kellett
írnia... muszáj volt, ezt megértem... de színpadra vinni... még jó,
hogy nem kapott elegendő támogatást... belepusztul, ha szembesülnie
kell azzal, amit felidézett."
ÉJI ÓRÁN, MINDIG, MINDIG ÉJI ÓRÁN, VÁRSZ VAGY NEM VÁRSZ,
ELJÖVÖK.
Csak a Vörös Malomban találkoztak, sohasem vendégeskedtek egymásnál, és
telefonon is ritkán beszéltek. Egyszer fordult elő - már mindannyian
nyugdíjasok voltak akkor -, hogy az amúgyis sokat betegeskedő
korrepetitor második hete nem mutatkozott, "talán már el is temették,
mi meg ülünk csak és találgatunk", mondta a színész, mire Szőnyi
javaslatára felkerekedett a kompánia, és hangosan, jókora feltűnést
keltve elmentek társuk lakására. A feleség csodálkozott, kelletlenül
tessékelte beljebb őket, "épp nagytakarításra készülünk... minden a
feje tetején áll... jöjjenek azért... láttak már ilyet... jöjjenek...
Feri szólhatott volna, hogy vendégeket hív... ide üljenek...", és a
nyűtt pulóverben meg pizsamanadrágban előkerült énektanár nem is
hozzájuk szólt, hanem a feleségére mordult: "honnan a fenéből
tudhattam, hogy ide jönnek?!" Visszavonultak a Malomba, és útközben
vita nélkül elfogadták Szőnyi diagnózisát, hogy a látszat ellenére a
depressziós Feri igenis örült az ő érdeklődésüknek, nagyon is örült, de
szégyellte volna, ha meghatottnak mutatkozik. A rendező, minthogy
senkit sem győzködhetett a maga igazáról, tele szájjal hahotázott,
"eszetekbe ne jusson hozzám így berontani!... Soha... hozzám soha, mert
rátok borítom a szekrényt!"
Másfél évvel ezelőtt, az újabb, nyilvánosságra
hozott ügynöklistán Szőnyi neve is szerepelt. A szerkesztő hozta hír
megosztotta a társaságot: "elmondom, mert úgyis meghalljátok, holnap
már az egész város erről beszél, és tudom, semmivel sem állítható meg a
rágalomhadjárat... mert az. Rágalom, megint csak rágalom, és a sok-sok
rágalom úgy hömpölyög majd... meglátjátok... Tutus meg összeroppan...
ebbe csakugyan belebetegszik... még ha százszor értésére adjuk is, hogy
nem hisszük... ha meggyőződhet arról, hogy legalábbis bennünket nem
lehet felheccelni és ellene uszítani... akkor is... mi nem fogjuk ezt a
mocskot, ezt az egészet ellensúlyozni...", a színész azonban nagyon is
lehetségesnek vélte Szőnyi ügynökvoltát, "nem az a legfontosabb kérdés,
hogy volt vagy nem volt..." - de lehurrogták, "hát mi a jó isten a
kérdés... persze, hogy ez..." - "hadd mondjam végig!... egyikőtök sem
gyerek... önmagában az, hogy ügynök, nem sokat jelent... először is,
ezer oka és ezer mentsége lehet... olyan kaliberű embert, mint amilyen
Tutus, holtbiztos, hogy megkörnyékeztek... de hogyan? mikor?
gondoljátok meg, hány színészt foglalkoztatott... és nem csak
színészeket... egy csomó emberért felelt... évtizedeken át tartotta a
hátát..." "Állj le! - sipított a koreográfus -, szerintem Lacinak van
igaza. Tutus nem lehetett ügynök. Ez rágalom. Nem hiszem, hogy ült
közöttünk, aztán jelentett rólad, meg rólad, meg rólam... nem hiszem!
És nem is tűröm, hogy ezt latolgassuk... Senki sem szent, de hogy
mindenkiről minden feltételezhető legyen... ezt ne! Nem engedem... vagy
én elmegyek... nem várom meg, amíg kiforgatnak mindenemből... mi az,
amiben hihet az ember? Már alig valami... de ezt most nem engedem!"
Vörös foltok égtek az arcán, ritkás, vékony szálú, seszínű haja alatt a
fejbőrén, és mintha sírt volna, vörösre dörzsöltnek látszott a szeme.
"Akkor inkább elmegyek...", de maradt, sőt, magába süppedten,
lesújtottan ült, úgy tűnt, egyhamar fel sem tudna állni.
Szőnyi aznap a szokásosnál is később érkezett a
Malomba. Máskor is kivárta, hogy a többiek lelkesen fogadják, de akkor
még több időt hagyott nekik: hányják-vessék csak, csócsálják a hírt.
Új, világosszürke felöltőben jött, frissen nyiratkozva, lassabban
lépett, sohasem látott egyenes tartással, hogy magasabbnak,
vállasabbnak és pocakosabbnak tűnt. Eleganciája - ezt még a
legkitartóbb rajongó sem tagadhatta - kínos erőlködés, ócska
ripacskodás. Nagyon ócska. "Csúnyán késtem. Megkövetem az urakat... Mea
culpa", jobb tenyerét a szíve fölé téve meg is hajolt, s még állva
szavalt tovább: "a Károly utca sarkán ácsorogtam... leragadtam ott,
mert ahogy kijöttem a postáról, észrevettem az alkonyatot... így, ahogy
mondom... soha életemben nem láttam még ilyen alkonyatot... sőt,
egyáltalán nem figyeltem fel az alkonyat szépségére, most meg egyszerre
megéreztem... kényszerített, hogy végre lássam... muszáj volt látnom...
és furcsán ismerősnek tetszett. Mert pontosan olyan volt, ahogy Kafka
írja... a repülő madarak helyett remegő csillagok jelentek meg...
igen... pontosan így..." Mind meggörnyedtek és lehajtották a fejüket -
a világűrben sehol sem találni ennyire dermedt, néma testeket. De ahogy
Szőnyi az asztaltól maga felé húzta a vörös bársonnyal kárpitozott
székét és leült, mégiscsak felé fordultak.
AHOGY AZ ÖRVÉNYEK MEG A HULLÁMOT UTÁNZÓ SEMMI KIS GYŰRŐDÉSEK,
GYŰRŰZÉSEK ELSIMULNAK A TÓ TÜKRÉN, HARAGOD IS KIFÁRAD, ÉS
MEGCSENDESEDSZ, ELCSENDESEDSZ, UTOLJÁRA ÚGYIS ELCSENDESEDSZ.
"Hallom, szavalni fogsz a demonstráción... nem
tőled hallottam, hogy felkértek... azt meg nem is hallottam, mennyit
fizetnek... mennyit?..." - De mielőtt Szőnyi számonkérésére bármit
válaszolt volna a színész, mielőtt elhúzta volna a száját vagy kiitta
volna a még mindig párás pohárból a fröcscsét, a szerkesztő röhögve
tódított: "és hol demonstrálsz?... kikkel?... esküszöm, megnézlek a
tévében..." Ez segített a színésznek visszavágni. Előbb mégis az egész
asztaltársaságnak címezte szavait, aztán látszott, tehetetlenül,
megbabonázottan fordul a rendező felé: "magatokból indultok ki, nektek
már semmi se szent, se isten, se haza, semmi... Mit akarsz tőlem? Mióta
veled... miattad... megváltam a színháztól... két éve... több is...
semmi munkám... felőled felköthetném magam... és amikor lehetőséget
kapok... tudd meg, nem pénzt, hanem lehetőséget... nekem való
lehetőséget... tízezren lesznek a téren... tízezren biztosan...
türtőztesd az irigységed... engem hallanak majd, és velem mondják a
refrént... azt akarták, hogy akik még emlékeznek az ötven évvel
ezelőtti demonstrációra... akkor is..." - Szőnyi megsemmisítően nézte -
"én hallak most, és szánlak. Örülj neki, hogy maradt, aki ebben az
állapotodban legalább megszán... szánalmas vagy!"
És akkor - egy meteorit becsapódása vagy
palackból előgomolygó dzsinn se lehetett volna rémületesebb -
hátrafordult a koreográfus, és a szokott sipítással hívta a pincért:
"Gyurikám!... Gyuri!... én most fizetek... kifizetem az egész havimat!"
A korrepetitor is dúdolni próbált, szegény: pá, kisaranyom, pá... nem zavarom már, csak elhagyom, pá, de reménytelenül erőlködött, a jótékony humor meg sehol. Sehol. Oda a régi megrendültség. A némaság.
A szerkesztő zsebkendővel törölgette a szemüvegét meg a nyálhabot a
szája sarkában, "milyen demonstráción?... hülye vagy? megeszed a
hülyeségeiket?" A motyogás, a lamentálás se segített. A színész
felpattant, vad mozdulattal sarkig nyitotta az ajtót, kicsörtetett, de
a fogason maradt a ballonkabátja és az asztalon az autóstáskája.
Sohasem jött autóval a Malomba, csak a fekete bőrtáskát hozta. Ölben
tartotta, nyomkodta, gyömöszölte, vagy a pohara mellé tette névjegy
helyett.
Nézték a táskát.
Csak a koreográfus fizetett. Szőnyi meg se
szólalt, a pincérnek búcsúzóul intett, ő lépett ki először, és jó
ösztönnel kivédte a támadást. A színész kezében az ajtó fölül letört
cégér, vörösréz malom himbálózott. Szőnyi a csuklójánál kapta el. A
másik sziszegett: "te rohadék spicli... spicli... megfizetek..." Amikor
megérezte a rendező, hogy az ernyedő kéz az arca fölött elengedi a
cégért, lazított és hirtelen kikapta a színész kezéből. "Gyakorolj
vele!", szólt a koreográfusnak, "ennyi idő után gyakorlás nélkül nem
megy... mondtam neked, hogy már nem megy", azzal a petúniás kőedénybe
dobta a malmot. Részeg állatok, randalírozó huligánok - vagy hihetik,
hogy a szél volt.
|